|
|
|
– Tudomásom szerint ön az első a családjában, aki képkereskedéssel foglalkozik. Mi vezette erre pályára? – Egy véletlen találkozásnak köszönhetően lettem műkereskedő. Már egy ideje magam is gyűjtő voltam, amikor 1967-ben a Côte d’Azurön töltve a nyarat, egy esős napon egy plakátra lettem figyelmes, ami Man Ray Az eladhatatlan című kiállítását hirdette a vence-i Galerie Chave-ban. Egy barátommal, aki szintén gyűjtő volt, elmentünk a galériába, és nagy szerencsénkre ott találtuk Man Ray-t. Megkérdeztem, miért adta ezt a címet a kiállításának. Azért, válaszolta, mert az embereket csak a fotóim érdeklik, ha rajzokat állítok ki, azokat senki sem veszi meg. Mivel az árai alacsonyak voltak, nem tudtam ellenállni, és a nyaralásra szánt pénzemből megvásároltam három rajzát. A barátom, aki jobb anyagi körülmények között volt, megvett hatot. Man Ray annyira meg volt lepve, hogy felajánlotta, szeptemberben látogassuk meg párizsi műtermében. Így is történt, és attól kezdve a haláláig szoros kapcsolatban maradtam vele. Rajta keresztül kaptam kedvet a szürrealizmus megismerésére, és ugyancsak neki köszönhetően ismerkedtem meg sok érdekes emberrel, köztük Max Ernsttel, Meret Oppenheimmel, André Massonnal, Dalival. Man Ray 1971-től kezdte mondogatni, hogy feltétlenül fel kell hagynom eredeti mesterségemmel (apám mellett dolgoztam, aki szűcs volt), és galériát kell nyitnom. Segítségül felajánlotta, hogy az ő kiállításával nyithatom meg a galériát, és ehhez negyven rayogrammát bocsát a rendelkezésemre. – Egy induló galéria számára ez valóban nagy segítséget jelenthetett. – Én is így gondoltam, és 1972-ben belevágtam a vállalkozásba. Két barátomat megkértem, hogy társuljanak velem, mivel egyedül nem tudtam volna fedezni a költségeket. A hatodik kerületben találtunk egy eladó üzlethelyiséget, ami korábban tisztító volt, azt átalakítottuk galériává, amit Les Quatre Mouvements néven nyitottunk meg. Működésünket valóban Man Ray kiállításával kezdtük, csakhogy egy kis probléma adódott. Man Ray nem mondta meg, hogy nem eredeti rayogrammákat adott, hanem azok nagyításait. Én még nagyon kezdő voltam, hogy a különbséget észrevegyem, ő pedig nem mondta meg, mivel úgy tekintette, hogy az ugyanolyan, mint az eredeti. Természetesen a nagyításokból egyet sem adtunk el. A második kiállításon, ha jól emlékszem Mattát mutattuk be, a harmadikon pedig Daniel Spoerrit, s őt azután az amerikai hiperrealisták első franciaországi kiállítása követte. – Mikor változott meg a galéria neve és helye? – Sajnos az egyik társam, aki a legtöbb időt töltötte a galériában, hirtelen meghalt. Én akkor még fél napot az apám mellett dolgoztam, így csak a délutánjaimat szentelhettem a galériának. A harmadik társam pedig nem művészeti, hanem adminisztratív vezetője volt a galériának, amit ilyen körülmények között kénytelenek voltunk bezárni. Amikor édesapám meghalt, a mesterséget teljesen abbahagytam, és 1981-ben új galériát nyitottam a rue Bonaparte-ban, ezúttal egyedül. Fennállásunk óta több mint százötven kiállítást rendeztünk, bemutatva a huszadik század jelentősebb művészeti tendenciáit, ezen belül elsősorban a szürrealizmust és a dadaizmus, de a fluxust, a pop artot és a többit is. – A galéria neve, a 1900-2000 is azt akarja kifejezni, hogy a huszadik századi valamennyi művészeti irányzata számára nyitva áll? – Igen, minden mozgalomra nyitott vagyok, még a konceptuális művészetre is, ugyanakkor a divat sohasem csábított el bennünket. Mióta a fiam is velem dolgozik, fotóval is foglalkozunk, mert amellett, hogy Marcel Duchamp munkásságának alapos ismerője, a fotó is nagyon közel áll hozzá. Egyébként a közeljövőben sorra kerülő Julien Lévy-gyűjtemény árverésénél ő lesz a Duchamp-művek szakértője, én pedig a szürrealista képeké, mint ahogy a Breton-gyűjtemény esetében is ő volt a fotók szakértője, én pedig a képeké. – Több kiállításon is találkoztam már ön által készített fotókkal. Ezek szerint ön nemcsak galériatulajdonos, de fotós is? – Ez megint csak a szőrmeszakmához és a fiatalságomhoz kapcsolódik. Az ötvenes évek elején édesapám New Yorkba küldött, hogy kitanuljam a mesterséget. Egy alkalommal betévedtem egy dzsesszklubba, és az ott hallott zene teljesen magával ragadott. Attól kezdve napközben dolgoztam, esténként pedig különböző dzsesszklubokba jártam, hol az 52-ik utcába, hol a Harlembe. Már korábban is fényképeztem, de ezekben a klubokban kezdtem komolyabban fotózással foglalkozni. Ma már ez rendkívülinek tűnik, de abban az időben semmi különleges nem volt abban, hogy felvételeket készíthettem Charlie Parkerről, Art Blakey-ről, Thelonius Monkról, Charlie Mingusról, Billy Holiday-ről, Miles Davis-ről, Ella Fitzgerard-ról, Sarah Vaughnról vagy a Modern Jazz Quartettről. – Most már értem annak az önnek ajánlott darabnak, a Marcel the furrtier-nek (Marcel, a szűcs) a címét, amivel több dzsesszlemezen is lehet találkozni. – Egyik nagyon jó barátom, a dzsessz zongorista Henri Renaud komponálta, és 1954-ben, a The Birdlanders második lemezén szerepelt el először, amin Oscar Pettiford, Al Cohn, Kai Winding, Tal Farlow, Henri Renaud, Max Roach, Gene Ramey és Denzil Best játszott.
| ||
– 2002-ben egyik szereplője volt annak a filmnek, amit a fiatal spanyol rendező, Frank Nicotra készített Arthur Cravanról. Hogyan került a filmbe? – Arthur Cravant, ahogy a szürrealisták közül sokan, úgy én is a dadaizmus egyik előfutárának tekintem, és szerencsés módon az egyik legjelentősebb rá vonatkozó gyűjteménnyel rendelkezem. A spanyol rendező, Frank Nicotra, aki szintén nagy csodálója Cravan személyiségének, először azért keresett meg, hogy tanulmányozhassa a birtokomban lévő dokumentumokat, azután úgy alakult, hogy a filmbe is bekerültem. A játékfilm Arthur Cravan életét kíséri végig Svájctól, Párizson, Londonon és Barcelonán keresztül, ahol a nehézsúlyú Jack Johnsonnal vívott legendáshírű boxmérkőzésére sor került, egészen Mexikóig. – Arthur Cravan a nagyközönség számára kevéssé ismert, ezért kérem, mutassa őt be néhány szóval. – Mi is úgy véltük, hogy Franciaországban nem sokan ismerik, éppen ezért volt számunkra is nagy meglepetés, hogy a néhány évvel ezelőtt neki szentelt kiállításunk olyan nagy érdeklődést váltott ki. A galéria fennállása óta ez volt a leglátogatottabb kiállítás. Ha a kiállításaink „sikerlistát” akarnám felállítani, akkor Cravan lenne az első, Picabia a második és Dali a harmadik. Ha jól emlékszem, Cravanról Man Raytől hallottam először, azután más szürrealista művészektől is. Duchamp, Picabia személyesen is ismerték, André Breton a negyvenes évek elején hosszabb tanulmányt írt róla egy amerikai folyóiratban, a VVV-ben. Cravan 1887-ben született Lausanne-ban, eredeti neve Fabian Lloyd volt. Rokonságban állt Oscar Wilde-dal, és ezt állandón emlegette, de személyesen sohasem találkozott vele. Az ezerkilencszáztízes évek meghatározó figurájának számított. Költő volt és bokszoló, aki viselkedésében éppúgy előrevetítette a dadaizmust, mint költeményeiben. 1912 és 1915 között megjelentetett egy akkoriban szokatlanul éles hangú folyóiratot, a Maintenant-t, amit zöldségeskocsiból maga árult. Ennek egyik számában olyan durva támadást intézett Apollinaire és annak barátnője, a festőnő Marie Laurencin ellen, hogy nyolc napi börtönre ítélték. Mivel nem akarta, hogy az I. világháború alatt besorozzák, áttelepült az Egyesült Államokba, ahol nőnek öltözve autóstoppal utazta be az országot, botrányos konferenciákat rendezett New Yorkban, majd profi bokszolóként Mexikót járta végig. 1918-ban egy vitorláshajón indult útnak, de hajója elsüllyedt, neki pedig örökre nyoma veszett. – A jelenlegi kiállítás is kevéssé ismert művészeket mutat be. – Az ötvenes-hatvanas évek érdekes mozgalmának, a költészet és festészet között hidat építő lettrizmusnak három képviselőjét állítottunk ki, akik közül a legismertebb és legidősebb az 1925-ben született román származású Gabriel Pomerand. A legelső lettristák közé tartozott, és az ötvenes évek Saint Germain-negyedének jelentős alakja volt. A festés mellett verseket írt, filmet készített, a lettrista csoport egyik legaktívabb tagjaként összejöveteleket szervezett és társaival röpiratokat készített. Nagy csodálója vagyok az olyan nem-mindennapi embereknek, mint Antonin Artaud vagy Pomerand. A másik két, kissé elfelejtett festő, Jacques Spacagna és Jean Louis Brau, szintén a lettristák figyelemreméltó képviselői közé tartoznak. Tulajdonképpen ezt a kiállítást válaszul rendeztük meg a Saint-Étienne-i múzeum hasonló témájú tárlatára. Biztos vagyok benne, és ezt meg is mondtam a múzeum jelenlegi igazgatójának, Hegyi Lórándnak, hogy ha azt ő rendezte volna, akkor egészen más lett volna az eredmény. Sajnos ő már csak menetközben érkezett a múzeumhoz. – Mit vet a kurátorok szemére? – Elsősorban azt, hogy olyan művészeket kevertek bele a kiállításba, akiknek semmi közük a lettristákhoz, azonkívül a megígért katalógus a mai napig sem jelent meg. Megrendezni egy jelentős kiállítást, és azt mondani, hogy katalógus majd csak később lesz, súlyos hiba, és nagy szégyen a múzeum számára. – 1997-ben ugyancsak egy nagy múzeum, a Centre Pompidou kiállítása, a Szemben a történelemmel kritikájaként A történelem velünk szemben címmel rendezték meg a maguk kiállítását. Ez esetben milyen kivetnivalót találtak a rendezők munkájában? – Akkor egy egészen más jellegű dologra, a Pompidou Központ fölösleges költekezésére akartunk rámutatni. Maga a kiállítás nagyon jó volt, de anélkül, hogy tájékozódtak volna arról, hogy mit lehet Franciaországon belül megtalálni, Amerikából kölcsönöztek műveket hatalmas biztosítási és szállítási költséggel. A kiállításunkkal bizonyítani akartam, hogy ugyanazokat a műveket, melyeket a másik földrészről óriási összegekért idehozattak, itt is megtalálhatták volna. Hogy csak egy példát mondjak, egy, a vietnami háború ellen készült mappát, ami 2000 euróért alszik a raktáramban, húszezer euróra becsült érték utáni biztosítási díjjal vették kölcsön. Azt vetem a francia múzeumok szemére, hogy egyáltalán nem tájékozódnak arról, mi van a galériák tulajdonában. Ez különösképpen érvényes a Pompidou Központ muzeológusaira, pedig ma már az internet is segítségükre van. Nem lenne szabad az adófizetők pénzéből meggondolatlanul költekezniük. – Az André Breton gyűjtemény elárverezése nagy vihart kavart. Sokan tiltakoztak az eladás ellen, míg mások jó megoldásnak tartották. Ön, aki az árverés egyik szakértője volt, melyik tábor véleményével ért egyet? – Itt köszönöm meg azoknak, akik a vitát szították, hogy a polémiával hozzájárultak az árverés sikeréhez. A tiltakozólevelet egyébként olyanok is aláírták, akik azt sem tudták, ki volt Breton. A probléma hosszú évekre nyúlik vissza. Amikor annak idején Elisa, André Breton özvegye alapítványt akart létrehozni, Jack Lang kulturális miniszteri minőségében megtekintette a gyűjteményt, de az ügy nem érdekelte sem őt, sem Mitterand-t, az akkori elnököt. Breton egykori lakása bérelt lakás volt, amit Breton özvegyének halála után a tulajdonos vissza akart kapni. Ehhez a francia törvények szerint joga is volt, felszólító levele azonban nem érkezett el a jogutódhoz, Breton unokájához. Egy szép napon megérkeztek a végrehajtók, és feltörték a milliókat érő műtárgyakat rejtő lakás ajtaját. Szerencsére a házban lakó egyik barát azonnal értesítette az örököst, aki a helyszínre sietett, új zárat rakatott fel, és a tulajdonostól sikerült néhány hónap haladékot kapnia a lakás kiürítésére. Visszatérve a kérdésére, azt hiszem, hogy Breton sohasem akarta volna, hogy neki múzeumot létesítsenek. Az árverés során, elővásárlási jogukkal élve, az állami múzeumok remek darabokhoz jutottak, de nem lett volna semmi értelme, hogy mindent elnyeljenek. A számukra kevésbé érdekes dolgok úgyis raktárba kerültek volna, és azokat soha senki nem láthatná. Ennél sokkal jobb, hogy a világban szétszóródva különböző gyűjteményekbe kerültek, és biztos, hogy az új tulajdonosok, azokat alkalomadtán szívesen adják kölcsön kiállításokra. Azt is tudni kell, hogy Breton unokája páratlanul nagylelkű volt a francia múzeumok javára, és több mű áráról lemondva azokat ingyen bocsátotta rendelkezésükre. Ehhez hasonló gesztussal csak a Tzara-családnál találkoztam, de az ő esetükben sokkal kisebb értékekről volt szó. – A közeljövőben hasonló művészettörténeti jelentőségű árverésre kerül majd sor, melynek szintén ön lesz a szakértője. Mit kell tudni Julien Levy-ről és gyűjteményéről? – Julien Levy Marcel Duchamp társaságában 1927-ben Párizsba jött, és itt megismerkedett az akkori avantgarde mozgalmak művészeivel. Ő volt az első az Egyesült Államokban, aki az 1931-től működő galériájában szürrealista képeket állított ki. A mintegy 900 alkotást, köztük Dali, Max Ernst, Campigli, Carrington, Matta, Tanning, Man Ray, Brauner, Noguchi és Gorky műveit, valamint Marcel Duchamp alkotásainak egyedülálló együttesét tartalmazó hagyaték árverési jogát a Tajan-ház kapta meg, ami a Christie’s-zel folytatott hónapokig tartó versengés után nagy győzelemnek számít. A Christie’s nem akarta az egész anyagot átvenni, csak a szerintük legértékesebb képeket, ráadásul, amikor átnéztem a leltárt, amit a Christie’s fiatal munkatársai készítettek, kiderült, hogy nem rendelkeztek kellő ismerettel, és átsiklottak fontos műveken. 100 dollárra értékeltek olyan alkotásokat, amik egymillió eurót is megérnek. Az árverést megelőzően a művek egy része a világ öt nagy múzeumában kiállításra kerül. Ennek azért örülök különösen, mert sokszor hangoztattam, hogy nemcsak az a négy-öt nagyon ismert szürrealista festő, mint Magritte, Tanguy, Max Ernst vagy Dali érdemel figyelmet, hanem sok más, kevéssé ismert művész is, akiket hosszan lehetne sorolni, mint Seligman, Makine, Pierre Roy vagy éppen Rozsda Endre, aki ugyan a Levy gyűjteményben nem szerepel, de sok francia gyűjteményben jelen van, ugyanakkor a nagyközönség előtt ismeretlen. – Vajon mi az oka, hogy ezeknek a festőknek nem sikerült a tehetségükhöz, munkásságuk színvonalához méltó elismerést szerezniük ? – Legfőképpen az, hogy nem állt mögöttük olyan galéria, amelyik komolyan foglalkozott volna velük. A nagy galériák esetében gyakran előfordul, hogy egy-egy nagy névre koncentrálnak, és nem figyelnek a többiekre. Hogy csak egy példát említsek, ez a helyzet a Louise Leiris galériával, amelyiknek a mai napig is szinte minden figyelmét és energiáját Picasso foglalja le, míg a galériához tartozó többi művész többsége gyakorlatilag ismeretlen marad. Ez az egyik magyarázat arra, hogy nagy művészek alkotásainak ára miért csak jóval haláluk után éri el a reális értéket. Egy művész sikerét nagymértékben elősegítheti, ha olyan képkereskedő áll mellette, aki hozzáértéssel egyengeti pályáját. Említhetem a magyar származású Hantai Simon példáját is, aki nagyon nagy művész, és mégis alulértékelt. Van ugyan egy galéria, amelyik foglalkozik vele, de azt nem érdekli Hantai szürrealista korszaka, csak a legutolsó munkái. – És mi a helyzet Reigl Judittal, aki igaz, hogy csak rövid ideig, de szintén Breton köréhez tartozott, és akkoriban jelentős szürrealista képeket festett? – Személyesen nem ismerem, de őt is nagyon jó festőnek tartom. Szándékomban állt, hogy kiállítást rendezzek neki, de akkoriban egy bizonyos szürrealista csoport befolyása alá kerültem, akik lebeszéltek a kiállításról, mivel Hantai és Reigl között – amikor még mindketten a Galerie Kleberhez tartoztak – volt valami nézeteltérés. Ma már sajnálom. Nem kellett volna foglalkoznom a szürrealisták vitáival. – Úgy tudom, hogy tervezett egy Rozsda-kiállítást is, ami szintén nem valósult meg. – Valóban, annak idején egy esetleges kiállítás tervével mentem el a műtermébe, de Rozsdának, mint hozzá hasonlóan még jó néhány művésznek, nagyon nehéz természete volt. Olyan magas árat kért a képeiért, aminek semmi realitása nem volt. – Rengeteg, ma már művészettörténeti jelentőségű festővel, szobrásszal, kritikussal került kapcsolatba eddigi pályája során. Ki volt az, aki leginkább nyomot hagyott önben? – Első helyen egy képkereskedőt kell említenem, Arturo Schwarzot. Tőle nagyon sok minden tanultam, többek között éppen azt, hogy a kevésbé ismert művészekkel is foglalkozni kell, nemcsak a legismertebbekkel. A művészek közül Man Ray volt számomra a legmeghatározóbb személyiség, főleg azért, mert közeli barát volt, míg a többiek, mint Masson, Max Ernst vagy Meret Oppenheim inkább csak ismerősök. (Marcel Fleiss eddigi tevékenységéért, különös tekintettel a franciaországi múzeumok gazdagításában végzett munkájáért, a napokban kapta meg a francia Becsületrend lovagi fokozatát, míg David Fleisst a fotóművészet területén végzett munkájáért a Művészet és Irodalom lovagjává avatták.) | ||
Arturo Schwarz – a milánói anarchista | ||
– Életrajzában az áll, hogy tizenöt évesen fedezte fel magának André Bretont. Hogyan találhatott rá egy fiatalember 1939-ben Egyiptomban egy Breton-könyvre? – Egészen véletlenül. Egy francia nyelvű kiadványokra specializálódott könyvesboltban felfigyeltem egy könyvre, aminek meglepő címe volt: Az őszhajú revolver. A születésnapomra kaptam néhány piasztert, abból megvásároltam a könyvet és elolvastam. Egészen mást találtam benne, mint amit a címe alapján vártam, de nagy hatással volt rám. Már akkoriban írtam verseket, és nagyon meglepett, hogy mennyire közel áll az én verstechnikám ahhoz az automatikus írásmódhoz, amit ebben a könyvben felfedeztem. Egy idő múlva vettem magamnak a bátorságot, és elküldtem a verseimet Bretonnak, aki akkor New Yorkban élt. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak hogy válaszolt, de biztatott is, hogy folytassam az írást. Ettől kezdve rendszeresen leveleztünk, és a szürrealisták útitársa lettem. – És gondolom, hogy Breton bátorítására a versírást is folytatta. – Igen, a mai napig írok verseket. Most májusban egy milánói könyvesbolt kiállítást rendezett az írásaimból, antropológiai, pszichológiai jellegű esszéimből, művészekről és a szürrealizmusról írt írásaimból és valamennyi, mintegy negyven megjelent versfüzetemből. Az első kötetemnek az volt a címe, hogy Papier higiénique (WC-papír), mivel eredetileg WC-papírra írtam a börtönben, és egy kiürült fogpasztatubusba rejtve juttattam ki. – Miért került börtönbe? – Mert az egyik alapítója voltam a IV. Internacionálé egyiptomi szekciójának, amit Trockij a sztálinista kommunista párttal szemben hozott létre. 1946 és 1949 között hol bebörtönöztek, hol kiszabadultam. 1948 májusában átszállítottak az abukiri internálótáborba, ami paradicsom volt a börtönhöz képest. 1949-ben hoztak egy olyan rendeletet, hogy minden zsidó internáltnak az eredeti országába kell visszamennie, és akkor kitoloncoltak Egyiptomból. Tulajdonképpen ez volt a szerencsém, mert az egyiptomi barátaimat később mind megölték. 1956-ban, a Szuezi háború idején a családom is elhagyta Egyiptomot, csak az édesapám maradt ott, akit, mivel vegyészként kidolgozott egy olyan zöldségliofilizáló eljárást, amivel nagyon nagy szolgálatot tett az ország gazdaságának, viszonylagos nyugalomban hagytak élni. – Hogyan vezetett az út Egyiptomból Milánóba, a költészettől a képzőművészetig? – Az apám német származású volt, így otthon németül beszéltünk, amikor azonban 1933-ban Hitler megvonta tőlünk az állampolgárságot, apám elhatározta, hogy soha többé nem használjuk a németet. Anyám olasz volt, és 1938-ban Mussolini utánozta Hitlert, ő is bevonta az útlevelünket, ami azt jelentette, hogy a háború alatt hontalannak számítottunk, és csak a Nemzetek Szövetsége által kiállított laisser-passer-val rendelkeztünk. 1945-ben végén Németország felajánlotta az állampolgárságot, de azt visszautasítottam, Olaszországtól viszont a rákövetkező évben elfogadtam. Így a kiutasításomat követően Milánóba kerültem, ahol egy távoli rokonom élt. Úgy érkeztem meg, mint egy meztelen csiga, mert Egyiptomban mindenem elkobozták. Egy fillérem sem volt, azt sem tudtam, hol fogom tölteni az éjszakát. Egy borbélyüzletbe vetődtem be, hogy az aznapi újságban valami munkát keressek. Találtam egy hirdetést, amiben angol-francia levelezői állást ajánlottak. Azonnal jelentkeztem, és a vizsgáztatás után egy szimpatikus úr rögtön fel is vett. Megkérdeztem tőle, hány napi előleget tudna adni, hogy legalább vacsorázni tudjak, meg egy szobát bérelni éjszakára. Erre azonnal átadott egyhavi bért, amit azután sohasem kért vissza. Nagyon kevés pénzből, de szabadon éltem, és ha egy nekem tetsző könyvet láttam, azt akkor is megvettem, ha utána egy hónapig nem jutott pénzem vacsorára. A munkaadóm kiváló ember volt, de egy év után mégis súlyos lelki válságba kerültem, mert azt láttam, hogy a sztálinizmus az egyetlen uralkodó ideológia. A barátaim közül sokakat megöltek a sztálinisták, és hiába vártam, hogy a baloldal felemeli a szavát, ám a szocialista párt teljes összhangban volt a kommunista párttal, és semmiféle baloldali ellenkezésre, tiltakozó fellépésre nem került sor. Kivéve azt a kis csoportot, amit Olaszországban sikerült megalapítanunk egy ügyvéddel, Franco Bilanival, aki a mai napig jó barátom, és Livio Maitennel, jelenlegi parlamenti képviselővel. Sajnos Maiten Fausto Bertinotti kommunista pártjának lett a tagja, akit én sztálinistának tartok. Ő az elsőszámú felelőse az előző kormány bukásának, és Berlusconi hatalomra jutásának. Berlusconi egy új Peron, és kormánya Olaszország katasztrófája. Remélem, hogy a következő választáson megbuknak. – Mihez kezdett, amikor sikerült kilábalnia a lelki bajokból? – Még egy ideig ugyanott dolgoztam, ahol addig, de egy idő után, bármilyen jóakarattal is volt irántam a munkaadóm, úgy éreztem, hogy valami mást kell csinálnom. Kölcsönt vettem fel egy banktól, és könyvesboltot nyitottam. Abban az időben ez nagyon könnyen ment, csak bérelni kellett egy helyiséget, és a kiadók mindent odaadtak bizományban. Csak akkor kellett fizetnem, amikor eladtam a könyvet. – A folytatás is ugyanilyen könnyű volt? – Szinte kizárólag pszichológiai, antropológiai, filozófiai könyveket, esszéket árultam, nagyon kevés regényt, tankönyvet pedig egyáltalán nem, ami pedig a könyvesboltok legjelentősebb jövedelmét adja. Az üzlet ennek megfelelően rosszul ment, így elkezdtem kiállításokat rendezni. Jól ismertem Guy Levy-Manot, a neves tipográfust és kiadót, aki főleg szürrealista költők verseit adta ki, szürrealista festők és grafikusok illusztrációival. Az ő bibliofil könyveit állítottam ki, és ezeknek nagy sikerük volt. A könyvek után elkezdtem metszetekkel is foglalkozni, majd áttértem a festményekre, és két-három év elteltével a könyvesbolt gyakorlatilag galériává változott át. Ekkor átköltöztem egy új helyre, és megnyitottam a Galleria Arturo Schwarz-ot, ahol folytattam a szürrealista festők bemutatását.
| ||
– A szürrealista művészek közül többekkel személyes kapcsolatba is került, és volt olyan is, akiket, mint Duchamp vagy Picabia, az ön munkájának köszönhetően kezdtek újra felfedezni. Mi igaz a Duchamp-mal történt megismerkedésének legendájából? – Duchamp-mal tényleg érdekes, mondhatnám szürrealista módon ismerkedtem meg. Munkásságával – az ezoterika és az okkult tudományok, az alkímia irányából közelítve – már évek óta behatóan foglalkoztam, és valamikor, úgy 1956-57 körül írtam neki egy levelet, amiben beszámoltam arról a furcsa álmomról, amiben egy vázlatfüzet beesett egy bútor mögé. Körülbelül tíz napra rá táviratot kaptam tőle, amiben az állt: Megtalálva! És valóban, egy fiók mögé hátracsúszva megtalálta mindazokat az elveszettnek hitt jegyzeteit, amiknek fakszimiléjét La boite blanche címen publikálta. Ezeknek a papíroknak azért volt különösen nagy jelentőségük Duchamp számára, mert a munkajegyzeteit művészeti alkotásoknak nyilvánította. Ezeket Az 1914-es doboz, a Zöld doboz és a Fehér doboz címen jelentette meg. Rendszeres levélváltás alakult ki köztünk, és 1959-ben személyesen is megismerkedtünk. A róla szóló monográfiámat, ami tízévi munka után jelent meg először, vele szorosan együttműködve készítettem. De nemcsak a szürrealizmus és a dada képviselőit igyekeztem a közönséggel felfedeztetni, hanem másokat is. Kiállítottam Goncsarovát és Larionovot, a rayonistákat, és a saját generációm művészeit is, a Cobra-csoportot, a Spatialismo mozgalom tagjait, Lucio Fontanát, Roberto Crippát, Gianni Dovát, az 1951-ben alakult Arte Nucleare mozgalomból Sergio Dangelot, Enrico Bajt, Piero Manzonit, azután a francia Új Realistákat, köztük Martial Raysse-t, Armant, Césart, Spoerrit. – Hogyan kutatta fel az akkor még alig ismert művészeket? – A könyvesbolt, majd utána a galéria találkozóhellyé vált, ahol írók, művészek fordultak meg rendszeresen, és közülük sokan barátaim lettek. Ők mindig jelezték, ha úgy gondolták, hogy érdeklődésemre számot tartó művészről szereztek tudomást. Gyakran jártam Párizsban, ilyenkor műtermeket látogattam. Daniel Spoerriről, aki akkoriban a rue Mouffetard-ban lakott egy siralmas állapotú szálló utolsó emeletén, Alain Jouffroy műkritikustól hallottam először. Spoerri szobája már annyira tele volt, hogy mindent ki akart dobni, és odarendelte a városi lomtalanítókat. Az utolsó pillanatban érkeztem. Alain Jouffroy-t pedig Jean-Jacques Lebelen keresztül ismertem meg, aki nálam állított ki először, és valamikor az ötvenes évek elején nálunk is lakott vagy fél évig. – Különleges érzék kell ahhoz, hogy valaki egy ismeretlen fiatalemberben meglássa a tehetséget? – Az embernek vagy van szeme hozzá, vagy nincs. Itt van például André Breton példája. Fantasztikus, milyen művészeket fedezett fel. Talán én egy egyharmincketted kis Breton vagyok. Az olasz művészeket nem volt nehéz megismernem, de tulajdonképpen a külföldieket sem, mivel a dadaizmus és a szürrealizmus a véremben volt, és a mozgalom sok fontos szereplőjével személyes kapcsolatban álltam. A fiatalabbakat, mint már említettem, többnyire mások ajánlására ismertem meg, mint például Konrad Klaphecket, akire a műkritikus-költő Edouard Jaguer hívta fel a figyelmemet. Felkerestem őt Düsseldorfban. Életemben először mentem Németországba. Kedvem ellen volt, de mégis odautaztam, mert Klapheck nagyon érdekelt. Annyira megszerettem, amit csinál, hogy meg is jelentettem róla egy monográfiát. Yves Laloy-ra 1958-ban egy párizsi galériában figyeltem fel, ahol éppen első kiállítása volt. 1960-ban én is bemutattam, és a katalógushoz Breton írta az előszót. Bretonnal együtt nemzetközi szürrealista kiállítást is rendeztünk a galériámban, mégpedig 1961-ben, amin többek között Oppenheim, Paalen, Toyen és Rozsda Endre vettek részt. – Más galériák úgy működnek, hogy a művészek keresik fel, és ajánlják fel munkáikat. Ha valaki jelezte, hogy valahol egy olyan művész dolgozik, aki önt érdekelheti, akkor azt mindig személyesen megkereste? – Azonnal! Amikor például Jiří Kolářról hallottam, elmentem Prágába. Őt is kiállítottam a galériámban. Sajnos nemrégiben meghalt. Azt hiszem, én lettem a szürrealista kaland egyik utolsó mohikánja. – Budapesten is járt? – Budapestet nagyon szeretem, a legutóbbi szilvesztert éppen ott töltöttem. Első alkalommal azért mentem oda, hogy találkozzak Kassák Lajos özvegyével. Írtam egy tanulmányt Kassák és a magyar avantgarde címmel, mert a magyar avantgarde nagyon érdekel. Olyannyira, hogy éppen egy órával ezelőtt vásároltam néhány szép művet a Magyar avantgarde kiállításon a rue de Seine-ben. – Most is azért látogatott Párizsba, hogy műtermeket keressen fel? – Ezúttal arra az ünnepségre érkeztem, ahol a kulturális miniszter a Becsületrend lovagi címével tüntette ki Marcel Fleisst, a 1900-2000 galéria tulajdonosát. Marcelhez közel negyvenéves barátság fűz. Nagyon nagyra tartom őt. Ma már kevés az olyan galéria, mint a Galerie 1900-2000, amit olyan nagy hozzáértéssel, lelkesedéssel és szakmai szeretettel vezetnek, mint ő. – Köztudomású, hogy hatalmas gyűjteményét elajándékozta. Ezek szerint még mindig, vagy inkább azt mondhatnám, hogy újra gyűjt? – Nem tudok ellenállni, ha olyan alkotással találkozom, ami megérint. A gyűjteményemből négyszáz művet a római Galleria Nazionale del Arte Moderna kapott meg, a többit négy izraeli múzeum között osztottam el. A jeruzsálemi Izrael Múzeumba került valamennyi dadaista és szürrealista alkotás, mintegy hétszázötven darab, valamint az ezzel foglalkozó, a múlt század tízes éveitől egészen napjainkig megjelent könyveket, folyóiratokat felölelő könyvtáram. Ugyancsak ez a múzeum kapta az izraeli kortárs művészek alkotásaiból álló gyűjteményemet is. A Tel Aviv-i Múzeumnak ajándékoztam a háború utáni mozgalmak körülbelül kétszáz alkotását, kiegészítve ötven izraeli képzőművész munkájával. A Ber-Sheba-i Ben Gurion Egyetemnek jutott minden papírra készült mű, Redontól és Ropstól egészen Rauschenbergig, több, mint ötszáz darab. A Tel Aviv-i Egyetem múzeuma kapta Duchamp valamennyi grafikáját, mintegy kilencven művet.
| ||
– 1974-ben André Breton, Trockij és az anarchia címmel írt egy könyvet, 2000 májusában Velencében részt vett az Anarchisták és a zsidók címmel rendezett konferencián. Ennyire foglalkoztatja a téma, vagy saját magát is anarchistának tartja? És milyen összefüggést lát a zsidók és az anarchisták között? – A zsidó individualista. Ismeri azt a viccet, hogy egy zsidó hajótörést szenved, és egy lakatlan szigeten találja magát? Azonnal felépít két zsinagógát: az egyikbe minden nap elmegy, a másikba soha be nem teszi a lábát. És van egy másik jellemzőjük is. Előrebocsátom, hogy ateista vagyok, nem tartom be a vallási előírásokat, de nagyon mélyen kötődöm a zsidó kultúrához, az Íráshoz. Nem véletlen, hogy jelenleg is folytatom a kabala tanulmányozását, amit ötven évvel ezelőtt kezdtem el. Meg vagyok győződve arról, hogy az, hogy a zsidó nép, az antik történelmi népekkel ellentétben, fenn tudott maradni, az kizárólag a rabbiknak köszönhető, mivel ők adták tovább azt a szellemiséget, amibe többek között a szociális érzékenység is beletartozik. Az individualizmus és a nagyon mély szociális érzékenység párosulásából következik, hogy a zsidókat könnyen megnyeri magának az anarchizmus. Az első anarchista ideológusok, mint például Prudhon vagy Bakunyin, ugyan nem voltak zsidók, és a későbbi nagy teoretikusok között sem voltak sokan, a huszadik században viszont már igen. Az anarchizmusnak eredetileg semmi köze nem volt ahhoz, amit ma annak neveznek. A valódi anarchisták kezdettől fogva elítélték az erőszakot, hiszen egy olyan testvéri társadalmat akartak létrehozni, melyben az egyik ember nem zsákmányolja ki a másikat, ahol a versengést az együttműködés váltja fel. A tizenkilencedik század végén valóban voltak terroristák, akik anarchistának mondták magukat, de az anarchia lényege teljes más, mint robbantani az utcán vagy káoszt teremteni a társadalomban. A szó, ‘an arkhia’ eredeti jelentése a hatalom elutasítása. Az anarchia célja az egyén teljes szabadságának megteremtése, mindenféle, állami, adminisztratív vagy vallási gyámkodása nélkül. Azt a civilizációt, amibe az ősközösségtől, rabszolgatartó társadalomtól, a középkoron, feudalizmuson át napjainkig eljutottunk, azt a „no-man”, és nem a „yes-man” érte el. Buddhának van egy nagyon szép mondása: Légy a saját lámpásod. – Nem idealizmus azt feltételezni, hogy az emberiség mai állapotában képes lenne felsőbb hatalom irányítása nélkül tisztességesen, testvériesen egymás mellett élni? – Ha végigtekintünk az emberiség fejlődésén a homo sapienstől máig, akkor láthatjuk, hogy a huszonegyedik század csak hajszálnyi helyet foglal el az emberiség több millió éves történetében. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az eseményeket a saját életünk léptékével mérjük. A történelemnek más a ritmusa, több évszázadra van szüksége, hogy egyik fázisból a másikba jusson. – Úgy gondolja, hogy valóban eljutunk egyszer arra fokra, ahol az ideális társadalom létrejöhet? – Küzdeni kell érte, terjeszteni kell a tudást, az igaz gondolatokat. Hogy az ember szabad lélekkel szülessen, ez hosszú, fáradságos folyamat, és ezt a saját eszközeimmel én is igyekszem elősegíteni. Előadásokat tartok, cikkeket írok anarchista folyóiratokban. – Megértem, hogy hosszú távon bizakodó, de az emberek nem történelmi léptékben gondolkodnak, és elsősorban az érdekli őket, ami a saját életükben történik. Önt nem aggasztja semmi? – Dehogynem. Leginkább két dolog. Az egyre jobban elharapódzó antiszemitizmus, és az egész világot fenyegető iszlám fundamentalizmus. Egy társadalmat arról lehet legjobban megítélni, hogy hogyan viszonyul a nőkhöz. Egy olyan vallás, amelyik az infibulációt (fiatal lányok nemi szervének megcsonkítása) gyakorolja, és amelyik a halált előbbre valónak tartja az életnél, hatalmas veszélyt jelent az egész emberiségre. Nagyon nagy baj, hogy ezt a politikusok még mindig nem látják. A Tórában az áll, hogy a bölcs ember az életről gondolkodik, nem a halálról. Ezzel szemben az iszlámban a halált várják, mert úgy képzelik el, hogy a Paradicsomba kerülve hatvanöt szűz áll majd a rendelkezésükre. És nem is gondolnak arra, mennyi fáradságot jelent hatvanöt szűzlánnyal megbirkózni! |
||
|
|
||
|
|
