|
Nagy Barbara |
|
Két munkáról szeretnék írni: Vincze Ottó látszólag különböző, mégis hasonló gondolkodásmódból fakadó, legutóbbi két művéről. Az összekötő kapocs közöttük, úgy gondolom, a paradoxon és a költőiség.
Tárgyilagosan: 1. 2003. szeptember 15 – október 5. Zella-Mehlis két hatalmas ipari csarnoka, Németország (Thüringia). Nemzetközi művésztelep dolgozik itt a Toleranz projekt keretében, egy gimnázium rajz tagozatos osztályát is bevonva a munkába. (Egyfelől „public-art”, másfelől a tolerancia szó konkrét értelmét megragadó alkotások valósulnak meg. Kurátor: Manfred May) Vincze Ottó egy installációt készít esernyőkből és kockakövekből. A címe. Ereszkedő súlypontok. 2. 2004. április 16 – május 3. A Művészetek Háza fagerendás, 18. századi tetőtere szakrálissá lényegül át Pécsett. Ismét egy installáció: végigfotózott templomi padok olvasóinak reprodukciói belógatva a térbe, a templom valós mérete szerinti magasságban és dőlésszögben. És egy kéz. Egy lebegő, finom vonalrajzú, öltönyös kéz. A cím: „Faragott kép”. (Kurátor: Várkonyi György)
| ||
Szabadabban 1. Egy hatalmas ipari tér ablakokkal keretezett geometriája előtt – melynek osztásköze Mondrian éteri geometriáját is felidézheti – nyitott, lebegő, fekete ernyők. Kockakövek függnek a nyelükön. Emelkednek vagy ereszkednek-e éppen? A súlytalanság és a nehéz kövek visszatartó ereje egy megállított pillanatban. Mint egy kotta lebegő hangjegyei: ritmusuk zeneiséggé alakul, a repülni vágyás szimfóniájává. Nem zuhanó-repülők: sokkal inkább a felszállás utáni pillanatok ezek, amikor már sejteni lehet az elérni vágyott magaslatok határát is. Az ernyők még oltalmat adnak, felfelé törnek, de a tömör kockák már lefelé húznak. A padlón elszórtan heverő kövek megkötözöttsége – lezuhantak, elszakadt a rögzítésük, vagy épp ellenkezőleg, hiába nyújtják felfelé a rájuk tekert drótdarabokat? – is erre a kettős léthelyzetre utal. Vagy óriás pitypangernyők ledobott, távolról érkező csomagokkal? Szélnek eresztett tavaszi gondolatok őszi visszatérte? Kibontásra váró üzenetek hordozói a Lét elviselhetetlen könnyűségéről vagy elviselhető súlyáról. Hangsúlyok a térben. Rendbe szerkesztett elegáns szabadságkeresők. Vincze Ottó egy kötött tér belső geometriájába helyezi metafizikus installációját. Ahogy a csillagtérképek kívánják rendbe szedni a végtelent. Leginkább korábbi, Esőváró (1997) című land-art munkájával rokonítható, bár annak struktúrája nem volt ennyire konstruktívan megszerkesztett. 2. Valami előjön és kibújik. A horpadásokból és repedésekből. A karcolás. A vésés. Sebeket okozok a fának: megjelölöm, benne hagyom a nevem kezdőbetűit, világhoz való viszonyom jeleit, vallomásokat, tömör mondatokat. Vincze Ottó ezeket a „faragott képeket” vette észre, és fotózta végig: egyfajta költői leltárt készítve tárgyiasította őket.
| ||
Tiltást, figyelmeztetés ellenére – „ne csináljatok magatoknak faragott képeket” –, megszentelt helyen „firkáló”, faragó emberek. Kihasználva a csendet és az áhitat belső nyugalmát vésnek jeleket, szövegeket. Hogy gondolataiknak érzéki nyoma maradjon. Hogy létrehozzanak valami személyeset, mely általánosabb értelmet is kaphat. A padba később megpihenő a zsoltár szövegét énekelve talán észreveszi a bevésett mondatokat, képeket. Egyfajta csöndes hitvesztés lenyomatait, az idő és az elkalandozó gondolatok ikonjait. A szentendrei, egykor ortodox templom olvasóira karcolt „graffitiket”. A szigorúan meghatározott, rögzített liturgia és képek helyét ezek a hétköznapi feliratok, szimbólumok foglalják el. Profán imádságok szent szövegeivé válnak a reprodukált vésetek. És művészetté. Átmenet és megtestesülés: Mitől válik a hétköznapi szó igévé? Mit jelent a lebegő kéz megállított mozdulata? A konfekció zakóban lévő kéz megváltásra váró és figyelmeztető, óvó, és féltő is egyben. A kéztartás a bizánci mozaikokon és pravoszláv ikonokon Krisztus felemelt, jelet adó keze, melynek konkrét jelentése is van – egy betűkapcsolatra utal melynek jelentése: Jézus Krisztus Feltámadt –, de vonatkozhat a szentháromságra is, hisz a három ujj egymás felé hajlik, egységet alkot, mint Rubljov Ószövetségi Szentháromság ikonján, s megidézhet valami mélyen emberi esendőséget is, mint Vajda Lajos Felmutató ikonos önarcképén. A kéz síkbeli és vonalas, az ezáltal is állandóságot, időtlen végtelenséget sugárzó ikonokhoz hasonlóan. A vonal itt szelíden lebeg a zakó finom szabásvonala felett, körülfogva azt, éppúgy, mint az ikonokon oly meghatározó vonalkeret, mely körülhatárolva a világot egyben tartja azt. A vonal azonossá válik a ritmussal.
| ||
És itt újra a padokhoz érkezünk. Az énekeskönyvek és a kapirgáló kezek vonalaihoz. Az idő rétegződése, és a jelet hagyás vágya egyfajta sűrűn szövött olvasattá válik. (Többek között Paul Klee és Bálint Endre hozott létre ehhez hasonló felületeket.) A létező megvilágítottá válik. Fény irányul a szakrális és a profán közötti határok átlépésére, viszonyuk átlényegülésére. Tudják-e az ismeretlen „alkotók”, hogy elindítói egy szent harcnak, a megmutatkozás és előlépés ütközetének? Vincze Ottó épp ezt a folyamatot irányítja és rendezi egyensúlyba: előhívja a múló idő profán-szakrális jeleit, majd egy új környezetbe helyezvén további jelentés-rétegekkel és költőiséggel bővíti azokat. Faragott képeket rögzít. A tiltást figyelembe véve, s vele párbeszédet alkotva, profán ikonokat. Összegezve A most konkrét jelentéssel felruházott kéz a korábbi szabásmintát felhasználó munkák leszármazottja, amelyekben az ónhuzalból készült szándékosan sematikus „rajzok” grafikus vonalvezetésű mintája sokszor „egészült ki” valami áltudományos szöveggel (Max Ernstre, és Duchamp Nagy Üvegjére is utalva). Pécsett a környezet, illetve a mozdulat, a gesztus miatt szakrálisabb jelentéssel telítődhetett a kézmotívum, bár teljes emelkedettséget visszavonja a zakó konkrétan a mára utaló szabása és anyagszerűsége. Fotókkal tárgyiasított költőiség, majd azok újbóli művészetbe emelése, még pontosabban: kiemelés a szakrálitás teréből, majd a tárgyiasított, profanizált „műalkotás” újraszakralizálása. Ez a többlépcsős alkotói folyamat már korábban is jelen volt Vincze Ottó munkáiban, pl. Hargitai hóhelyzet (2002) címűben, bár ilyen kiteljesedett és összetett formát csak a Művészetek Házában nyert. Mindkét installáció a helyszín adottságait továbbgondolva született meg: a rendelkezésre álló terek eredeti jelentését átstrukturálva és felerősítve Vincze Ottó e két „helyszínértelmező” munkája az Őt kezdetektől foglalkoztató metafizikus, de távolságtartó, egyfajta geometriába keretezett költőiség feltérképező munkájának megvalósult eredménye. |
||
|
|
||
|
|
