|
Erdõsi Anikó |
|
Kurátorok: Doboviczki Attila, Varga Rita A médiamûvészetnek jót tesz az indusztriális környezet. Talán mert mûvelõi és élvezõi is a computer-ipartól és az információs világhálótól függõ, ugyanakkor azok vizein biztonsággal szörfölõ, igazi technokraták. Ezt tapasztalhattuk a tavaly õszi AURA címû médiamûvészeti kiállításon, az egykori Ganz gyár kultúrközponttá újjáépített hangár tereiben[1]. Most úgy tûnik, még jobb, ha lerobbant, rég nem használt gyárépület a bemutatkozás színhelye. Legalábbis áprilisban ez derült ki Pécsett, a Zsolnay Gyárhoz tartozó, ám évek óta használaton kívüli gyárépületben megrendezett MédiaGyár címû kiállításon. A kétszintes – egész alapterületû pinceszinttel rendelkezõ – régi gyárépület, mint egy médiamûvészeti kiállítás helyszíne: telitalálat. Nem nyújtja ugyan azokat az alapvetõ feltételeket, amelyeket az intézményi kiállítóhelyek által elkényeztetett látogató ma már megkíván – fûtés, világítás, az egy-egy mûhöz tartozó látható és olvasható adatokat tartalmazó feliratok –, de ezeket a hiányosságokat, legalábbis a helyszínen, feledteti a különös atmoszféra. A hideg, sötét, de tágas gyártócsarnok terei és penészes falai, illetve az utóbbit meg-megtörõ, változatos, a kerámia gyár fénykorából származó díszes csempefelületek. Ezekben a dohos, hûvös, idõ és munka érlelte hangárterekben pedig, ha nem is a legújabb, de még mindig újnak nevezhetõ médiamûvészeti eszközök, projektorok „fényei villódznak”, számítógépek búgnak, kisebb, szûrt fényszigeteket hozva létre az elveszejtõ sötétségben. Nem is keveset: a szervezõk három kiállításnak, két magyar és egy lengyel vendégkurátornak, és számos magyar és nemzetközi részvevõ mûvésznek teremtettek helyet és lehetõséget a bemutatkozásra[2].
| ||
Más kérdés, hogy hogyan. A kiállítások a nagy és többosztatú térben nem különültek el világosan, mint ahogy a mûhalmazból kiválasztott alkotások befogadása – még a megnyitó utáni héten is – a névtelenség feledtetõ attitûdjében történhetett. Azt pedig, aki a földszint még árnyas labirintusából még lejjebb merészkedett, és a kivilágítatlan lépcsõn épségben le is ért, már csak egy-egy vetített kép sugarai vezették mindenre elszánt mûvészeti kalandtúráján. Bár az elvadult környezetben heroikus munka lehetett a gépek áramellátását megoldani, néhány jelzõfény segítette volna a biztonságosabb mûélvezetet, a helyszínhez kapott térképen való eligazodást. Ez utóbbi próbálkozás így egy számítógépes játék szimulációjaként hatott, amelyben a cél a falakra vetített képek visszaverõdõ fényébõl minél többet elnyerni, és épségben végig érni a pályán. Az Interface, Art Peripheries és Media Factory címû kiállításokhoz, egy-egy hasonló elnevezésû szimpózium és szeminárium is kapcsolódott. (A szemináriumokat a Pécsi Tudomány Egyetem Mûvészeti Karának hallgatói a tavaszi szemeszterben kreditált kurzusként vehették fel.) Ez az egymásra építkezõ struktúra és a beszélgetésekre meghívott számos külföldi – brit, francia, szlovén, német, cseh, szlovák, olasz, kínai, izraeli, lengyel – elõadó és vendég jelenléte mindenképpen a szervezõk javára írandó. A rossz információáramlás azonban nem. A külön az eseménysorozatnak készített honlapon (elérhetõ a www.kozelites.hu oldalról) még az elõadások napján sem volt megtalálható, hogy ki, hány órakor, és mirõl tart elõadást.
| ||
Az Interface két mûvészettörténész kurátora, Bordács Andrea és Készman József, koncepciójuk szerint három csoportba sorolta az általuk meghívott mûveket, bár azok a kiállításban már nem különültek észrevehetõen el. A Story on board a narratív, egymást követõ képek, a Szimultán az egyszerre látható – elsõsorban technikai – képeket hordozó mûvek, az Interspace pedig több funkciós interface-ként, helyspecifikus mûalkotások számára kívánt teret nyújtani. Ebben a szekcióban a gyakori kiállítás látogató szinte alig találkozott új mûvekkel. Csontó Lajos a Mûcsarnokban már bemutatott[3] nagy méretû, különbözõ karakterekbõl, a sajátjára változó arcokat kivetítõ installációját azért emelem ki, mert egy újabb, továbbvitt verzióját (Parazita) mutatta be, ráadásul jó helyen, élvezhetõ módon. Herczeg Fanni installációjának (4fõ) zárt dobozterében, a három oldalsó és a felsõ falra vetített UV fénnyel a négy vérmérséklethez kapcsolható, eltérõ méretû betûkkel írt jelzõket villantott fel. Egyszerû, látványos, de több gondolati szálat elindító mûként szintén jól mûködött az egyébként meglehetõsen szétszórt kiállításban. Az Art Peripheries a centrum és periféria viszonyát tárgyalta, illetve kérdõjelezte meg a mûvészeti és a globális információáramlás vetületében. Kurátora, a lengyel Tomasz Wendland elõadóként és kiállítóként is számos külföldi résztvevõt hívott meg. A téma évek óta jelen van, vagy talán már túl is tárgyalt, a földrajzi értelemben is folyamatosan bõvülõ nemzetközi mûvészeti szcénában, de a magyarországi helyzetet tekintve, most itt Pécsen, egy új központ létrehozását kitûzõ kezdeményezés keretében aktuális és releváns kérdés. Sajnos mindez csak a koncepcióból derült ki, a kiállítás helyszínén a már említett artikulálatlanság miatt, és a vélhetõen ide sorolt mûvek alapján gyakorlatban nem érvényesült az elmélet.
| ||
Wendland válogatásából, saját munkája mellett, a brit Richard Bond és a cseh Martin Zet mûveit emelném ki. A lengyel kurátor az Art Peripheries alagsori, koromsötét terein belül is, egy eldugott, kisebb helységben mutatta be installációját. A mennyezetrõl átlátszó nylonzacskóban lelógatott, több kilós, szívet formázó, nyers hús csomagot egy értelmezhetetlen, ám érzékelhetõen mozgó géppel tett élõvé. Mellette egy nagy méretû üvegkehelyre vetített ugrókötelezõ kislány képe volt látható, a hangszórókból pedig, a kislány egyre erõsödõ, ziláló hangja hallatszott. Richard Bond két említésre érdemes, cím nélküli installációval is szerepelt. Mindkettõ a fizikai erõknek kitett tárgyak mozgására épült. Az egyik a megnyitón lejátszódó perfomance idejére vált teljessé: az asztalra erõsített gipszkézben lévõ cigarettát a lassan elfolyó vízzel helyet cserélõ levegõ égette el. A másik installáció két hintája a légáramlatoktól teljesen mentes tér ellenére, folyamatosan „mûködött”, kilengett. A hintákat alulról egy-egy reflektor fénye világította meg, amelyek elsõ látásra csak a falakon így létrejövõ fényjátékot voltak hivatva szolgálni. A hinták mozgását generáló erõ ebbõl az általános nézõi pozícióból láthatatlan volt, csak az igazán kíváncsiak találhattak rá a hintalapok aljára rögzített napelemekre. A leírásból talán szimplán trükkösnek tûnõ munkák testközelben, érzékeny és kreatív mûvészeti alkotásokként tettek érzékelhetõvé számunkra fizikai erõk kiváltotta folyamatokat.
| ||
Martin Zet a képi manipuláció hatásmechanizmusából adott ízelítõt munkájában. Kitûnõ példáját adta annak, hogy az ilyen irányú beavatkozások nem csak fokozhatják, de adott esetben csökkenthetik is valamely súlyos tartalommal bíró látvány erejét. Videóinstallációjában egy archív felvétel néhány képkockáját mixeli újra. Az eredeti képsoron Hitler látható tábornoka társaságában egy teraszon. Zet lépéseiket egy kortárs hip-hop csapat, a Swollen tagjai által készített zene gyors ritmusára vágta meg: oda-vissza mozgatva, de ugyanabba a pár mozdulatba zárva, végtelen ismétlõdésre kényszerítve, szinte egy helyre szögezi a két alakot. A zene és a kép ritmusa olyan pontosan illeszkedik egymáshoz, hogy egy idõ után szinte már csak az eredet személyüktõl leválasztott, „semlegesített” alakokat látjuk, és inkább a zenére, a dinamikára, illetve a kép és hang viszonyára, mintsem a kép eredeti tartalmára figyelünk: manipulálva vagyunk, és be kell vallanunk, hogy élvezzük.
| ||
A harmadik kiállítási-blokkot, a MediaFactoryt, még az elõbbi csoportokhoz képest is kevésbé lehetett behatárolni a gyárépület útvesztõiben, s az ide tartozó mûvek közötti összefüggés, csupán az azonos helyszínre korlátozódott. Ez azonban itt kevéssé számon kérhetõ, hiszen a két kurátor, Varga Rita és Doboviczki Attila koncepcióval sem határolta le a szerepeltetendõ mûvek halamzát.
| ||
A negyedik, két képzõmûvész, Keserue Zsolt és Beöthy Balázs kurátorságával zajló tematikus-blokk volt a rendezvény legvilágosabban megfogalmazott koncepciójú egysége. Az Alapzaj.net szimpóziumhoz nem tartozott analóg kiállítás, mivel a hálózati mûvészet témaköréhez kapcsolódó mûveket a világhálón linkek segítségével érhetjük el (www.alapzaj.net). A Keserue által évekkel ezelõtt útjára indított projekt legújabb szakasza most, a MédiaGyár keretein belül szervezett elõadás- és beszélgetéssorozatban zajlott le. A hálózati mûvészetrõl szóló szimpózium a hálózati technológia jövõjének kérdései köré szervezõdött. A témából adódóan elvárható lenne, hogy az elhangzott elõadásokat és a beszélgetés rövid összefoglalását a projekt site-ján elérhetõ legyen, de ez legalábbis e sorok írása idején még nem valósult meg. Összességében leszögezendõ: a Közelítés Egyesület tagjainak köszönhetõ MédiaGyár koncepcióját és elindítását tekintve is fontos kezdeményezés. Nem csak azért, mert a még mindig jellemzõ budapesti hegemónia mellett, egy újabb helyszínt próbál felrajzolni a magyarországi kortárs képzõmûvészeti élet térképre, hanem mert hangsúlyos nemzetközi jelenlét igényével teszi ezt, ráadásul egy olyan mûvészeti ágban, amely a legdinamikusabbnak tekinthetõ a kortárs vizuális mûvészetek közül. Ám ez nem fedi el a szervezés, és az információáramlás hiányosságait. Tömören, és reménykedve talán azt mondhatnánk, hogy a MédiaGyár idei eseménye, amelynek esetében sokszor nagyobb volt a lelkesedés, mint a szakmai professzionalizmus, remélhetõleg rendezvények hosszú sorát indította el. Persze lehet azon vitatkozni, hogy egy induló és amúgy is intézményen kívüli kezdeményezés esetében egyáltalán felróhatóak-e a fenti problémák. A weblapon olvasható statement szerint azonban a szervezõk célja a MédiaGyár megrendezésével kettõs volt: „kísérlet egy kortárs mûvészeti központ létrehozására, valamint egy biennále életre keltésére Pécsett”. Most tekintsünk el attól, hogy a biennálék száma és jelentõsége milyen arányban változik a nemzetközi mûvészeti életben, az utóbbi években. Önmagában az a tény, hogy néhányan, ebben a versenyhelyzetben – még egyszer hangsúlyozom, nem Budapesten – megkísérelnek létrehozni egy nemzetközi kontextusban is releváns kortárs mûvészeti eseményt, mindenképpen figyelemre méltó és értékelendõ tett. Ezt azonban csak professzionális hozzáállással és megalapozottabb szervezéssel érdemes megpróbálni a következõ években, mert az elsõ esemény eufóriája és „védettsége” a késõbbiekben nem óv meg a szigorúbb fogadtatástól, kritikáktól. |
||
|
|
||
|
1 Résztvevõ mûvészek: |
