|
Striker Sándor |
|
Siettem a Dovinba. Dolgom volt ott, a galériát alapító Délceg Katalinnal kellett beszélnem.
A zárás utáni esti órán mély csönd és mellékutcás sötét a Galamb utcában. Belépek, szégyenkezve a késésért, s szinte hadarva, hogy rohanok tovább. Katalin csak mosolyog, mert ismer, és elintézzük gyorsan, amiért jöttem. Azután mondja, hogy nézzem már meg, mi az ott. Ott a raklapokon, ami olyan szürke, tömbökből áll és beborítja a termet. Igen, mondom, bocs, kaptam meghívót tőled Huszár Andrea installációjára, de bocs... Na, rámehetsz, biztat, ez só. Parajdról, mondja, és felmegy összepakolni az irodába. Egyedül maradok a néma térben. Téblábolok a szürke tömbökön, megváltozik a lépték, egykori kisgyerek vagyok a hepehupás, óriásnak tűnő pesti kockaköveken. Egy nő, mondom hümmögve magamnak. Nézem a furatokat, hallom szinte a gépzajt, mint az aszfaltot feltörő légkalapácsokét. Mögötte köpenyes, izzadtságtól csillogó, rázkódó karú férfiak, s dübörgő kompresszor. De itt néma csönd. Szóval ez só, Parajdról. Igen, elmentem a sóbánya előtt, de nem mentem be Több tonna só. A nélkülözhetetlen, a népmesei, a királylányos, a ki-ne-szórd, a szállóigei. A királyi monopólium, a vámköteles, a bányajog, a történelmi. Édes Erdély sója, egy hegy-darab, onnan. Trianon óta nem lehet esszét írni. A művész sűrít. Ablaktalan monasz a mű, mondotta volt Zoltai Dénes tanár úr az esztétika előadáson. Világegész. Ez itt só. Sűrített őstenger, gigászi erő préselte geológia. Idecipelték a pesti belvárosba. Átemelte a művészi szándék, áthelyezés, metonímia. A vas, ha kirántom hüvelyéből, vagy ha rozsda marja, nem ragyog, és nem bírom kirántani se — kard. Metonímia, idézet máshonnan. Só páncéling. Egy idézet a Föld történetéből. Egy idézet Magyarország történetéből. Egy idézet a népmesék világából. Egy idézet az emberiség bölcsesség-tárából. Idézet egy hegy gyomrából. Idő-, tér- és tudásmetszet. Itt járkálok rajta, tényleg, a bazaltkockákat és a murvát a vulkáni hegyekből vágták ki. Komor sótömbök, fúrófejvágta perforációjuk tartja össze őket egyetlen felületté. Hevernek itt, mint légifényképről a hamuszürke barakkok. Adorno halott.
| ||
De nekünk ez a só itt mégis egy egész. Egység, egyesülés, Európa, nagyvilág. Minimalista, igaz. Csakúgy, mint Carl André netten egymáshoz simuló samott-téglái jó negyedszázad éve a Tate Gallery-ben. Csak a kétféle minimum más, őbennük több az ipar, mibennünk több az emóció. Nekik anélkül elképzelhetetlen, nekünk enélkül. Hiszen itt minták is ága-bogaznak a gépmarta ívek alatt. A soha nem látott, természet adta minta, ami most, íme, a szemünk elé került. Mint a frissen megszegett ünnepi kalács foszlós belsejének csodás tekervényei. Hát mikor fedeznek fel amazok a szabályos szendvics-kenyereikben meg az ISO szabványos samott-tégláikban ennyi istenadta szépet? Hiszen ők amúgy is gyakorta egyszerűen csak jól becsomagolják azt, amit addig láttunk. Huszár Andrea installációjával pedig egyszerűen kicsomagolja és elénk tárja azt, amit eddig nem láttunk. De vajon utánozható-e ez az egyszerű, de mégis félórája töprengésre és gyönyörködésre késztető minimalista gesztus? Ha mondjuk — gondolkodom el magamban — egy ezer méter hosszú, ötszáz méter széles és száz méter magas átlátszó dobozba légmentesen bezárnék odafent egy felhőt, és idevontatva a földhöz horgonyoznám esetleg... nem, nem, ez itt sokkal jobb, egyszerre konkrét és elvont... Kulcs csörren mellettem váratlanul, Délceg Katalin zárni készül. — Mondd csak, nem írnál erről, ha véletlenül eszedbe jutna valami? — kérdi. |
||
|
|
||
|
|
