|
|
|
– Vannak-e a családotokban hagyományai a gyûjtésnek – miként Martyn Ferenc mondta: volt-e „hóbortos ember” a családban? – Ami azt illeti, volt: anyai nagyszüleim közül nagyapám, Till Gergely európai hírû preparátor volt, aki a gyíkoktól a halakig, a krokodilokon át a medvéig, a leopárdig gyönyörû preparátumokat készített. Ily módon gyûjtött is, sõt együtt gyûjtöttünk, amikor én már akkorácska fiú voltam. Minden vasárnap mentünk a Budai-hegyekbe, és hihetetlen zsákmánnyal tértünk haza, ami aztán végül iskolai szertárakba került. Apám az én hatásomra vált valódi gyûjtõvé, jóllehet rengeteg tárgy között éltünk már akkor is, mikor én még eszmélõ korban sem voltam. A polgárember szeretett szép környezetben élni, szépen lakni: vitrinek voltak a lakásban, képek a falon, és szõnyegek, a vitrinekben porcelán, ezüst, elefántcsont éppenséggel – de ez nem gyûjtés. – Hanem lét, egyfajta lét. – Igen. Valamikor, talán a hetvenes években apám elkezdett pipákat, szipkákat is gyûjteni, de pusztán azért, mert szerette a szép faragványokat. Egyszer fölvetettem neki, hogy érdemesebb lenne komolyabb gyûjteményt létrehozni úgy, hogy minden olyan tárgyat gyûjtene, aminek köze van a dohányzáshoz, az öngyújtótól a hamutartóig, a dohányzacskótól a pipaszurkálókig. Ezt valahogy magáévá tette, amibõl egy meglehetõsen izgalmas és figyelemreméltó kollekció lett 20-25 év alatt, olyannyira, hogy 1989 õszén a Néprajzi Múzeumban be is mutatták, a Rejtett kincsek címû sorozat darabjaként. Aztán a második kiállítást már nekem volt feladatom megrendezni az Egri Dohánygyárban, amikor 100 éves lett a gyár. Nos, ha már itt tartunk, érdekes, hogy apámnak sokféle gyûjteménye volt, melyet aztán mi, a tíz testvér szétoszthattunk egymás közt. Csak a dohányzás-történeti anyagról rendelkezett úgy, hogy tartsuk együtt, a kezelését pedig reám örökítette. Nekem az volt a feltett szándékom, hogy ebbõl egy állandó kiállítást hozok létre, ami valószínûleg Diszelben lesz. Azóta gyarapítom is ezt a gyûjteményt, mégpedig új irányokban; nevezetesen gyûjtöm a dohányzás ilyen olyan aktusának képzõmûvészeti ábrázolásait, legyen az múlt századi acélmetszet vagy kortárs rajz. – Egyfelõl tehát a preparátumok, másfelõl az édesapád gyûjteménye... – Igen, nincs okunk feltételezni, hogy ne lenne közöm ehhez a két szálhoz, de végül egészen más irányba indultam. Én is tápláltam olyan vágyakat, hogy nagy természettudományi gyûjteményem lesz, melyben bogarak, tojások, magok, termések és kitömött madarak együtt lesznek, de hamar rájöttem, hogy ez reménytelen és értelmetlen. Mindez megvan már a Madártani Intézetben, a Természettudományi Múzeumban. Akkor pedig mi a fenének tenném ki a meg sem született gyûjteményt a molyoknak, a pornak, az értelmetlen pusztulásnak. Nagyjából így vagyok egyébként egyes képzõmûvészeti gyûjtemények építõivel is. Persze itt van némi ellentmondás, mert a nagy gyûjtemények világszerte egykori magángyûjteményekre épülnek. De hát mégsem veheti át az ember tudatosan a több múzeumra való munka elvégzését... – Azt hiszem, itt iszonyú hiányok vannak, melyek pótlása Magyarországon a gyûjtõkre hárult, vagyis hogy annak idején nem gyûjtöttek kortárs vagy érdemi kortárs anyagot a múzeumok. Gondolom, ennek pótlását vállalják ma a magángyûjtõk. – Igen, de hogy ez mennyire tudatos, azért arra kíváncsi lennék... az ember akárhova néz, szinte ugyanazokat a neveket látja, ami elgondolkodtató. Hiányoznak az igazán személyes hangú gyûjtemények.
| ||
|
– Azt hiszem, hogy ez az egésznek a kulcsa: nálad megvannak nagyjából a klasszikus múzeumok szereplõi – ebben a szobában például Swierkiewicz, Szemadám, Pauer –, mégis, az egész gyûjteményedre jellemzõ egy személyes hang. Ez az út érdekelne: volt egy fiú, aki preparátumokat gyûjtött, majd ez észrevétlenül átfordult egy olyan tevékenységbe amelynek eredményeképpen megjelent a képzõmûvészet a gyûjteményben, majd ennek egy olyan személyes ága, ami késõbb átalakult Látványtárrá... – Igen, volt idõ, amikor azt hittem, hogy mindent tudok a gyûjtésrõl, és hogy ezt meg is fogom írni egyszer, de ennek vagy húsz éve. Messze nem tudok mindent a gyûjtésrõl, és valószínûleg nem is fogom megírni a történetet, vagy legfeljebb csak a nagyon személyes, rám jellemzõ dolgokat. Ha így visszagondolok, elsõsorban az kellett a gyûjtemény ilyesfajta alakításához, hogy ne legyen – vagy legalábbis ne legyen túlzott – bennem a tekintélytisztelet. A gyûjtést általában érett fejjel szokás elkezdeni, amikor már anyagilag tudják finanszírozni az emberek. Én gyakorlatilag gyerekfejjel kezdtem, és ez a kulcsa az egésznek. Van egy ideám, hogyan lesz bogárgyûjtõ helyett a képzõmûvészet gyûjtõje az ember. Hiánybetegségnek tartom a mûgyûjtést, mégpedig abban az értelemben, hogy a gyûjtõnek nincs szókincse ahhoz, hogy megnyilatkozhassék a világ dolgairól. Ezért elkezd idézeteket gyûjteni maga köré (én idézeteknek tartom ilyen értelemben a képeket, szobrokat), aztán ezekkel az idézetekkel fejezi ki magát. Hogy mikor, hol és kit idéz, ez kvalifikálja a gyûjtõt. Ez elég védhetõ álláspontnak tekinthetõ, jó kiindulópontnak. Ekkor gondolkodhat csak el igazán az ember azon, hogy még ma is Rippl-Rónai idézetekben beszélnek a gyûjtõk, legalábbis sokan, meg Munkácsy idézeteket harsogva, vagy Mednyánszkyt és Vaszaryt suttogva. Ezek nagy festõk persze, már-már nagyobb nevek mint, amilyen nagy festõk... de hát mindenki ugyanazon a nyelven beszél? Mindenki ugyanazokat az idézeteket szajkózza? Ez különös. Vannak fiatalabb gyûjtõk és fiatalabb gyûjtemények, ahol vannak más hangok is, de azok az Iparterv hangjain szólalnak meg, vagy a Szentendrei iskola nyelvén, vagy az új szenzibilitás nyelvén, de hála Istennek, vannak már „naprakész nyelven” beszélõ gyûjtõk is. De hol maradnak a személyes hangok? Az egykori festõi, mûvészeti csoportosulások még a gyûjtõkre is hatással vannak, olyan erõvel hatnak rájuk, mint a fekete lyukak: az odaérkezõt örökre elnyelik, benyelik, nem engedik szabadulni a személyiséget. – És a trezorálás szándéka? Aki Munkácsyt gyûjt vagy Rippl-Rónait, az az aukciós indexeket is figyeli. – Én sokkal ártatlanabbul, személyes szellemi éhségemet csillapítandó „hoztam meg a döntéseimet”. Mint ahogy mások a könyvesboltban vagy a lemezboltban válogatnak, aztán a hónuk alatt egy nagy tömeg könyvvel vagy lemezzel távoznak. Nekem ez volt a képek, grafikák közötti turkálás: a személyes, aktuális szellemi igényem kielégítése. Manapság mindenki ismeri a mondást: „ételed az életed”, és nyilvánvaló, hogy a szellemi táplálékra is érvényes ez az igazság, csakhogy errõl mégsem esik szó. – Volt körülötted nyilvánvalóan valamiféle védõburok, ami ezt a gyermeki szellemet engedte megtartani... – Igen, csak erre lehet gondolni. Egy csekélyke tisztelet, és a bálványimádás teljes hiánya. Lehet, hogy ez a szabadság. Nem akarok hazabeszélni, de nem ismerek a látványtári gyûjteménynél szabadabb szellemiségû vagy szabadabb lelkületû gyûjteményt. Azért, mert ez semminek nem akar megfelelni. De ez nem fedi teljesen a valóságot, mert önmagam „felépítéséhez” mégiscsak meg kell felelnie. Minden gyûjteménynek kitapinthatók a korlátai, melyek valószínûleg a gyûjtõ által eleve felállított korlátok. A Látványtárnak is nyilván vannak, de azok az én személyiségemnek a korlátai is egyúttal. Nem önvédelembõl vagy józan megfontolásból, hanem saját magamból fakadnak, nem beszélve az anyagiak szabta korlátokról. – Vannak azért a gyûjteménynek kitüntetett pontjai is: mûvészek, akik jelentõs, vagy nem jelentõs, de visszatérõ szerepet kapnak, illetve olyan irányzatok, korszakok, amelyek anyagát általában nem gyûjtik: az art deco, vagy általában a tízes, húszas, harmincas évek mellékesnek tekintett vonulatai. Néhány mûvész nagyon erõsen van jelen: Szemadám, Kungl, Swierkiewicz… – Igen ennek az lehet az oka, hogy az õ nyelvükbõl vagy nyelvezetükbõl sok idézetet tudok kamatoztatni a magam javára. Az, hogy egy nyelvet beszélünk, nyilvánvalóan túlzás, de azért is érdekes, mert õk aztán egyáltalán nem beszélnek „közös nyelvet”, én mégis egyformán tudom használni a tõlük szerzett, választott idézeteket.
| ||
|
– Láttál-e már Wunderkammert? – Nem láttam, de már többen is emlegették a Látványtárral kapcsolatban. Olvastam a Wunderkammerekrõl, de nem láttam ilyet. Az a gyanúm, hogy ezek tudatosan, elhatározás eredményeképpen létrejövõ gyûjtemények, míg az én mûködésemben, akár hihetõ, akár nem, nincs semmi tudatosság. Ennek a semmilyen külsõ szempontnak és elvárásnak megfelelni nem akaró szándéknak a megtestesülése a Látványtár. Ártatlan, ha egy intézményre lehet ezt a kifejezést használni. Szuverén és befelé figyelõ, elengedett és elõítéletmentes befogadó. – El kell mondanunk itt egy anekdotát. Egyszer kértem tõled egy varjút – ez mindkettõnkre jellemzõ: nekem kell egy varjú, és úgy gondolom, hogy Vörösváry Ákosnál kell is ilyennek lennie. Erre te rettenetesen szomorú lettél, hogy varjú éppen most nincs, miközben volt: ez a varjú a te válladon pihent egy szüreti felvonuláson. Ez egy olyan gyûjtemény, melyben a varjú természetesen jelen van, jóllehet nem tisztáztuk, hogy dolmányos... tehát pápista vagy kálomista varjú volt-e. – Nem dolmányos: érdekes módon a dolmányos varjút nem szeretem, az egyetlen madár, amellyel nem szimpatizálok, útonállónak tartom. Persze attól még szerethetném, mert mindennek helye van, vannak például az útonálló darazsak, velük semmi bajom nincs... – A másik lényeges pont, hogy a Látványtár egyfajta közösségfejlesztõ erõ. Te a szüreti mulatságon ott vagy madárijesztõnek öltözve – ez egy reformkori magyar ember attitûdje, aki tudatosan vagy nem, de közösséget épít. – Nem gyõzõm hangsúlyozni, hogy az én lépéseim nélkülözik a tudatosságot. Erejüket vagy indíttatásukat tekintve spontán döntések. Fel sem merült, a Látványtár megnyitásával közösségépítõ lépést vagy gesztust tennék. 1997-ben nyílt az elsõ kiállításunk, de három-négy évvel elõtte, amikor még be sem volt az épület vakolva, nem volt járófelület, csak a nyers beton, hiányoztak a korlátok, és a világítás, Mujdricza Péter, az épület tervezõjének javaslatára, vagy mondhatom rábeszélésére megnyitottuk az épületet a falu népe elõtt, a falu legnagyobb ünnepén, nevezetesen a Márton-napi búcsú napján. Ennek immár tíz éve. És nagyon jó, hogy ezt megtettük, mert olyan hihetetlen érdeklõdés nyilvánult meg, ami lenyûgözõ volt: hat-nyolcszáz ember fordult meg azon az egy napon az épületben, délelõtt tíz és este hét között folyamatosan. Mi almával, borral, pogácsával meg mignonnal láttuk vendégül a falu népét, akiknek egyébként korábban fogalmuk sem volt arról, hogy mi készül itt, mi lesz ez az épület, ha elkészül. Ketten-hárman tudták a faluban, akikkel közelebbi kapcsolatban voltunk, hogy nem magánház, nem szálloda, hanem valami múzeumféle. Azóta pedig a Látványtár látogatása teljesen beépült a falu búcsú-napi programjaiba... – Azért én még kérdeznék néhány dolgot. Vannak-e vágyott szerzõid? Vágyott idézetek? – Erre van egy kész válaszom: sosem voltak vágyott szerzõim. Ez is érdekes. Nemegyszer hallom gyûjtõktõl, hogy most erre vagy netalán egy konkrét képre vágyik, vagy csak egy szerzõt szeretne megkörnyékezni és begyûjteni. Szóval nekem nincsenek és nem voltak ilyenek, viszont érzem, hogy hiányoznak. Hiányzik egy csomó idézet egy sor szerzõtõl, de hát ez most már így is marad valószínûleg... – Lehet, hogy ezek a vágyott szerzõk ma már nem elérhetõk. – Ugyanakkor ha az ember nem birtokol bizonyos idézeteket, mûveket, akkor is ismerheti õket és idézheti õket, tehát használhatja „sajátjaként”, és megkockáztatom, hogy nagyon sok mûtárgy hiába van X.Y. gyûjteményében, az nem feltétlenül tette magáévá az idézet értékeit, tartalmát. Eljuthat az ember egy olyan pontra, amikor már az idézetektõl vértezetlenül, mondhatni pucéran is kiállhat a világ elé, mert megerõsödött a mûvek ismerete által. Ez a fontos, és nem a birtoklás... – Mikor jutottál el arra a fokra, ahol mondjuk egy Anna Margit mû és egy darázsfészek szinte azonos értékû elemként szerepel a gyûjteményedben? – Nehéz megnevezni egy ilyen idõpontot. – Akár kiállítást is? – Talán az elsõ kiállításom, a Meglökött csendélet, ami húsz éve volt a Fészekben, az volt az elsõ, tiszteletlennek mondható kiállítás. A darázsfészek éppen nem, de hasonló idegenségû tárgyak szerepeltek: Nemes Lampérth festmények, Altorjai, Gulácsy és Gross-Bettelheim mûvek, nem beszélve Laca, Wahorn, az akkori forradalmárok munkáiról. Aztán folytatódott gyors egymásutánban: a következõ évben volt a Budapest Galériában a „rosa-rosa neurosa” címû kiállítás, ami aztán hallatlan felháborodás szülõje is volt a korabeli újságcikkek tanúsága szerint.
| ||
|
– Érzel-e valamilyen ellenséges környezetet mostani tevékenységed kapcsán, az úgynevezett, „felkent” kurátorok körében? – Nem érzek semmilyen ellenségességet, sõt, a Látványtár egyik programja, hogy vendégkurátorok vagy akárkik is rendezzenek ott kiállítást. Ha mûvész vagy egy amatõr, akkor õ, de ad abszurdum az is elõfordulhat, hogy valaki bejön az utcáról, és azt mondja, hogy akar egy kiállítást rendezni. Szóval nyitva áll a ház, és lehet, hogy éppen a jövõ évi kiállítás lesz az elsõ ilyen, amit nem én magam csinálok. Hozott anyagból is lehet kiállítást rendezni, de a Látványtár anyagából is dolgozhat bárki. Ehhez persze az kell, hogy ismerje is azt, amit kevesen mondhatnak el magukról. Nagyon érdekel, hogy mások mit csinálnak ebben a speciális térben… és persze tudjuk, hogy vannak, akik nem tudnak mit kezdeni velünk. – Van itt egy különös pont: a Látványtár úgymond „leltára” csak a te fejedben létezik. Te tudod, hogy a baloldali harmadik dobozban találsz egy olyan vörösbegy-tojást, ami pontosan illik ehhez és ehhez a kiállításhoz… – Igen, ez valóban így van, és ha papíron is lenne (mert lassan megy a leltározás), akkor is az csak egy, az eligazodást kétségtelenül segítõ iromány, de ez még nem hathat inspirálóan egy külsõs kurátorra. Ezt szomorúsággal állapítom meg. Ezt többen kérdezték már tõlem, egyúttal kétségbe vonták, hogy lehet folytatása a Látványtárnak. Én akkor még felhõtlenül – ez a születése, kezdete körüli idõben volt –, tehát felhõtlenül csak annyit válaszoltam, hogy ez csak beavatás kérdése. Tehát, ha valaki olyan mélységben megismeri a látványtári gyûjteményt – és egyúttal a látványtári szellemiséget, ha mondhatok ilyet –, akkor az tudja folytatni. Most már nem vagyok benne biztos, hogy folytatható. Ez persze nem tragédia… jön egy másik korszak, ami egyáltalán nem biztos, hogy szerves folytatása az elsõnek. Talán életszerûtlen is lenne, hogy ha nem így menne. A mostani kiállításunk is húsz éve készülõdik, nincs az a kurátor, aki húsz évig készülõdne egy projektjének a megvalósítására, mert az élet sokkal szigorúbb tempót diktál. Hál’ istennek nekem nem diktál ilyen tempót az élet, ettõl is olyan a gyûjtemény, amilyen, mert ráérõs... Van valami nagyon furcsa az egészben, amit én is csak pedzek, ha pedzek egyáltalán, és megnevezni végképp nem tudom. – Nyilvánvaló, hogy megéled a rendezést, tehát nem koncepcionálod, hanem egyszerûen állsz, töprengsz, kutatsz, és ettõl akár egy hónapig is tarthat a kiállítás megalkotása. – Igen, de a készülõdés éppenséggel két évtizede tart, mert ezt az anyagot nem lehetett két hét vagy két hónap alatt összegyûjteni, de két év alatt sem, hanem kellett hozzá ez a lassú növekedés és fejlõdés, gyarapodás, alakulás, ami aztán a kiállításba torkollott. Több kiállítási terv él természetesen, párhuzamosan egymás mellett, és amelyik elõbb érik be, abból lesz kiállítás. Szinte évek óta türelmetlenül vártam már, hogy mikor tudom a mostanit megcsinálni. – Tudatosan hosszú ideig tartod nyitva ezeket a kiállításokat – ez szintén eltér a mai felgyorsult tempótól. Ezzel milyen látogatottságot érsz el? – A Látványtárba évente öt-hatezer ember látogat el. Nem mind fizetõ vendég, mert ebben benne vannak a falu búcsúján, a megnyitón megjelentek is, ha koncerteket rendezünk, akkor természetesen a koncert vendégei sem fizetnek az elõadásért sem. Benne vannak a diákok, akiket a falu egy szem iskolájából ingyenesen hoznak be, a Tapolcáról jövõ diákok, akik hol fizetnek, hol nem. Ebbõl jön össze a látogatottság, de az egyik legnagyobb kérdésem, hogy ez miért nem növekszik, dacára annak, hogy a Látványtár ismertsége az elmúlt pár évben a százszorosára nõtt, merthogy annyi újságcikk, rádió-, tévémûsor készül, készült. Mégis ugyanannyian jönnek idén, mint kilencvenhétben, és ez érthetetlen számomra. Tudjuk, vannak múzeumi kimutatások, hogy melyik múzeumba éventeá hányan látogatnak el: vannak olyanok, ahová tucatnyian mennek el évente, mi ehhez képest világvárosi forgalmat bonyolítunk le. – Ez egészen biztos. – Ha ezekkel összevetem, és fõként a fõvárosiakkal, akkor egy szavam sem lehet, de az értetlenség mégis ott reked bennem, hogy mitõl nem jönnek hét év után sem többen, mint az elsõ évben. Ez megfoghatatlan! – Amikor Pécsett megnyílt egy nagyon jó, kis könyvesbolt-antikvárium, ahol jó angol könyveket, zenéket kaphattál, meghozatták, amit igényeltél, megkínáltak teával, mikor bementél, akkor mondtam, hogy ez egy finom hely, finom embereknek, csak a finom embereknek már nincs többé pénzük. Hiába ez a legszebb táj az országban, hiába kellemes, az a réteg, melynek ez az üzenet szólna, már nem fizetõképes többé... – Nézd, nem tudom hányan látogatnák a Látványtárat, ha Pesten lenne, nem hiszem, hogy többen, sõt valószínûleg még ennyien sem, mert Pesten nem fordul meg az egész ország. Ott, a Balaton térségének ezen a pontján, azt tapasztaljuk, hogy az egész ország megfordul, mert beszélgetünk a hozzánk látogatókkal. Nyíregyházától Sopronig, Szegedtõl Zalaegerszegig, Pécsig mindenhonnan jönnek, nem hozzánk, hanem a Balatonhoz, és ha már ott vannak és tudomásuk van rólunk, akkor eljönnek hozzánk is. A kérdés csak az, hogy bár rengetegen megfordulnak ott, miért csak öt-hatezren jönnek el a Látványtárba, immár a hetedik esztendõben is. Három-négy gombóc fagylalt ára a belépõjegy, a diákjegy meg kettõé-háromé. Azért egy konkrét eset ....tapolcai iskolai osztály vagy osztályok jöttek ki, és kérdezték, hogy nem lehet-e még olcsóbb a belépõjegy. Nem hiszem, hogy a fagylaltárusnál alkudoznának. Nálunk alkudnak. Feltettem a kérdést a kísérõknek, a tanároknak, hogy szívesen, ráadásként adok egy Látványtárt ábrázoló képeslapot, ami egyébként ötven forintba kerül, vagy elengedem az ötven forintot, és azt választották, hogy legyen inkább olcsóbb, lemondtak a képeslapról. Baromira szomorú képet mutat, ez a döntés. – Azt hiszem, tulajdonképpen a sajtónak is van egy távolságtartó álláspontja a Látványtárral szemben. Arra gondolok, hogy írnak róla, de végülis valamiféle unikumnak kijáró módon, nem próbálnak a lélektani hátterébe belemerülni. Nem próbálják önmaguk érzéseit tisztázni, amikor megnézik ezeket az öreg tárgyakat. A Minden mulandó címû kiállításodra gondolok. Valószínû, hogy már csak kevés ember esik át azon az érzésen*, hogy végigbujkálhat egy öreg padláson, és ott egy málladozó vesszõkosárban egy szinte szétomló, poros zsákot talál. Sokakban nem rezdül meg semmi, mikor ezzel találkoznak a kiállításon. Bennem egy csomó dolog megmozdul, mert nekem ezek nagy élmények, hogy láthattam a kertben, fán zöld küllõt, vagy kutathattam poros padlásokon, ez nekem kincsesbánya volt. Gyanítom, hogy emberek tízezrei nõnek föl pince és padlás nélkül, számukra csak lakótér és televízió adatik, nekik ezt az üzenetet magyarázni és elemezni kéne. – Nézd, eddig három nagyon pozitív írás született errõl a kiállításról, két idõs úrtól, és egy velünk egykorú szerzõtõl, akiket nagyon mélyen és lényegileg érintette meg a kiállítás, aminek nagyon örülök. Féltem ettõl a kiállítástól, egyrészt féltettem magamat, a Kingát, a nézõket... nem tudom pontosan megmondani miért, ugyanakkor meg annyira dolgozott bennem, hogy meg kell csinálni. Legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy abszolut alaptalan volt a félelmem, mert olyan boldogan sétálnak az emberek, olyan derûsen és mondhatni elégedetten a kiállításon. Több ilyen beírás van, amit megint csak nem értek, mert akkor nem csak én vagyok naív, hanem sok ember, akik azt mondják, hogy most már, nem tudom pontosan idézni, ez az értelme a bejegyzéseknek, hogy most már nem félnek a haláltól. Érted, végigsétálva ezen a kiállításon azzal távozik, hogy már nem fél a haláltól. Hogy õszinte legyek ezzel se tudok mit kezdeni. Ezzel a nagyszerû és csodálatos adománnyal, amivel õket meglepte ez a kiállítás, õk meg engem leptek meg ezzel a bejegyzéssel. Ez különös. – Azt hiszem, ez hiányzó vizuális világ, az utóbbi kiesõ 50-60 év „eredménye” is. Amíg a franciák gond nélkül kiadnak egy képes albumot, amiben halotti gipszmaszkok gyûjteménye van, vagy néhány polgári családban ott van a nagymamának a gipszbõl leöntött keze. Mikor meghalt, kiöntötték a kezét, és generációkon keresztül megõrizték. Itt valószínû van valami nagy hiány, vizuálisan nagy hiány, szóval az eltüntetett múltunk is benne van. – Nem tudom, de mindenesetre a világ a reprezentációval van elfoglalva, és a Látványtár egyik kiállításában sem reprezentál.
| ||
– Nyilván úgy érted most a reprezentációt, hogy valamiféle hegemón törekvéseket szeretnének ezekkel a reprezentációkkal elérni, felmutatni, hogy milyen erõsek és klasszak vagyunk. – Valamint, hogy milyen fényes meg csillogó meg hibátlan, kerek és erõs persze minden ezáltal. – Azért megdöbbentõ ez, mert közben a világban nagyon sok helyen, akár a Velencei Biennálén is rengeteg ilyen, barkácsolt vagy népi, naív mûvészetet integrálnak be a képzõmûvészeti kiállításokba. Ezért egyfolytában motoszkál bennem a gondolat, hogy amikor Magyarország meg akar mutatkozni külföldön, miért ne lehetne egy Látványtári kiállítást produkálni, valószínû ez egyszerûbben megtalálná a kaput az idegen szívekhez, ha egy ilyen magyar, mûvészeti légkör és a természet tárgyai megjelennének. – Sok kiállítást lehetne a Látványtárból rendezni. Éppenséggel ezen idõnként elgondolkozom s úgy vélem, hogy legalább 50 féle kiállítás van, amit egyidejûleg meg lehetne rendezni az anyagból, ami elég fantasztikusnak tûnik. Persze vannak átfedések, de gyakorlatilag mégis az a helyzet, hogy 50 önálló és nem feltétlenül kamara kiállításra gondolok, hanem nagy terekben is megélõ kiállításokra. – Mi ennek az útja-módja, hogy teszem azt, a Látványtár eljusson egy nagy térbe? Mûcsarnok? Mondjuk összes terme... – Kiváncsi lennék, hogy miként festene a Látványtár gyûjteménye, a Mûcsarnokban. Képes lenne betölteni az összes termet és nem úgy, hogy belezsúfolom, ömlesztem, hanem éppenséggel egy szigorú válogatás révén, vagy után is. Talán egyszer meg is lesz. – Érdekes elgondolni hogyan találna utat a nézõkhöz, szemben ezekkel a mostani nagyon levegõs, kurátori show-kkal. – Diszeli tapasztalataink szerint abszolút utat találnának. Egyébként máshol is születtek Látványtári kiállítások, nemcsak Diszelben. Volt Pécsett, volt Szombathelyen, volt Kecskeméten, volt Tatán, Budapesten több helyszínen, több alkalommal, Gyõr városában, tehát van egyfajta érdeklõdés. Azért nem rendezünk gyorsabb tempóban Diszelben kiállításokat, mert ott nem öregszik el úgy egy kiállítás. Többektõl hallottam, ezt a kifejezést, hogy nincs értelme sok vidéki városban hat hétig nyitva lenni, mert az elsõ 2-3 hétben megnézni mindenki, akit érdekel, utána pang az ürességtõl. Ez is… szóval nagyon szomorú, ugyanolyan, mint amikor egy színházi produkcióról kiderül, hogy negyedszerre nem érdemes elõadni, mert az elsõ három alkalommal mindenki elment megnézni akit érdekelt. Nem tudom hogyan lehet ezt felmérni egyáltalán, miközben azzal is tisztában vagyok, hogy kevés a kiállítótér és sokan szeretnének kiállítani. Elsõsorban ez sürgeti az egymásutániságot. – Föl tudják mérni, de nem nálunk. Saját szememmel olvastam egy grazi, kiállítási tervezetet, és majd leültem a csodálkozástól, mivel a végén ott volt, hogy a tervezett látogatók száma 150 ezer fõ. Ezt le merte írni a kiállítás kurátora. Föltételezem, hogy ehhez egy nagyon erõs kampány társult, óriás plakátok és egyebek az autópályán, erre-arra, hogy becsalják a látogatókat. Megdöbbentem, amikor Grazban láttam a Bábel tornya kiállítást és számomra iszonyú drága volt a három kötetes katalógus. Más okok miatt felvettem a kapcsolatot a kiállítás tervezõjével és õ írta, hogy utánnyomásra volt szükség. – Hát a propaganda az ott, hála Istennek, most már nem csak kereskedelmi árucikkek terjesztésére koncentrálódik, hanem kulturális fogyaszthatóságot is segít. – Azt hiszem, hogy valahol mindig ugyanazon tény körül keringünk, de nem merjük kimondani, hogy a nagyapáink még kényelmesen elmentek vasárnap, ebéd elõtt egy korsó sörre, apáink már csak néha napján, nekünk már eszünkbe se jut. Ez a közösség lenne az, aki egy múzeumban is méltóságteljesen elvonul a családjával. – Na, de Ausztriában a hazai közönség köreibõl remélik azt a 150 ezer embert vagy nemzetközi érdeklõdõkbõl? – Azt hiszem, legalább kétharmadát hazai közönségbõl remélik. Már csak azért is, mert ahogy tapasztaltam, a Bábel tornya esetében, hogy a feliratok nagy többsége német és csak kevés esetben van angol felirat is, a katalógusok is általában német nyelvûek. – Ez nagyon imponál nekem, hallomásból tudom csak, mert én nem utazom, hogy sorbanállás van a múzeumokban, hetekkel elõre kell megvenni a jegyet . Csak vajon az indíttatás az mennyire manipuláció eredménye, mennyire õszinte vágy a látogató részérõl, hogy akár sorbaállás árán is de bejusson és ott mint a heringek tolongjon. Tehát, hogy mit visz haza ebbõl az élménybõl, a tolongás vagy a mûvekkel való találkozás élményét... Szeretnék választ kapni valahogyan. – Nézd, ha az a kérdés, hogy hány kiállítás volt az ember életében, ami katartikus volt, akkor nagyon csekély számot tud mondani. Különösen, ha ezt leszûkítenénk arra, hogy Magyarországon, vagy egyes intézményekben hány ilyet látott az ember. Nagyon kegyetlen dolog, azt mondom tegyük félre, de úgy érzem, hogy más országokban a képzõmûvészethez, egyáltalán vizuális mûvészetekhez szívesebben férkõznek közel az emberek, lehet, hogy a vers és a zene országa vagyunk. – Visszatérve az elõbb emlegetett lelkiségre vagy minek nevezzem, tehát a bálványimádásra. Sajnos él bennem a gyanú, hogy ezekre, az éppen Ausztriában zajló, tömegek által látogatott kiállításokra a bálványimádás címkéjét éppenséggel rá lehet tenni. Akárkinek ott se tudnak 150 ezres látogatottságot biztosítani, sztárok, éppenséggel bálványok kellenek, akiket a sajtó is ekként kezel, akkor el lehet adni a harmadosztályú mûveket is attól a szerzõtõl, mert a név az a fémjel nem a mûvek. Félek, hogy nem másról van szó, nem vizuális éhségrõl, hanem bálványimádásról és az viszi oda az embereket tömegesen, ezekre a nagy erõvel, propagandával beharangozott kiállításokra. – Néhány esetben pazar koncepció társul nagyon szorgos hangyamunkával, a Bábel tornyát például csak védeni tudom. – Hát ezt örömmel hallom. – Azon szinte nincsenek ismert képzõmûvészek jelen. – Tehát akkor ez más.
| ||
– Ilyen szempontból nincsenek úgymond sztárok, de a többi esetben aláírom, hogy kell lenni néhány hatalmas névnek, hogy behúzza az embereket a kiállításra, különben nem élne meg. A koncepció önmagában annyira nem érdekes. Még egy kicsit elkanyarodva, vidéki ember lettél és ráadásul egy ilyen kitüntetett tájon. Hogy alakult ki ez?. Hogy lesz ez egyre inkább egy személyes élmény, a reformkori „új földesúri” vízióm, hogyan válik teljessé? – Egy elég egyszerû oka volt ennek a vidékre költözésnek. Tulajdonképpen egy szerelmi csalódásnak köszönhetem, ami annyira hatott rám, hogy úgy éreztem, új életetet kell kezdenem és hát ez az új élet egy barátom révén indulhatott el. Õ éppen akkor vette meg a Csobáncon azt a présházat, én mint új autótulajdonos segítettem neki az odaköltözésben ’81 tavaszán, és úgy elvarázsolódtam a tájtól, mondhatni az elsõ órában, hogy még azon a nyáron megtaláltam magamnak az azóta is életterül szolgáló csobánci birtokunkat. Aztán ott lett új szerelem, ami odakötött, így zajlott. Akkor jutott a fülembe, még a 80-as évek második felében, hogy ez a bizonyos romos vizimalom ami a Látványtár kiállítóháza lett, megszerezhetõ a várostól. Akkor megszereztük, fogalmam se volt, hogy miért. Ez is tervezetlen létünk egyik és nem is elhanyagolható bizonyítéka, hogy fogalmam se volt, hogy minek és miért veszem meg, de ha akkor nem veszem meg akkor a Látványtárnak nincs saját kiállítóháza. Ez az ösztönös elõrehaladás, ha ezt annak lehet nevezni. Kívûlrõl lehet, hogy ez tervezettségnek tûnik, de csak az történik, hogy teszünk egy lépést, utána megtesszük a kínálkozó második lépést és aztán a harmadikat és így tovább. Érezzük a késztetést, talán még a lépések irányát is sejtjük, bizsereg bennünk valami, de éppen csak lépegetünk, tehát így zajlik az életünk. – Mi a következõ, nagy, kiállítási ábránd? – Több van, mint említettem de, hogy milyen sorrendjük lesz azt nem lehet tudni. Ami nagyon érdekel immáron 1983 vagy 1984 óta húsz éve gyûjtöm a piros-fehér-zöld elõfordulásait úgy a magas mûvészetben mint a plakátokon vagy reklámcédulákon vagy tárgyakon, teljesen mindegy, hogy gyufa-cimkén-e vagy kifliszacskón vagy könyvcímlapokon vagy újság címlapokon. Van egy megnevezhetetlenül nagy gyûjteményünk, ami az elmúlt húsz évben született. Egy nagy piros-fehér-zöld kiállításra készülök immárom húsz esztendeje. Nem tudom mikor lesz ebbõl valami... – Lehet, hogy ez lesz a jövõ nyár? – Nem, az biztos nem, mert azt nem a Látványtárban akarom megcsinálni, ahhoz egy sokkal nagyobb térre lenne szûkség. Ott csak éppen ízelítõt tudnék csinálni belõle és nem ízelítõt szeretnék, hanem egy „nagyzenekari mûnek” szánom. Na de ehhez még az is kell, hogy földolgozhassuk ezt az anyagot, ahhoz meg rengeteg energia és idõ, s lehet, hogy pénz is kell. Mindegyik tárgy, a sok ezer mindegyike átment a kezemen, ha máskor nem a szerzés pillanatában, de aztán rögtön raktárba is került és fogalmam sincs, hogy mi ez az anyag tulajdonképpen. Szisztematikusan fel kéne dolgoztatni valakivel, aki leteszi elém az asztalra fotóval, leírással, erre vágyom, de ismeretlenül nem merek hozzányúlni. Nem kell magyaráznom, hogy hány féle piros-fehér-zöld kiállítást lehet rendezni egy adott anyagból, egy válogatás nélkül összehozott, nagy anyagból, mert mondhatom, hogy válogatás nélkül mindent megszerzek amit megszerezhetek és azzal nyugtatom magam, hogy ráérek a kiállítás küszöbén válogatni ebbõl az óriási anyagból. Ez az egyik. Aztán szeretnék egy leltárt csinálni, kiállítás formájában. A nõ pedig egy kiállítás címeként is foglalkoztat. A nõ ábrázolásáról, egy kiállítás vázlatot volt már szerencsém 2003 tavaszán csinálni, a Gyõri Mediawave meghívottjaként. Ott éreztem úgy, hogy szívesen csinálnék egy sokkal nagyobb, bár teljességre messze nem törõ Nõ-kiállítást. – Meg kell kérdeznem, hiszen Kardos Sándornál is van, a Horus archívumból, Best of Horus, tehát a Horus legjava, ami 100 felvétel tehát a milliós számra rugó fotóanyagból, van száz kedvenc. – A mindenit de hát ezt, hogy lehet kiválasztani? A millióból... – Nem tudom, tán érzésbõl, hogy mi a legkedvesebb. Te miket tudnál mondani akár mûben akár tárgyban. Ilyen nagy kedvencet... – Hát nem tudom, gondolhatod, hogy néhányan már föltették ezt a kérdést. – Biztosra veszem... – Erre sose tudtam válaszolni. Kardos Sanyi esete szerintem a „lehetetlen kivételek” egyike…, nem tudom, talán még irigylem is érte… Az, hogy X.Y. mûvei, vagy egy-két konkrét mûve rendszeresebben, nagyobb súllyal szerepelnek a Látványtári kiállításokon, még az sem jelenti a „kedvenc státuszt”. Ez csak azt jelenti, hogy többarcú az a bizonyos darab, és ide is jó nekem, meg oda is jó. Akár Jolly Jokernek is mondhatnám. Egy olyan erõs idézet, amit itt is fel tudok használni, meg ott is, több helyszínen és több értelemben. – Én nem okvetlenül képre gondolok. ebben benne lehet egy tárgy is, ami... – Ez sehova sem vezet, csak azt tudom mondani, ez sehova sem vezet! – Tehát kitüntetett tárgyak nélkül, kitûntetett gyûjtemény. – Hogy itt milyen környezetben ülünk, az is esetleges, mert ha valami valamely okból lekerül a falról, kölcsönadjuk vagy levisszük saját kiállításainkra, akkor egy hasonló méretet fölteszek a szögre, ha éppen van idõm. Van úgy, hogy üres szögek tátonganak, várnak betöltésre a szoba falán. Nincs koncepció abban sem, hogy a privát környezetemben éppen mi van a falon. Volt a kezdetekben, amikor tizedennyi képpel, tárggyal kellett bánnom vagy még kevesebbel. Akkor egyszerû volt. Mostmár mondhatni, hogy ezek a tárgyak, képek, egyebek diktálnak. Ez csúnyán hangzik, de igaz. A rendetlenség amiben élünk: fájdalmas. Maradjunk ennél, hogy fájdalmas a rendetlenség, annak érzem. Vannak a kiállításaink idõrõl-idõre, ahol úgy érzem, hogy átmenetileg rendet tudok teremteni, részben a tárgyak világában, részben az adott térben. A kiállításrendezés vágya talán ezért született meg bennem egyáltalán, hogy legalább alkalmanként, egy rövid idõre rendet tudjak teremteni ebben a rendetlenség-ben. A rendezettség, egyáltalán a rend a nagyobb öröm forrása valójában. Egy anyag, mindegy, hogy egy civil lakás vagy egy profi mûgyûjtemény, ha nincs rendszerezve, elrendezve, megrendezve, akkor kevesebbet ad az embernek. – Egy érdekes dolog, hogy a kiállításaidon esetleg azonos szereplõk, már szerepelt tárgyak, képek valamifajta interakcióba lépnek. Mondhatni, hogy olyan tárgyegyütteseket, assemblage-okat hozol létre, ami mûvészet. Hogy dokumentálod ezt, él-e benned a vágy, hogy ezeket valamikor publikáld, akár egy kiállításon, ahol esetleg csak tárgyegyüttesek vannak, vagy egy kötetben? – Egy megvalósíthatatlan vágy él bennem. Elképzelek egy nagy épületet amiben, mondjuk a „Látványtári retrospektiv” megrendezhetõ. Ötven, maradjunk ennél a számnál 50, egymástól független kiállítás, mind elhelyezhetõ benne. Mondhatnám, hogy nem mûveket gyûjtenék, ha tehetném, hanem kiállításokat. Ha lehet ilyet mondani, akkor kiállításokban gondolkodom és a tárgyak, képek gyûjteménybe való emelésekor már ez motivál. Amikor a legelsõ ilyen kiállítás, a Fészek-beli Meglökött csendélet megszületett, egyidejüleg megfogalmazódott bennem a terv, (általam teljesíthetetlen vágyként), hogy minden Látványtári kiállításról makettet kéne csinálni – adott méretben. Ebbõl egy fantasztikus, tanulságos gyûjtemény alakulhatott volna ki, merthogy néhány tucat kiállításon már túl vagyunk. Egyetlen ilyen makett sem született meg, mondanom se kell, mert erre kéne egy külön ember. – Azt hiszem innen ez már a gyûjtõ gyûjteményes kiállításainak gyûjteménye lenne. Nem rosz értelemben mondom ezt, és nem bántó szándékkal... – Illékony mûfaj a kiállításrendezés, bár elméletileg jól dokumentálható. Mégis, nekem az õrzõnek marad a vágy, vágy az õrzés stációinak dokumentálására. |
||
|
|
||
|
|
