|
|
|
2005 végén nyílik meg a Párizstól hat kilométerre fekvő, nyolcvanezer lakosú Vitry-ben az az új múzeum és kultúrközpont, a Musée d’Art Contemporain Val-de-Marne, amely az 1950-től napjainkig terjedő időszak francia képzőművészeti alkotásainak ad majd otthont.
Ha maga a 13000 m2 hasznos területű épület még nem is készült el, a múzeum már jelenleg is működik egy ideiglenesen felállított, előre gyártott elemekből összeállított épületben . Itt nyílt meg márciusban az a tárlat, a Collection: étapes 02/ 03, amely a 2002-ben és 2003-ban vásárolt alkotásokból mutat be néhányat. Cserba Júlia: Szokatlan dologra vállalkoztak, amikor a még épülőfélben lévő múzeum tövében, az építkezés kellős közepén kiállításokat rendeznek. Hogyan született az ötlet, és milyen céllal? Alexia Fabre: Úgy gondoltuk, mindenképpen hasznos lesz, ha kísérőül szegődünk az építkezéshez, és úgy bábáskodunk mellette, hogy már az épület elkészülte előtt megkezdjük a múzeumi munkát. Ebből született az az ötlet, hogy egy ideiglenes épületet állítsunk fel, ahol kiállításokat rendezhetünk gyűjteményünk anyagából és az új szerzeményekből. A látogatók egy makett segítségével megismerkedhetnek az új múzeummal is, miközben a valóságban is láthatják, hol tart éppen az építkezés. Sőt, magán az építkezésen is rendszeresen szervezünk csoportos látogatásokat iskolások és a környék lakói számára, ezzel is hozzásegítve őket ahhoz, hogy minél inkább magukénak érezzék az új létesítményt. A múzeum létrehozásának terve szorosan kapcsolódik a Conseil Généralhoz, a Megyei Tanács bizottságához, amely – nagy szerencsénkre – sajátos utat választott, és szokatlan módon viszonyul a kortárs képzőművészethez. 1982 óta szinte kizárólag csak a kortárs művészeteket támogatja, legyen az színház, film, irodalom, tánc vagy képzőművészet. A képzőművészeket elsősorban vásárlásokkal segítik, és ennek köszönhetően mára olyan, több mint ezer darabot tartalmazó gyűjtemény jött létre, amely indokolttá tette egy múzeum létrehozását. Az intézmény azonban nem csak egy hagyományos értelemben vett múzeum lesz, hanem jelentős pedagógia feladatot is el fog látni. Ennek megalapozását szolgálja az is, hogy már most fogadunk látogatókat.. Van-e valami összefüggés e valóban szokatlan kultúrpolitika és a soknemzetiségű, szerény körülmények között élő, sőt gyakran hátrányos helyzetű lakosságot tömörítő város között, ahol ez a múzeum létrejön? Igen, tudatos törekvés, hogy a város polgárai, akik egyébként nem tartoznak a múzeumok rendszeres látogatói közé, közvetlen kapcsolatba kerüljenek műalkotásokkal. Ezt többféle módon igyekszik a város, illetve a megye vezetősége elérni. Így például azzal, hogy minél több műalkotást igyekeznek közterületeken elhelyezni. Vitryben ennek már egyébként is több évtizedre visszanyúló hagyományai vannak, amit jól mutat, hogy 1967 és 1978 között hetven köztéri, illetve épületekhez kapcsolódó műalkotással gazdagodott a város, és ez a szám azóta is folyamatosan gyarapodik. (Az alkotók hosszú sorában olyan neveket találunk, mint Sonia Delaunay, Otero, Penalba, Kijno, Corneille, Messagier, Pignon, Viseux, Rancillac és Pán Márta, Pátkai Ervin, Székely Péter. Cs.J .) Rengeteg alkotással találkozhat a köztereken, és ez annak az eredménye, hogy a megyei vezetés minden építkezésnél, beruházásnál, még akkor is, amikor az nem kötelező, alkalmazza az úgynevezett 1%-os törvényt1. A megye víztisztító rendszerének fejlesztésére fordított összeg 1%-ából került például az épülő múzeumunk előtti térre DUBUFFET monumentális szobra, a Chaufferie avec cheminée. Egy másik jellemző példa: a 2003-ban megrendezett Objet et moi (A tárgy és én) kiállításunk alkalmával több, a „Nouveaux réalistes”-hoz (Új realisták) kötődő művész munkáját is bemutattuk, a megye valamennyi első gimnazista diákja megkapta Pierre Restanynak és Claude Mollard-nak az Új Realizmusról szóló könyvét.
| ||
Ha sikerül is felkelteniük a sokféle kultúrában gyökerező, többnyire alacsony képzettségű emberek érdeklődését a képzőművészet iránt, vajon hogyan lehet elérni, hogy a kortárs művészetre is fogékonyak legyenek? Először is igyekszünk a gyűjteményünket olyan, hétköznapi témákat feldolgozó alkotásokkal gazdagítani, amikben az emberek saját problémáikra ismernek rá, illetve olyan művekkel, amelyek segítenek megérteni a világot, amiben élnek, a társadalmat, amibe be kell illeszkedniük. Vitry jellemző példája a francia nagyvárosok mellett kialakult települések mai társadalmi összetételnek: lakossága soknemzetiségű, és sokan vannak, akik csak néhány évvel ezelőtt érkeztek a számukra teljesen idegen kultúrájú, társadalmi rendszerű országba. A bevándorlás a negyvenes években a portugálok, spanyolok és olaszok érkezésével kezdődött, majd a hatvanas években az észak-afrikaiakéval folytatódott, az utóbbi években pedig erősen megnövekedett az ázsiai országokból származó családok száma. Érdekes jelenség, hogy miközben a spanyol vagy az olasz bevándorlók házaik építésénél megőriztek valamit eredeti kultúrájukból, addig az ázsiaiak az antik görög építészetet – timpanonnal, oszlopokkal – tartják referenciának. Ebből két dologra lehet következtetni: egyrészt gyakran súlyos nehézségekkel terhelt múltjuk elvetésének szándékára, másrészt a nyugati kultúra iránti tiszteletükre (ami számukra eddig csak a görög kultúrát jelentette). Megvan már a pontos terv arra, hogy hogyan fog működni a múzeum, milyen lesz az állandó kiállítás? Nagy vonalakban igen. Az alapelv az, hogy a látogatóknak minden segítséget megadjunk a művek megértéséhez. Ehhez nemcsak a kiírások, magyarázó szövegek fognak segítséget nyújtani, hanem más eszközök is. Lesz például egy kis szalonunk, ahol összeülve, meg lehet beszélni a látottakat egymással és a muzeológusokkal. Ezen kívül kazettáról, fejhallgatón keresztül, a mű előtt állva, meghallgathatják egy-egy művész előadását saját munkájáról. A falakon kívül is sok feladatunk lesz, de ez már eddig is így volt. Évek óta kölcsönzünk alkotásokat a gyűjteményből iskoláknak, kórházaknak, vállalatoknak, kisebb kiállításokat rendezünk a helyszínen, és ahhoz kapcsolódó előadásokat tartunk. Erre nagyon komoly igény mutatkozik, sokszor nem is tudunk minden kérésnek eleget tenni. Eddig „nomád múzeum” voltunk, vándoroltak a kiállításaink. Legutóbb például a francia vasút kérésére rendeztünk kiállítást a TGV-vagonok karbantartó műhelyében. Úgy gondoljuk, hogy nekünk kell kezdeményezni, kapcsolatot teremteni. Nekünk kell a közönség elé menni, másképpen nem várhatjuk el, hogy bejöjjenek a múzeumba. A múzeumot nem falaknak kell tekinteni, amikre képeket akasztunk, hanem eszköznek, ami arra szolgál, hogy a művészetet közel hozzuk az emberekhez. Lesz egy alkotóműhelyünk is, ahol egy hozzáértő szakember, esetenként egy-egy művész irányítása mellett lehet majd dolgozni, sőt egy grafikai műhelyt is ki fogunk alakítani, ahol az érdeklődők elsajátíthatják a különböző technikai eljárásokat. Ezt azért tartjuk különösen fontosnak, mert komoly grafikai gyűjteménnyel rendelkezünk. A közönség minden rétegét szívesen látjuk, és biztos, hogy nagy érdeklődésre számíthatunk, mivel a harmincöt órás munkahét bevezetése óta érezhetően fokozódott az igény a megnövekedett szabadidő ilyen jellegű eltöltésére. Ingyenes lesz-e a múzeum és a műhelyfoglalkozás vagy fizetni kell majd érte? Múzeumunk közszolgálati intézmény, ami azt jelenti, hogy mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. A legegyszerűbbnek az tűnne, ha ingyenes lenne, de tudni kell, hogy nálunk mindennek kell valami értéket adni, mert ami ingyen van, azt sokkal kevésbé becsülik meg. Hogy mi legyen a megoldás, arról most folynak a megbeszélések, de az alapelv mindenképpen az, hogy amennyiben fizetőssé tesszük is az intézményt, olyan rendszert fogunk kialakítani, hogy minél többen kerüljenek a félárú jegy vagy az ingyenes belépő kategóriájába. Milyen lesz az épület elrendezése, és a kiállítótermeken kívül mi kap még helyet benne? Az irodákat, kiszolgáló részeket kivéve, minden azonos szinten lesz. A rendelkezésünkre álló 13000 négyzetméternyi alapterületből 2500 m2-t az állandó, 1600 m2-t pedig az időszakos kiállítás terme foglalja el. A termekben csak egy akasztásra alkalmas fal van, a többi oldal üveg. A meglévő, teljesen szabad teret a kiállítások jellegének megfelelően, mozdítható válaszfalakkal tetszés szerint tudjunk variálni. Ezek a helyek természetes, felülről jövő világítást kapnak Ezen kívül lesz egy mozivá is átalakítható auditórium, egy dokumentációs és médiaközpont, egy könyvesbolt, egy étterem, egy restaurációs műhely és két műteremlakás, ahol meghívásra, több hónapig dolgozhatnak francia és külföldi művészek. Az épületet egy 10000 m2-es nyilvános park fogja körülvenni, ahol szobrokat, installációkat állítunk fel, de nem állandó jelleggel, hanem időről időre cserélve az alkotásokat. Van-e beleszólásuk a múzeum felelőseinek az építkezésbe? Szoros munkakapcsolatban vagyunk mind a tervezőkkel, mind a kivitelezőkkel. Minden pénteken értekezletet tartunk, ahol persze sokszor kerül sor vitára, és az is előfordul, hogy a javaslatunkat magas költségre hivatkozva elutasítják, de általában véve azt mondhatom, hogy a véleményünket – a lehetőségek keretein belül – mindig figyelembe veszik. Elkészült már az állandó kiállítás rendezési terve? Igen, az első időben tematikus, ugyanakkor időrendi rendezésre gondolunk, amit azután bizonyos idő elteltével, más rendezés követne. A gyűjtemény az utóbbi évtizedek tendenciáinak, a geometrikus absztraktnak (MAGNELLI, JACOBSEN), az op-artnak és kinetikus művészet (SOTO, LE PARC, MORELLET, TINGUELY) a gesztuális (HARTUNG, SOULAGES, REIGL, DEGOTTEX) és elbeszélő festészet (RANCILLAC, MONORY, TÉLÉMAQUE), a „support-surface” (JACCARD, BURAGLIO, DEZEUZE, HANTAI), az Új realizmus (CÉSAR, ARMAN, SPOERRI, RAYSSE) és a napjainkig terjedő időszak kiemelkedő alkotásait foglalja magában. Kezdetben a festményekre összpontosítottunk, de az utóbbi években, a realitáshoz igazodva, más alkotóterületek munkáit is vásároljuk Az első állansdó kiállítás azt fogja bemutatni, hogy az utóbbi évtizedekben milyen művészeti kérdések foglalkoztatták az alkotókat, hogyan közelítettek ugyanahhoz a témához az ötvenes években, és mondjuk hogyan a nyolcvanas években. A „tárgy” témáját például másképpen dolgozták fel a fogyasztói társadalmat bíráló Új realisták a hatvanas években, mint azok a hetvenes években dolgozó művészek, akik a tárgyat nem annyira társadalmi megközelítésből, mint inkább személyes indíttatásból alkalmazták munkáikhoz. Vagy említhetjük BOLTANSKIt és társait, akik számára a tárgy eszköz lett, eredeti jelentésétől elvonatkoztatva, a fantázia kifejezőeszköze. PETER STÄMPFLI a Luxuscipő-t az új, fogyasztói társadalom csodálatának tárgyaként festette meg 1963-ban, míg RYUTA AMAE cipője, a Ceci n’est pas une Nike 2002-ből, a márkák bűvöletében élő kor kritikája. De azt is belefoglaljuk a kiállításba, hogy ugyanaz a művész milyen utat járt be az évek során, hogyan változik kifejezésmódja a kor, a társadalom és saját életútja függvényében.
| ||
Ezek szerint a vásárlásoknál az az egyik szempont, hogy az adott művésznek lehetőleg valamennyi korszakából szerepeljen valami a gyűjteményükben? Igen, ez is egy szempont, de a választásnál más meggondolások is szerepet játszanak, és igyekszünk magukkal a művészekkel közösen választani. Hadd hozzam fel MORRELET példáját. Mivel sok francia múzeumban van munkája, valami olyasmihez szerettünk volna hozzájutni, amit máshol nem látni. Elmentünk a műtermébe, és megkértük, hogy ő javasoljon valamit. Két olyan művet ajánlott a hatvanas évekből, amit akkor készített, amikor a GRAV-csoporttal dolgozott együtt, és amik jól reprezentálják azt, ami akkoriban foglalkoztatta. A véletlenszerűség, a játékosság, a technikai eszközök alkalmazása, a kísérletezés szabadság, mindezek a Morrelet akkori munkáira jellemző vonások megjelennek abban a két műben, amit megvásároltunk tőle. Az egyik, a Reflets dans l’eau déformés par le spectateur, amelyben a felül, szabályos rendben, hálóban elhelyezett neoncsövek a földre tett, vízzel töltött medencében tükröződnek. Mikor a néző egy pedál megnyomásával rezgésbe hozza a vizet, a rend felborul, a vízben tükröződő egyenes vonalak megtörnek. A másik, a NON, NUL, CUL, CON az előzőhöz hasonló módon a néző beavatkozását igényli. Amikor megnyomjuk a pedált, az ötvenhat kis lámpa közül néhány úgy gyullad fel esetlegesen, hogy betűkké formálódva, az említett szavak valamelyikét adja ki. Burennel is az a helyzet, hogy nagyon sok közgyűjteményben szerepel munkája, főleg a hatvanas-hetvenes évekből. Az ő véleményét is kikértük, és végül egy egészén friss alkotása, az 2002-ben készül La cabane éclatée polychrome aux miroirs mellett döntöttünk. Kunyhója falait tükör borítja. Belépve két tükör találkozási pontjával találjuk szemben magunkat. Minél inkább közeledünk a tükörélhez, annál kevésbé látjuk magunkat, és annál inkább azt, ami mögöttünk van. Buren itt a látás módját veszi vizsgálat alá, valamint a néző helyzetét a műhöz képest és a tájékozódási pontok elvesztését. REIGL JUDIT esetében igyekeztünk olyan képeket választani – szintén együtt gondolkodva a művésszel – melyek bizonyos fokig ellenpontot képviselnek a Pompidou Központban őrzött alkotásaival szemben. Így amellett, hogy megvettük a Déroulement-sorozat egyik, 1974-es darabját, inkább a nyolcvanas évek munkáiból választottunk, és a gyűjteményünkbe került a 2001-ben festett New York is. Ahogy korábban említette, kezdetben szinte kizárólag festményeket vásároltak. Az új szerzemények között is számos festmény szerepel. Sok más intézménnyel ellentétben, önök még ma is fontosnak tartják a hagyományos értelemben vett festészetet? Butaságnak tartom a vitát arról, hogy van-e még létjogosultsága a festészetnek. Miért ne létezhetne egymás mellett a festészet, az installáció, a videó vagy bármely más kifejezésimód. Gyűjteményünkben éppúgy helye van ALFRED GHARAPETIAN videóinak, mint GILLES BARBIER installációjának, DANIEL POMMEREULLE tárgyainak, VALÉRIE JOUVE fotóinak vagy ALAIN JACQUET festményeinek. Jól példázza ezt a mostani kiállításunk is. A korzikai ANGE LECCIA Maria Callas-ról készített videofilmje és ANNETTE MESSAGER két installációja, a harminc elemből álló A férfiak, akiket szeretek, a férfiak, akiket nem szeretek, valamint a monumentális méretű, plüssfigurákból, gyerekruhákból összeállított Maradékok között, a kifejezőeszközök különbözősége ellenére is szoros a szellemi kapcsolat. És az 1970-ben született, holland származású MALACHI FARREL lelkiismereti kétségek nélküli társadalmunkat bíráló, hétköznapi tárgyakból, programozott mozgást, fényt és hangot is alkalmazó installációja, a Csendélet (Villamosszékek) is jól megfér a svájci születésű VALÉRIE FAVRE két, 2001-ből származó, nyúlhölgyet ábrázoló festményével. A festőnő egyébként, aki több mint húsz évet töltött Párizsban, jelenleg főleg Berlinben dolgozik, mivel úgy találja, hogy narratív festészete Németországban nagyobb megértésre talál. Nem értem, miért kellene megtagadni egy régi műfajt egy újabb kedvéért. Azt hiszem, hogy ez speciálisan francia probléma, tudomásom szerint ez sem Angliában, sem Németországban, sem az Egyesült Államokban nem képezi vita tárgyát. Az egyik katalógusukban azt olvastam, hogy a grafikai gyűjteményük darabjai az önök megrendelésére készültek. Ez így van, és a gyűjteményünk korábbi vezetőjének, Raoul-Jean Moulin-nek volt egy másik, Les yeux fertiles/Suite Paul Eluard névvel jelölt kezdeményezése is, aminek köszönhetően különleges művekhez jutottunk. Ennek az a lényege, hogy költők, írók és képzőművészek működnek együtt egy-egy alkotás, egy-egy könyv elkészítésében, mint például ANTONIO SEGUI és SAÜL YURKIEVICH, ARMAN és TITA REUT, vagy BEN, aki két iskolatáblára festett Ardoise du peintre et du poéte-jével egyszemélyben képviseli a művészetet és a költészetet. Kik döntenek a vásárlásokról? Igaz, hogy a döntés több lépcsőben születik meg, de mégis szerencsés helyzetben vagyunk, mert a választás lehetősége a miénk. Javaslatainkat először a Pompidou Központ és a Musée de France szakmai bizottsága véleményezi, azután a műveket bemutatjuk az Ile-de-France régió testületének. Ha ott is kedvező döntés születik, akkor már csak a Conseil Général hozzájárulására van szükség. Tulajdonképpen ők a vevők, ők biztosítják a pénz. Amióta megkaptuk a „Musée de France” besorolást, azóta még kedvezőbb helyzetbe kerültünk, mert most már az államtól is kapunk anyagi támogatást a vásárlásokhoz. Milyen összeggel gazdálkodhatnak, és milyen művekkel szeretnék bővíteni gyűjteményüket a közeljövőben? Az idei költségvetést még nem ismerem, de 2002-ben 533 ezer eurót költhettünk gyűjteményünk gazdagítására. Ebben az évben szeretnénk a meglévő kettő mellé egy harmadik munkát venni Anette Messager-től, néhány darabot Franck Scurtitól, videofilmeket Stéphan Deantől, egy festményt Monique Frydmantól és egy Vladimir Skoda-művet. A javaslatunkat éppen a napokban terjesztettük be, és bizakodva várjuk a bizottságok kedvező döntését.
| ||
|
|
||
|
1 1951-ben született az a törvény, ami kötelezővé teszi, hogy iskolai és egyetemi
|
