|
Halász Tamás |
|
Az amerikai posztmodern tánc „későkorának” egyik legnagyobb hatású táncos-koreográfusa, STEVEN PETRONIO és társulata volt ismét Budapest vendége.
A táncguru és csapata legutóbb hat évvel ezelőtt, a Petőfi Csarnokban örvendeztetett meg minket frivol bájú, jellegzetesen elegáns és zsigeri művészetével. Az akkori fellépéshez hasonlatosan most is csokorral jött: három rövidebb munkáját rendezte mutatós egységbe e vendégjáték alkalmából. A saját maga előadta szóló, a Broken Man után a City of Twist, majd a The Island of Misfit Toys című, az elmúlt néhány évben keletkezett művei sorakoztak.
Petronio most ünnepli táncospályája kezdetének harmincadik évfordulóját, és társulata is idén tölti be a huszadik évet. Kettős jubileumát már valódi sztárként üli: az angol-amerikai Routledge Kiadó négy éve kiadott Fifty Contemporary Choreographers (Ötven kortárs koreográfus) című kötetében művészi portréja olyanokkal szerepel együtt, mint Pina Bausch, Merce Cunningham vagy William Forsythe. A kontakt-táncosként indult Petronio díszes, csillogó, érzékeny alkotásai napjainkban világszerte fesztiválok, befogadóhelyek ékei; kiváló táncosait elragadtatott nézők tömegei figyelik. A negyvennyolc éves táncos-koreográfus előadóként is remek formában van; legfrissebb alkotásainak erős, játékos, frivol atmoszférája kiforrott gondolkodásra vall. A közelmúltban szintén Budapesten, ugyancsak a Trafóban járt afroamerikai koreográfus, Ronald K. Brown társulata estjéhez hasonlóan Petronióé is a „mester szólójával” kezdődik: vallomásos egyszemélyes vezeti be, az Einstürzende Neubauten frontembere, BLIXA BARGELD zenéjére. A Broken Man karakteres felütés, egyszerre elegáns és exravagáns munka. A külsőségekre nagy hangsúlyt fektető Petronio meghökkentő jelmezben érkezik a színpadra, melynek csak egy meglepően kicsi szeletét használja. Fehér ingén félbevágott zakó: a hiányzó oldalon ballonkabát övéhez hasonló pányvák, melyek „statikailag” pótolják a felet. Úgy néz ki, mint egy megvilágosodott bróker, aki a nonkomformizmust választotta. Petronio érdekes színi alak: tükörkopasz fejétől ördögi, mozdulatai viszont finomak, lágyak, ám pillanatok alatt képesek vaddá, karcossá alakulni. Figurája éles, erős fényben látható, melynek kereteit mintha nyugtalanul ki akarná tolni, máskor pedig, mint önnön tetszetősségében bizonyos díszhal bűvöl táncával. A Broken Man rövid, tömény és drámai munka, ám ott lebeg a hátterében valami izgalmas, negéd, különös fanyarság: talán a táncművész metálkékre lakkozott körmei, talán ragyogó, könnyed, szinte hipnotikus mozdulatai miatt. Mert Petronio nagyszerű táncos és, mint egy igazi showman, vagy virtuóz, meg is csinálja magának azt a koreográfiát, mellyel meggyőz róla: kora ellenére teste tökéletes állapotban van. Mozdulatai az éjfekete háttér előtt kondenzcsíkot hagynak, végtagjai elmosódnak, egy-egy hirtelen, torokszorító mozdulata mélyen beleivódik az ember emlékezetébe. Magányos tánc ez, és nem szomorú, nem dacos. Állapotot mutat, mint egy ügyes kroki, portrévázlat a múló időben.
| ||
A City of Twist Petronio egyik kedvenc témájának, New Yorknak eleven, ragyogó lendülettel megkoreografált megidézése. A darab sodrása lenyűgöz, olyan, mint egy pazar film-tabló: párhuzamos sorsokba láthatunk bele, amelyek a legváratlanabb pontokon keresztezik egymást. Itt nincs sztori, csak félig kibontott helyzetek, egy-egy testbe sűrített viselkedési minták. A darab táncosai lazúrosan felrakott személyiség-skiccek. Ám a darab több, mint meggyőző koreográfiai erényei mellé odalopakszik valami finom unalom is, ami egyes pillanatokban alaposan elgyengíti az élményt. Féltucat férfit és nőt látunk. Hogy hol léteznek, nem kérdéses: a sötét háttérre az éjszakai felhőkarcolók misztikus, varázsos képe vetül. Nem fotó, amit látunk, hanem a fényforrás elé helyezett „szita”: a hatalmas házak sziluettjét a világos ablakok kivágott rajzolata adja meg. Máskor az éjszakai égbolt romantikus-naiv ábrázolata dereng a háttérfüggönyön: a holdsarló és a csillagok. A táncosok sajátos jelmezben: frivol alsónadrágok és apró szoknyák, az utcai viselet és az otthoni ledérség keverékei. Úgy néznek ki, mintha egy nehéz nap után hazatérve, gönceiket ledobálva pillantanák bele az életükbe. Petronio vad lendülettel sorolja egymás után a képeket, lassításnak, megállásnak helye nincs. Minden percre jut egy mutatós mozdulat, egy szép gesztus, egy jelentőségteljes kép. A – mintha véget soha nem érő – éjszaka nagyvárosi érzék-lényei újabb és újabb konfigurációkba rendeződnek: röp-viszonyok, röp-szakítások zajlanak a színpadon, kombinációk, melyeket megjegyezni se érdemes, hiszen oly gyorsan rendeződnek át. Ez a tetszetős és minden ügyessége ellenére is sivár koreográfia pont olyan, mint a kor, melyben élünk. Atmoszférája azt a nagyvárosi búra-alatt létet mutatja, amelyhez mi is sikerrel, villámgyorsan felzárkóztunk. Petronio azért érezhető szeretettel, malíciával mutatja ezt a miliőt. City of Twist – itt (gyanítom) nem a társastáncformára történik utalás. Amit a szó még jelent (elferdítés, kiforgatás, tekeredés, kanyar, váratlan fordulat, különös hajlam és így tovább), az ott van a színpadon. Magányosok, külön- és azonos nemű párok vibráló, nyughatatlan táncában, mutatós, dekoratív létezésében. Mindehhez LAURIE ANDERSON erős atmoszférájú, finoman melankolikus, egyszerű, mégis nagyon kidolgozott elemekből felépített zenéje szolgál remek alapként. A City of Twist táncosainak remek munkája, a koreográfia dinamizmusa és kifejező atmoszférája mellett azonban marad az emberben valami mély hiányérzet. De Petronióból kinézem, hogy pontosan ez volt legfőbb célja. A The City of Misfit Toys (kb.: A használhatatlan játékok városa) mesebeli hangulatú címe drámai-gunyoros embermesét takar. Nyitóképében Petroniót látjuk háttal, egy széken ülve. Zakóján fura objektum: egy hajfonat, mely karikaként bújik elő a ruha anyagából, majd egy kanyarral ismét eltűnik benne. Mint egy eltévedt, riadt kislány-copf. A hangszóróból E. A. Poe Hollója szól, szépen, zengőn, vészjóslóan. A háttérből viszont hiányzik CINDY SHERMAN installációja, amely – a mellékelt fotók alapján – precízen megjelenített nagypolgári nappalit ábrázol. Ezt nevezik csökkentett, vagy inkább takarékos üzemmódnak. Felmerül: ha ilyen könnyedén elhagyható ez a rendkívül meghatározó szcenikai elem, akkor talán nem is olyan fontos. Nem is annyira a koncepció része. Hiánya mindenesetre több, mint elszomorító. Kiváltképp azért, mert tudomást is szereztünk róla, mi is hiányzik a háttérből… A darab táncosai ártatlanság jelmezében, groteszk kislányoknak-kisfiúknak öltözötten lépnek a térbe: körüldongják a „mesélőt”, a koreográfust, majd szétrebbennek, amikor az kimegy. A LOU REED eklektikus zenei válogatására (melyben többek közt a Velvet Underground néhány reciklált, örökbecsű klasszikusa is helyet kapott) készült koreográfia virtuóz, kicsit szentimentális és kellően szívbemarkoló. Petronio – elmondása szerint – ismét New Yorkra gondolt, mikor e munkáját készítette. Erre az országnyi városra, ahol minden kicsit görbe, törött, kezelhetetlen. Alkotásának nincs története: a pöttyökkel ékített arcú táncosok mint afféle marionett-figurák, felnőttségük meséjét játsszák. Itt nincs beépített happy end, nincsenek archetipikus fordulatok, kiszámítható vég és csodás megmenekülések. Világbavetettség van, a sors különös, kegyetlen játékossága, elfuserált és megjavítható életek. Mindezt Petronio derűvel, elegánsan, történetek nélkül tálalja. Szituál, helyzeteket mutat, bőséges jelentéssel felruházott mozdulatokkal ábrázolja közérzetét, a közérzetet. Legjobban talán itt érzékelhető ez a kicsit rezignált, de egyáltalán nem beletörődő világlátás, melynek az életszeretet és a szkepszis, nyitottszívűség és az ésszel élés az alapja, nyakonöntve a hanyag eleganciával.
| ||
|
|
||
|
|
