|
Mélyi József |
Képzeletemben létezik a XX. századi magyar szobrászat múzeuma. Apró, személyes gyűjtemény, amelynek akkor sem lenne igénye hatalmas épületre, ha esetleg a valóságban is megépülne. Mindössze három mű található benne: Moholy-Nagy László Fény-tér-modulátora és Schaár Erzsébet Utcája mellett Jovánovics György Liza Wiathruck műegyüttese. Mindhárom alkotás olyan, mint ez a múzeum: létezik is, meg nem is. A gyűjtemény lényegéhez tartozik, hogy minden darabja eltűnt, majd valahogy újra napvilágot látott, lát, látni fog. A XX. századi magyar téralakító művészet története – mert a szobrászat mint történeti gyűjtőfogalom e tekintetben sok is, meg kevés is – a konstrukciók és rekonstrukciók története. A három mű úgy tartozik össze, hogy egyben leírja a XX. századi magyar téralakító gondolkodás és (amennyiben van ilyen) a korszellem kapcsolatának történetét. A Fény-tér-modulátor a „csapdába ejtett fény” megnyilvánulása, Moholy-Nagy tér- és fényelméletének sarokpontja, Schaár Erzsébet Utcája gipszből és hungarocellből formált, egyszerre korfüggő és időtlen emberi pannó. Liza Wiathruck, Jovánovics György „vizuális pedagógiája“ pedig, mint e két előbbi mű leszármazottja és örököse, kísérlet a szobrászi „teljes látás“ megteremtésére. Moholy-Nagy műve diktálta a korszellemet, Schaár Erzsébet szobor-együttese az elemi rátalálás, Jovánovics Liza-komplexuma a tudatos visszatalálás tárgyiasulása. Századunkban mindhárom mű valamilyen módon „újramegtalálásra” szorul.
| ||
A Ludwig Múzeumban, amelyben hatvanötödik születésnapjára maga a művész rendezte be a teret, most az 1979-ben készült Jovánovics-mű egyik része áll az ünnepi kiállítás középpontjában. A titokzatos nőalak, amely életnagyságban jelenik meg, a hetvenes évek közepén született fotósorozat gondolatainak folytatása és átdimenzionálása. A fotókból a térbe helyezett, ódivatú ruhába öltözött gipszalak a kezében sakkfigurát tart. A képzeletszülte Liza Wiathruck mintegy a művészt helyettesítve, sakktáblaszerűen rendezi maga köré a teret, amelyben megjelennek fotósorozat kommentárjából kibomló, a Kempelen-féle automata belső szerkezetének titkaira és Kepler tájmatematikus camera obscurájának vizuális elvére épített doboz-installációk.
| ||
Jovánovics életművének egyik vezérfonalát, a „teljes kép” keresését számos esetben a látás történetének titokzatos fejezetei keretezték. A Kempelen-automata nézője és ellenfele mindig is a szerkezet belsejéről, a benne elrejtett emberről vagy gépezetről kívánt teljes képet kapni. Kepler tájmatematikus pedig a külvilág számára láthatatlanul nézett körbe sátorformájú camera obscura-teréből, így nyerve teljes képet az őt körülvevő tájról. Moholy-Nagy szerint a teljes kép kialakításához „olyan lencsékkel és tükörsorokkal ellátott készülékeket kellene alkalmaznunk, amelyek képesek a környezetet minden oldalról filmre venni”. Számára ez vezethet el a fény-kompozíció lehetőségéhez, ahol az elfogott fény nem csupán a valóság leképezésére szolgál, de annak alakító elrendezése is lehetővé válik. A fény ebben az esetben az új művészi közeg, akárcsak a szín a festészetben vagy a hang a zenében. Moholy-Nagy teljes kép modellje, a fotóplasztika az események szimultaneitásának képi megragadása. A Fény-tér-modulátor Moholy-Nagy legfontosabb kísérlete a fotóplasztika-elv megvalósítására. Liza Wiathruck alakja pedig nem más, mint a megtestesült fotószobor.
| ||
Schaár Erzsébet Utcájának teljes képét portrékból, architektonikus elemekből, tükörfelületekből alakította ki: az évek-évtizedek során összegyűjtött gondolatokat, hatásokat építette be összegző művébe, amely paradox módon kevésbé a kézenfekvő anyag-hasonlóság alapján, sokkal inkább mint önéletrajzi gyűjtőhely, asszociációs központ állítható párhuzamba a Jovánovics-műegyüttessel. Az összekötő kapocs Kurt Schwitters Merzbaujának gondolata lehet, amelyet tárgyiasult formájában (egy bomba alakjában) szintén elsöpört a történelem. Schwitters maga a művét absztrakt, bejárható szobornak nevezte, amelynek minden egyes része valamely másiktól függ. A Merzbaut, amelyben többek között faszerkezettel és gipsszel összekötött és körülvett alkotásokat lehetett üvegen keresztül szemlélni, a fény, a megvilágítás keltette életre. Jovánovics Merzbauja képzeletben már régóta létezik, minden egyes, egymástól függő, különálló darabja a fény függvényében elevenedik meg. Liza Wiathruck alakja körül most e sajátos Merzbau egyik nézete jöhetett létre („A Merzbau nem kész, mégpedig elvből nem az” – mondta Schwitters). Konstrukciója, miközben a látás és a téralakítás egyetemes kérdéseire keres választ, ezer szállal kötődik a magyar szobrászat történetéhez; Jovánovics pedig minden újabb művével egyre mélyebben írja be magát ebbe a történetbe.
| ||
|
|
||
|
|
