|
Hernádi Miklós |
|
A Horánszky utcai bentlakásos vagy inkább bent-dolgozásos képzőművész-nevelde hosszabb ideje rendez kiállításokat pompás emeleti galériájában.
Az épületben nemzetközi rangú szerigráfiák is kaphatók. Ez a mostani kiállítás egy 2002-es berlini bemutatkozás repríze. Ha azt mondom, hogy a 12 művész 32 alkotását MAURER DÓRA „towering presence”-e hatja át, keveset mondtam, mert a 11 fiatalabb művészt a sejthető tanítványi hűségen kívül az is Maurerhez köti, hogy tőle (ki mástól?) tanult megveszekedett elszántsággal bonyolódik a képzőművészet esztétikai, szemiotikai, episztemológiai stb. alapproblémáiba, miközben amúgy mellesleg falra akasztható, posztamensre állítható művek is születnek.
Hogy ezek csupán illusztrációi-e a megveszekedett gondolkodási folyamatoknak, vagy saját jogukon, a gondolkodási folyamatokról leválaszthatóan is értelmezhetők, ezt a kiállítás megtekintésének másnapján sem akaródzik eldöntenem. Azért kicsit irigylendőnek tűnik fel, mondjuk, a görnyedt Czóbel Béla, aki bármifajta esztétizálás vagy filozofálás nélkül pacsmagolt naphosszat a vásznán, és nemigen érdekelte, új tárgyat, második világot hozott-e létre, vagy csupán megfestette, ki tudja, hányadszor, a szentendrei almáskertjét. Ezzel nem seprűzném ki a gondolkodás létjogát a képzőművészet birodalmából. A mimetikus festészettel a „belső látványt” megjelenítő „absztrakt” festészetet szokás szembeállítani, de a szembeállítás szertefoszlik, mihelyt belátjuk, hogy ez is, az is ugyanazzal az erővel és érvénnyel új tárgyakat, ha tetszik, második világokat hoz létre. Végül is a roueni katedrálisról festett kép más tárgy, mint a katedrális, és Dali képe a dongó álmáról sem azonos a dongó álmával. DE EZEK AZ ÚJ TÁRGYAK, HA EGYSZER LÉTREJÖTTEK, MÁR AZ ELSŐ VILÁG RÉSZEI LESZNEK, akár a roueni katedrálist ábrázolják, akár holmi „belső látványt”.
| ||
A kiállítás tehát hol tézisszerűen, hol oldott-alattomos természetességgel sorakoztatja fel az első és egyetlen világ ábrázolásának, kifejezésének újszerű megoldásait, de nem mutat fel második világot. Ám ilyen voltában is felfogható a kissé kifulladt magyar poszt-avantgarde utánpótlásaként. Szerencsére nem a kétes értékű „poszt-avantgarde” akcionizmus irányában, amely rég lejárt politikai ideológiákkal helyettesíti a művészi közlendőket. Ezen a kiállításon a „mit akarok mondani” nem akcionista, hanem művészi szándékokat tár fel. Mivel a művész legelső problémája mindig technikai, a „mit akarok mondani” egybeolvad a „hogyan akarom elmondani”-val. Itt csakugyan a médium válik üzenetté. Többen nyúlnak a látvány részleges elrejtésének eszközéhez. (Emlékezhetünk Keserű Ilona e jelben fogant festményeire.) SZEGEDY-MASZÁK ZOLTÁN körmönfont szoftver-eszközökkel épít fel s takar be, „titkosít” egy-egy csinos raszterkom-pozíciót; GYŐRFI GÁBOR munkáiban a betakarás-kitakarás egymáshoz viszonyított mértéke kelt érzékeny feszültséget; CZEIZEL BALÁZS stilizált kódexeket mutató fotogrammjai, miközben koromsötét háttérből villantják elő a könyvfedelek s a könyvlapok éleit, ironikusan az el nem olvasott könyvek manapság túl számos seregét szaporítják.
| ||
KOKESCH ÁDÁM babaszobai berendezési tárgyakként bánik a valóság tárgyaival. Plexiből és üvegből készült miniatűr makettjeit derű és jókedv hatja át. GYŐRY KATALIN és ZSÁRI ZOLTÁN ugyancsak plexiből és fényforrásokból összeállított látványai hangulatilag semlegesebbek, de technikailag komplexebbek. FÓTI LÁZÁR boszorkányos ügyességgel klónozza-sokszorosítja színes fotómontázsának szereplőit: az ember a leningrádi LENFILM stúdióbüféjére gondol (copyright Konrád György), ahol egy ízben 20 darab Lenin falatozott. A táblaképek sem érdektelenek a kiállításon. SÁFRÁN DÓRA égszínkék alapú bárányfelhői, KAPITÁNY ANDRÁS megfestett fotogramjai, VARGA GYÖRGY több kis táblából összerakott, azokon átcsurgatott festményei elmélyült előzetes gondolkodásról vallanak, akárcsak RADÁK ESZTER ötrészes festménysorozata, amely egyetlen koncept megjelenítése: egy forró fém teáskanna kihűlésének különböző nézetekből előadott története. A kiállítás legkáprázatosabb darabja azonban Maurer Dóra tekintélyes méretű, kecsesen extrém alakú, alapszínű sávokból összeállt, 2004-es műve. Már vagy 20 éve dolgozik Maurer a festményei alakjával is hangsúlyozott rövidülési problémákon, a függőleges kiállítási helyzet és a virtuális dőlés paradoxonján, amelyet a felhasznált sávok milliméterre azonos „derékbősége” tesz még paradoxikusabbá. Azt akarja mondani velük, hogy ilyen tárgyak az első világban nincsenek, nem lehetségesek – miközben nagyon is vannak, hiszen elkészítette őket.
| ||
|
|
||
|
|
