|
Lázár Eszter |
|
A londoni Serpentine Gallery az éves repertoárjához képest kevés csoportos tematikus kiállítást rendez. 2004 tavaszán azonban ROCHELLE STEINER, az intézmény főkurátora egy adott témához válogatta nemzetközi sztárművészek munkáit. A State of Play a játéknak a kortárs művészetben betöltött szerepére, képzőművészeti megnyilvánulásainak különböző formáira utal.
Ha kifejezésként értelmezzük a címet, akkor a „a dolgok mai állása” mellett teszi le voksát, a kortárs művészetnek azt a tendenciáját jelölve meg, amelyet különböző helyzetekkel, ideákkal, anyagokkal, gondolatokkal játszva az irónia, a humor, a játékosság kapcsol össze. A kiállítás mottója az egyik résztvevőnek, Martin Creednek kedvenc szlogenje is lehetne, miszerint a művészetet nem kell olyan nagyon komolyan venni.
A londoni kiállítással egy időben a párizsi Palais de Tokyoban a Playlist (2004. február 12 – április 25.) is hasonló tematikát jár körül. Azokat a művészetet napjainkban befolyásoló hatásokat vizsgálva, melyek következtében a kereskedelmi termék és a fogyasztás, az eredeti és a másolat, a readymade és a műtárgy közötti kapcsolat problémája kerül a fókuszba (ALLEN RUPPERSBERG, DAVE MULLER, RICHARD PRINCE, DANIEL PFLUMM). A játék mint egy lehetséges téma a művészetben önmagában még nem jelentene újdonságot. Ami sajátossá, aktuálissá tehetné a megközelítést és a válogatást, az a Palais de Tokyo igazgatójának NICOLAS BOURRIAUDnak korábban kidolgozott „relációesztétikai” elmélete, amely a közönség új szerepét, mint a mű egyik fontos alkotóelemét hangsúlyozza. Ez az aspektus a játék dramaturgiájának feltétele is. A két kiállítás közös nevezője ennek a tényezőnek a zárójelbe tétele, vagyis a játékos / látogató interaktivitásának elhanyagolása. Ebben az értelemben a művek inkább Gadamer játékelméletével hozhatók kapcsolatba, miszerint a játék nem az alkotó és nem a befogadó viselkedése, nem azok lelkiállapota és nem is a szubjektum szabadsága, hanem a műalkotás létmódja. A játék a történés maga, melynek léte nem kötődik a játszók tevékenységéhez. Csupán egy feladatunk maradt: a játékszabályok tudomásul vétele. Azok ismerete nélkül bármilyen játékban is kívánunk részt venni, élvezhetetlenné válik. BJØRN MELHUS a Serpentine-ben bemutatott 2001-es, Weeping című filmjében kettéosztott képernyőn ugyanazt az arcot láthatjuk, amint ütemesen ismételve kiabálja azt, hogy „instead of giving up… instead of getting discourage”. Ahelyett, hogy feladnánk és elcsüggednénk, Melhus egy nagyszerű megoldást kínál: legyünk az egyház tagjai. Az elcsúsztatott idősíkban egymás mellett futó videoklipszerű képsorokon a mondatok szuggesztív ismétlése a tv-ben sugárzott egyházi „toborzóműsorokat” parodizálja. A vallást a többi konzumtermékhez hasonlóan el lehet adni, a reklám lényege a meggyőzés ereje. A prédikáló tévé-evangélistát hatásosan alakítja a művész a feje mögött megjelenő fénykoronával a háttérben, az előadás összhatása mégis abszurd. A média által közvetített hirdetések kritikája a képernyőn keresztül sugárzott különböző rábeszélő-módszerek ironikus megközelítésében nyilvánul meg.
| ||
Hasonlóan Melhushoz CHRISTIAN JANKOWSKI 1999-es Velencei Biennálén bemutatott munkájában is helyi tv-csatornákon látható műsorokat dolgoz fel. Az adott személyre jellemző horoszkóp birtokában megtudhatjuk a betelefonáló múltját, problémáit, jelenét és lehetséges jövőjét. Mi esténként a Budapest TV-n kaphatunk értékes tanácsokat percenként 240 forint plusz áfáért. Jankowskit videóiban a fiktív realitás világa foglalkoztatja. A már említett Telemisticában tv-jósokat kérdez a jövőben várható sikereiről, egy másik munkájában pszichológushoz fordul, hogy azt analizálja, miért nem tud új munkákat készíteni. A Berlinben élő művész a tömegmédia hatását, annak mechanizmusát illusztrálja a State of Play-en bemutatott munkájában is. A báb és a tömegkultúra fontosságáról és szerepéről szóló Báb konferencián (Puppet Conference, 2003) a híres Muppet show figura, Topi Mackó, a Szezám utca lakói közül Elmo és egyéb hírességek vesznek részt. A felvetett problémák és a hozzászólások a báboknak a szórakoztatóiparban és a reklámban betöltött szerepét járják körül. A hiteles konferencia-környezetnek köszönhetően már-már majdnem azt hisszük, hogy a bábok tulajdonképpen hús-vér emberek. A sztárlét mechanizmusai ettől a ténytől függetlenül, furcsa módon rájuk is vonatkoznak. A szájukba adott mondatokat, az őket mozgató embereken és a dramaturgon túl, a tulajdonosok is szigorúan meghatározzák. Ez a sajátos körülmény a videó készítésekor derült ki, hiszen a munkában elhangzó spontánnak vélt dialógusok a művész és a tulajdonosok tárgyalássorozatainak eredményeképpen formálódtak. DAVID SHRIGLEY képregényekre emlékeztető szellemes szövegeket és pop artos rajzokat állított ki. A Glasgow School of Art befejezését követően napilapoknak, többek között az Independentnek rajzolt. Álnaív stílusú munkái a mindennapi élet abszurditásával foglalkoznak. Tárgyaiban cinikus humorral kezeli a csendélet műfaját is. Egy golflabda, egy koponya, egy narancs és egy üveg, mindegyik műanyagból. A klasszikus kellékek között a golflabda mintha a műgyűjtő, vagy akár a műértő életstílusára utalna, a műanyag jelenlét a csendélet lényegét, a vanitatum vanitas tényét teszi inadekváttá. TONY FEHER és GABRIEL KURI plafonra függesztett műanyagai (Kuri nejlonzacskói, Feher műanyagflakonjai) a dadaizmus, valamint a minimalista művészet ezúttal kevésbé maradandó adaptációi. Gesztusértékű dolgokkal foglalkozik a 2001-ben Turner díjat kapott MARTIN CREED, aki összegyűr egy A/4-es papírdarabot, kisimítja, majd ennek eredményét ki is állítja (No. 319). A művészet minimalisztikus megközelítése és pop artos elemek egészítik ki egymást munkáiban. Az egyszerű anyagok és folyamatok közös nevezője, ahogy maga a művész jellemezte, a „semmi különös”. A kiállítótérbe lépve a látogató Creed korábbi munkájának egy újabb verziójába, a No.100-asba „botlik”. A mű a galéria egyik négyzetes padlókockájának paramétereit sokszorozza meg. A megegyező méretű és színű lapok egymásra helyezésének eredménye egy 40 cm magas kubus. A „házépítő” szekcióban találjuk még ANDREAS SLOMINSKI munkáját, aki kőműves szakember segítségével épített falat. Hacsak korábban nem voltunk jelen egy családi ház megszületésének pillanatainál, nem veszünk észre semmi szokatlant. A fal építéstörténetéről csak a cím árul el valamit: Wall Built from Top to Bottom, vagyis a fal felülről lefelé készült. Slominski munkája felkerült a világhírű falak térképére. Csak míg azok geográfiai és politikai értelemben is területeket választottak el (Hadrianus fala, a Berlini fal, Kínai Nagy Fal), az aranymetszés szabályait követő falnak nincsenek ilyen szándékai, a csel pusztán játékosságot takar. SARAH SZE parányi narancssárga tűzlétrákat modellezett, amelyeknek életnagyságú verzióját az amerikai filmekben a házak oldalán lehet látni, többnyire használat közben. A galériában a miniatűr legó-játékokhoz alkalmas létrácskák nem csak azért keltenek zavart, mert a szerkezet jóval a fejünk felett van, és mert nem tudunk felmászni rá, hanem mert nem is vezet sehova.
| ||
Míg Sze miniatürizál, ALEXANDRA MIRnél egy óriási méretben elkészített hétköznapi tárgyé a főszerep. A művész londoni sétáját örökítette meg, amint egy óriási esernyővel fehér esőkabátban sétál az utcákon. Hiába is próbált volna beleolvadni a londoni forgatagba, az esernyő olyan hatalmas (16 ember fér el alatta), hogy lehetetlen volt nem észrevenni az utcán. A sétát mint munkamódszert már más művészek is alkalmazták (Vito Acconci, Sophie Calle, Janet Cardiff). A többiektől eltérően azonban Mir nem narratív eseményekhez köti a séta során megtett utat, a fotókhoz nem társulnak meglepő történetek. TIM NOBLE és SUE WEBSTER Kiss of Death (A halál csókja) madár- és kisállat-preparátumokból épített, inkább sokkoló, mint mosolyfakasztó szobra az erős megvilágításnak köszönhetőn egy női és egy férfi árnyalakot vetít a falra. A hulladék-anyagokból, preparátumokból épített halom a projektált fénynek köszönhetően antropomorf formákat, mozdulatokat ír a falra (nő kezében borospohárral ül, férfi cigarettázik). Az önportré-árnyak a fogyasztói kultúrában a művész státuszára kérdeznek rá. A provokatív munkáiról ismert MAURIZIO CATTELAN a galéria terén kívül a város különböző forgalmas pontjain helyezte el anonim óriásposztereit. Nem tudni, hogy a rejtély fokozása érdekében, vagy csak a teremőr rosszkedvének köszönhetően, de nem derült ki, hogy a város mely pontjain lehet látni az arab feliratokat tartalmazó munkákat. A jelenlegi érzékeny politikai helyzet, a terrorizmus miatti félelem idején zavart kelthetnek a poszterek, pedig a feliratok nem egy fundamentalista propaganda részei, csupán egy szerelmes férfi verssorai asszonyához. A kiállított munkák megtekintése után minden bizonnyal jókedvűen, talán kicsit fellélegezve távozhatunk a Kensington Parkból. Valami miatt mégis hiányérzetünk támad. Olyan, mintha a játék zárt és védett világában mindent a játék szabad, kötelezettség nélküli természete határozna meg, amit bármikor abba lehet hagyni, hogy kipróbáljunk egy másikat. Senki nem hívja fel a figyelmet azonban a játék veszélyeire és a játékszabályok fontosságának betartására. Ha nem ismerjük a szabályokat, akkor nem lehetünk igazán részesei a játéknak. Ugyanez a helyzet abban az esetben is, ha ismerjük a szabályokat, de nem vagyunk tagjai a csapatnak. A kiállításon nem minden esetben lettünk meggyőzve arról, hogy csapatjátékosok lennénk. És abban sem lehetünk biztosak, hogy kiállított munkák egy része nem babra megy-e.
| ||
|
|
||
|
|
