|
Bohár András |
|
„Minthogy mi tehát ilyen zavarban vagyunk, ti derítsetek kellő világosságot erre, hogy mit is akartok kifejezni, mikor a létező kifejezést használjátok. Mert nyilvánvaló, hogy ti ezt réges-régen értitek, mi ellenben azt hittük, hogy értjük, most azonban teljes bizonytalanságba jutottunk.” (Platon: Szofista 244A)
Az esély, hogy lehet másként, eredendően benne van az ember szabadságában és az eddig még nem tapasztaltakon túlmutató cselekvési szándékaiban. Esélyfenomenológiát írtunk címként Tolvaly Ernő munkáinak számbavételekor, mert az esély jelenségének különös megragadásait fedezhetjük fel jellegzetes képalkotásait szemlélve: ami a lelőhelyek természetére, a végesség és aktivitás megmutatkozásaira és a perspektivikus művészeti gyakorlatra irányítja figyelmünket. (az esély lelőhelyei) A különböző létrétegek folyamatos vászonra vitele adhatja az első szemlélődési pozíciót. Nem a lét egészét kell bemutatni – hisz nem is lehet –, hanem az egyes létezők létlehetőségét érdemes kutatni. Ezt az alapintenciót nemcsak, hogy hozzágondolhatjuk Tolvaly képeihez, de a szándékot a különböző címszimbolikák megfejtése során meg is pillanthatjuk. A Lomb és ablak I-II. két nagyméretű vászna mindjárt ráirányítja figyelmünket az esélyek lelőhelyeinek titkos világára. Mert amire nézünk (lomb) és aminek a közvetítése/segítsége szükséges ehhez (ablak) nyomban megnyitja feltáró munkánk előtt az utat. Először is a létezők kettős megnyilatkozása közvetlensége és közvetítettsége – lomb és ablak/ablakkeret – mutatja magát a dolgot és a dolog lehetőségét. Mindezt együtt, egyidőben. Ezzel arra irányítva a képi gondolkodásból adódó lehetséges tapasztalatainkat, hogy magának a dolognak a valósága és lehetősége együtt is szemlélhető. S ehhez kapcsolódhat másodjára a szemlélés aktusának jelensége. Olyan rejtett megfigyelő pozíciót fedezhetünk fel, ami mintegy zárójelbe teszi önmagát, hogy így juttassa érvényre a láthatót. A saját közvetítés jelentőségét úgy érezzük, hogy háttérbe tolja alkotónk, de ez a benyomásunk csak pillanatokig tart. Ha közelebbről megfigyeljük a képi struktúrát, akkor a felületek egymásra rakódása és a fehér keret dinamikus-harmonikus távlatai a másként látottat, az egyedi érzékiséget hozzák közelbe (Lomb és ablak I.), amit mintegy kiegészít a kép „párja” (Lomb és ablak II.) a fekete saroklezárással, megidézve az elmúlás felé haladó emberlétünk közvetlen jelenlétét. S harmadjára azt is említenünk kell, hogy az érzékiség és elmúlás megmutatkozását lehetővé tevő fény jelentékeny szerepet kap Tolvaly képi-nyelvi világában. Ez ad távlatot a látható világnak, s így közvetíti alkotónk alapvetően melankolikus világtapasztalatát. Ami habitusának egészére is oly jellemző: a látvány folyamatos rögzítése és egy felületfolyamba történő egybeszerkesztése, a pillanatok megragadása, majd az efelett érzett öröm eltűnésének belátása. (végesség és aktivitás) A fentiek természetesen új esélyek életrehívását is magukba foglalják. A továbblépés/továbblátás jellegzetes alakzataiként idézhetjük meg a Nyitott ablak (2003) és az Átjáró (2004) munkáit. Végességünk tudatosíthatja aktivitásunk esélyét – fogalmazhatjuk meg a két kép első pillantásra szembeötlő lényegiségét. Itt már magának az esélynek a láthatóvá tétele izgatja alkotónkat. Élénk színkombinációkban feltűnő geometrikus formák egymásra vetülései töltik be az ablakot. A véges létben szépséget találó/meglátó, s az egyedi egymásra következésekben megjelenített formavariációk jelen esetben csak a látás kitüntetett szerepének hangsúlyosságában kötődnek a Lomb és ablak képeihez. Ugyan itt is megtaláljuk a fekete tónus képet lezáró cezúráját, de ez már annak az aktivitásnak a jegyeként érhető, ami új formatartalom adásban ölt testet. A cselekvés szimbolikáját, a nyitott tér-idő orientáció felé való irányultságot immáron a kékes, majdnem-végtelen háttérbe applikált formatestek kivetítései jelzik, de mint már említettük, a zárás aktusa is határozottan megjelenik a kép fekete, határt-megjelölő gesztusában.
| ||
S hogy mennyire egybetartozóak Tolvaly munkái, azt mutatja a kiállítás címadó képében (Átjáró) megjelenő fekete lezárás, ami most kezdetként jelenik meg a bal oldalon, s az előzőekhez hasonló expresszív szín- és formavariációk áradása után a kép jobb szélén a fehér sáv nyitódása röpíti/feszíti szét az átjáró szimbolikáját. Fontos megjegyeznünk, hogy a melankolikus esély-megjelölő beállítódás átalakulása mennyire lényegi. Mert a színvilág intenzitása nemcsak a képi világ-szervezést helyezi más stációba, hanem magát a látót és perspektivikusan alkotót, azaz Tolvaly Ernőt is. A nyitás önmagát mutató gesztusa és az át-járás aktív élettapasztalást dokumentáló munkái így újabb lehetőségeket bontanak ki. (az újabb perspektívák és a művészeti gyakorlat) A Terasz ismét egy leheletfinom alkotói pozícióváltást érzékeltet. Már magának a helynek a megnevezése is az egzisztencia önmozgási lehetőségei felé irányítja a szemlélődőt. Önmagát érvényesítő logikai formaként is aposztrofálhatjuk a teraszt. A viszonylagosság és dinamika játéktereként – egyszerre kint és bent – megjelenő, anyagában is élő képfelület eddig még nem észlelt tájékozódási pontok felé utalja az érzékeny befogadót. Megtalálhatjuk ebben az esetben is a fény transzcendenciáját, a dolgoknak világot adó természetességet, ami rávilágít az esély fenoménjeire, s nyitott és véges aktivitásunkat idézi meg, ám mégis másképpen.
| ||
Ez az egyedi perspektívakeresés, ami magától értetődően szemlélődés is egyben, egy újabb tematizációval gazdagítja Tolvaly munkásságát. A Kései kubizmus I-II. képeire gondolunk, mikor már nem látjuk a lezáró vagy félig lezáró, nyitott vagy teljesen nyitott utaláshoz kötődő képi-nyelvi megoldásokat. Csak az alkotói kreativitás képfenoménjeinek sorjázása, a lényegi rögzítések természetes áradása tölti be a képi teret. Ez a sajátos előremutató visszatekintés különös funkció- és létmoda-litást élvez Tolvaly Ernőnél. A paradox perspektívakeresés esélyfenoménjei mint tiszta művészi redukciók visszatalálnak/találhatnak a hagyományba. Azaz a létezők esélyeit láttató, a saját végességet megnyitó és új pozíciókat elfoglaló alkotói egzisztencia a művészet új gyakorlatára kérdezhet rá. Immáron Hegel és Nietzsche után, a művészet végét követően, ám még a hatalom akarásának és nihilizmus igazi kezdete előtti időkre pillanthatunk (mondjuk 1912-ben), ahol még volt/lehetett volna esély olyan kérdések megfogalmazására mint, ami a lét és létezők érzékeny különbözőségére apellál, az aktivitás nyitott antropológiai esélyei felé irányít és a művészet lehetőségeinek újragondolását szorgalmazza. Ezek a kérdések újra előttünk vannak, különös esélyfenoménjeinkre ismét rápillanthatunk Tolvaly Ernő jóvoltából. |
