|
Dékei Kriszta |
|
Április második felében két, a játék hívószavával kapcsolatos, tematikus kiállítást láthattunk Budapesten. A Magyar Képzõmûvészeti Egyetem Barcsay
termében Játsszuk, hogy játszunk! címmel a Glasgow School of Art és az
MKE hallgatóinak munkáiból válogattak[1], míg az Artpool P60 kiállítótermében Maurer Dóra osztálya mutatkozott be a Játék, mindenkép(p)en / Egészen másként áll a dolog a mûvészettel? címû kiállításával[2]. A tárlatok nem különülnek el egymástól, egyrészt azért, mert a bemutatkozó fiatal mûvészek egy része mindkettõn szerepelt, másrészt, mert a kritika írására felkért személy fejében összefonódtak azzal a feladattal, hogy önmaga is elgondolkozzon a fogalommal kapcsolatos elképzelésein.
Osztályozó /definíciós játékok A játék nemcsak a „valóság” kreatív másolata, hanem a „világ folyását” irányító erõ is, amelyben a szabályok (törvényszerûségek) elfogadása mellett a véletlenben rejlõ lehetõségek kötetlen ki-és felhasználása semmihez sem hasonlítható szabadságérzetet indukál. A játék alapvetõen csoportos tevékenység, a szabályokat ugyanis másokkal is el kell fogadtatni. Saját szórakoztatásunkra kifejleszthetünk egy zagyva-nyelvet, de kommunikálni már csak akkor tudunk vele, ha a nyelvjáték szabályai szerint legalább még egy ember megérti, azaz legitim beszédmódnak fogadja el. Ez még a magányosan végzett játékokkal is így van. Míg a felnõttek intellektuális vagy türelemjátékainak kereteit már definiált szabályok határozzák meg, addig a gyerekek szerepjátékai a felnõtt világ szabályainak elfogadásáról, gyakorlásáról szólnak – például az iskolás padsorok szerint elrendezett narancsgerezd „tanulók” rossz felelet esetén eltûnnek a tanítónéni szerepét játszó gyerek szájában. Bár a képzõmûvészetet hajlamosak vagyunk valamiféle „komoly” tevékenységnek tekinteni, az intuíció és a képzelõerõ szabadsága nélkül, a szabályok adta, már kipróbált lehetõségek mechanikus ismétlésével csupán száraz (ön- vagy típus-) másolatok állíthatók elõ. (Kivételek mindig vannak, de most nem ez a témánk.) A mûvészet azonosítása az élettel illetve a játékkal, azaz a szabályok és keretek tágítására tett kísérletek a fluxussal kerültek be az elfogadott mûvészeti magatartásformák közé, akár mint fluxus kártyajáték (George Brecht) vagy mint dokumentált bújócska („Az 1968-as cannes-i filmfesztivál során elhatároztam, hogy észrevétlen maradok. 1 óra hosszat tartózkodtam a fesztiválpalota lépcsõje alatt, és sikerült úgy kijönnöm, hogy senki sem vett észre.” – Ben Vautier). Ehhez a „hagyományhoz” illetve a játék ritmusra és feszültségre épülõ jellegéhez a mostani kiállítók közül csupán egyetlen alkotó mûve (ötlete) kapcsolódik, Csató József egy egész életen át tartó, kétszereplõs játékterve, amelynek színhelye egy asztal, melyet a játékosoknak úgy kell felváltva csapkodniuk, hogy minél tovább késlekedjenek a viszontcsapással.
| ||
Gyorsan ölesd meg magad, mert vacsorázni szeretnénk / háborús játékok A játékok egy része õsi ösztönökre épít és komoly tétje van – a küzdelem célja a másik vagy a többiek legyõzése. (Próbáljuk csak megértetni egy síró és elkeseredett óvodás gyerekkel, hogy a Ki nevet a végén? csak játék, és nem lehet mindig õ a nyertes.) Míg az olimipai, sport-, és harci játékokban a fizikai vetélkedés rítusában él tovább az élelem- és területszerzõ illetve -õrzõ életforma „kitaposom a beled” mentalitása, bizonyos játékokban szublimálódik, intellektuális síkra terelõdik a gyilkolászási ösztön. Duchamp egyenesen odáig ment el, hogy a sakkjátszmát és annak egyes állásait önmagáért való mûremeknek tekintse, azaz olyan képzeletbeli (intellektuális) és valóságos (vizuális) képek mindig változó sorából összeálló mûalkotásnak, amely kimeríti és beteljesíti a mûvészet fogalmát – teljességgel figyelmen kívül hagyva, hogy a sakkjátékban két ellenséges hadsereg küzdelme zajlik. E hódító, háborús játékot már elég régen ismerik – talán ezért halványulhatott el eredeti jelentése. A Rizikó a gyarmatosítás, illetve a totális világháború menetét imitálja piciny katonákkal, ágyúkkal, feladatkártyákkal (például: pusztítsd el a zöld hadsereget), kockadobással eldöntött párharcokkal. Gazdag Péter a valóság és az ezt leképezõ társasjáték ellentétére hívja fel a figyelmet a játéktábla mellé helyezett, véres eseményeket bemutató fekete-fehér fotókkal. Felháborodása bizonyos mértékben indokolható, de az adott játékosokban úgysem fog tudatosulni, hogy valójában számos, akár néhány évtizeddel (vagy órával) ezelõtt megtörtént háborús borzalmat ismételnek meg. A harc, a küzdelem és a gyõzelem vágya ugyanis elnyomhatatlan: még ha (helyesen) nem is veszünk mûanyagpisztolyt a fiúnknak, akkor is tud (és fog) lövöldözni bármilyen tárggyal, amikor be szeretne illeszkedni saját kortárscsoportjába. Fegyver pedig mindig akad: Simon Gergely a mûanyag, álló hamutartó ezen képességeire mutat rá, amikor mellé illeszt a falra négy különbözõ, sportoláshoz használt kardot. Elõd Ágnes roppant szellemes Marathonja egy humoros történet kvázi-rekonstrukciójából indul ki. A fehérek elõl menekülõ tábornok szárnysegédje egy bõröndöt vonszol magával, benne a szupertitkos haditervvel, ami nem más, mint több kiló krumpli. A burgonyákból – a mellékelt tájékoztató alapján – bárki kirakhatja például a Waterloo-i csatában felállított hadrendet, elgondolhatja és végiglépheti az általa helyesnek tartott stratégia következményeit. E mû nemcsak felidézi az ókori keleti harcmûvészet (!) hagyományait, hanem szó szerint kézzel foghatóvá teszi, hogy miként válhat az intézményes erõszak egyszerû játékká. Görög Ferenc Gábor repülõt ábrázoló festményéhez kis kapcsolótábla illeszkedik; a szerkentyû pöckeinek (egyébként hatástalan) nyomogatásával a pesszimista befogadó virtuális terroristát játszhat, az optimistábbak meg elképzelhetik, hogyan irányíthatnak egy kicsiny repülõgépmodellt. A kiállított mûvekbõl szinte teljesen hiányzik a számítógépes akciójátékokra történõ utalás. Míg a gyõzelemre törekvõ, stratégiai (társas-) játékokban az erõszak szublimált és rejtett, a számítógépes akciójátékban küzdõ cyberdogok és különféle fighterek kilenc élete totálisan relativizálja és végsõ soron értelmezhetetlenné teszi a halál fogalmát: nincs mit tenni, mint türelmesen várni, amíg a kalózmacska szerepében küzdõ gyerekünket végleg lekaszabolják.
| ||
A mûvészet aluszik / interaktív képzõmûvészeti játékok Sokan úgy közelítettek a feladathoz, hogy a kiállított mûvészeti tárgyakat kínálták fel játékként, gyakran a címben megfogalmazva azt, hogy mit tehet az interaktivitásra hajló befogadó a mûvekkel. Vagyis: kövesd a szabályokat, „csináld ezt meg ezt”. Akad, aki Duchamp ready-made ötletét fordítja vissza: ismerd fel, hogy a kiállítótérbe elhelyezett használati tárgy egy mû (hiszen van címe), majd használd a felszólítás, azaz eredeti funkciója szerint (Takács Eszter: Ülj le!). Más arra biztat, hogy törd meg (sértsd fel) a képzõmûvészeti alkotás érintethetetlenségét és szakralitását – használd a szétvagdosott majd összevarrt és kifeszített vászon alatti „szent” körben elhelyezett konyhakést, alkoss úgy, hogy rombolsz (Kántor Ágnes). Legyél kiállítás- és képrendezõ, forgasd el úgy a festményeket, ahogy neked tetszik (Soós Nóra), készíts képet az elõre odakészített különbözõ színû és formájú elemekbõl (Osgyáni Róza), tologasd ki úgy a négyzetekre felbontott, majd összekevert képrészleteket, hogy újból képpé váljanak (Tóth Eszter). Játszhatsz kirakóst térképrészletekkel befedett kockákkal (Deli Anna), lerajzolhatod árnyképedet hatalmas kartondobozokra, majd azokat tetszés szerint egymásra rendezheted (Rizmayer Péter). Ráklikkelhetsz a számítógép egyes képeire, szövegeire, aztán megnézheted, mi történik (Farkas Rita, Rácz Márta) és kipróbálhatod a Rajzológépet (Anthony Schrag) is.
| ||
Néhány – alacsony posztamensre helyezett festményre állított – keljfeljancsi megbökdösésével elegendõ zajt csaphatsz ahhoz, hogy felébredjenek „az alvó festõk”, no meg „a szunnyadó festészet” (Gyõri Márton). Haraszty István 1971-ben tervezte meg PLAY–ART-nak nevezett kiállítását, melyben szerepelt volna a több méter magas, dülöngélõ Keljfeljancsi kicsinyített modellje is. Az elképzelt mû „fejében”, egy kilátótoronyból „élvezhették” volna a kilátást és az iszonyatos hangzavart az erre vállalkozó homo ludensek. A hetvenes évek elején készült, a befogadót megmozgató koncept munkák (ötletek) sokszor jóval játékosabbnak tûnnek az itt bemutatott mûveknél, méghozzá azért, mert akkor a szabadságot csakis „a Szellem korlátokat nem ismerõ ereje” által lehetett megélni. A képzelet játéka ebben az idõben életforma volt, míg most mintha csupán teljesítendõ penzum lenne. Ebben azonban nem hibásak a kiállító fiatal mûvészek. Gyermekkori játékainkat ösztönösen és reflektálatlanul éljük meg, s csupán jóval késõbb, saját gyerekeinket figyelve és velük játszva „élhetõ meg” tudatosan a gyerekjátékban még meglévõ élvezet, kreativitás, az a lehetõség, hogy teljesen szabadon felépítsünk egy hihetetlenül tág és varázslatos, a valóságos idõn kívül esõ világot. A gyerekekben rejlõ nyitottságot és alkotói ösztönt csak Kiss Miklós és Szigeti Gábor Csongor Továbbgondolt képek címû projektje használta ki, amely során terézvárosi óvodásokkal „játszottak” mûvészetet. A gyerekek az egyes mûvészek által felajánlott képeket alakíthatták át vagy egészíthették ki, azaz a kiállításon is dokumentált illetve bemutatott új mûalkotásokat hozhattak létre. Szabadon felhasználhatták (annektálhatták) a „nagy mûvészet” produktumait, akárcsak azok, akik Mauer Dóra diplomamunkájának, vagy Galántai György egyik mûvének fénymásolt és sokszorosított példányaiból papírhajót vagy repülõt hajtogattak.
| ||
A maci barátaival bújócskázik, de ott hagyták egyedül / szerepjátékok A Veres Gábor által kiállított, testével a falhoz simuló, mancsait feje elé emelõ játékmaci – a hozzárendelt szöveg ellenére – inkább örökös hunyónak tûnik, semmint a tavalyi bújócska gyõztesének – ez a gyerekvicc szerint amúgy is egy csontváz a bokorban. Nemcsak a plüssállatkák, babák élhetnek igen aktív életet, helyettesíthetik ellesett mintákra támaszkodó, de hihetetlenül változatos szerepekben a gyereket, hanem szinte bármilyen tárgy, gomb, törött ceruza vagy kavics. Ki lehet állítani akár egy spulnit is, de ezzel a lehetõséggel most nem élt senki. Volt viszont vörös nõi cipõbe ültetett, bárki által meglocsolható fû, körötte a kertész-style különbözõ kellékeivel, s ugyanez focistára, festõre vagy üzletemberre is kidolgozva (Soós Nóra). A megfelelõen kiválasztott öltözet, „a divat mondja meg, hogy ki vagy”, azaz redukált és sztereotip ruhadarabok, elõre összeállított jelmezek határozzák meg az egyén lehetséges identitását. Az életben, mint egy színjátékban szerepeket játszunk: egy gondosan összeválogatott ruhatárral sikeresen elérhetjük, hogy elfogadjanak annak, akinek láttatni szeretnénk magunkat. Mindezt Karin Elisa Baumgartner néhány felpróbálható „mûvész”-ruhája illetve próbatükre demonstrálja számunkra (How to become an artist?). (A téma ilyen megközelítése és bemutatása nemigen tûnik eredetinek, de egy kis jóindulattal gondolhatjuk azt is, hogy a mûvésznõk valójában stílusparódiát vagy stílusimitációt „játszottak”.)
| ||
A televízió által sugallt, lebutított valóságban az egyes embereket – „elmélyítve” a külsõdleges benyomásokat – amúgy is teljesen irreleváns információk közreadásával jellemzik. Miklós Hajnal öt festményén az „X.Y., Z.-bõl érkezett, hobbija ez meg ez” séma szerint megjelenõ fiatalok – köztük maga a mûvésznõ is – különös, kicsiny kavicsra emlékeztetõ, fehér tárgyat tartanak maguk elé: a számsorsolásban kihúzott golyócskákat. A mû egyszerre több játéktípusra reflektál: a szórakozásként, kellemes idõtöltésként végzett hobbira, az önkéntes és kisorsolt nézõk által eljátszott szerepekre, és arra a szerencsejátékhoz (vagy a médiához) fûzõdõ, szenvedélyes viszonyra, amely látszólag normális embereket rávesz a sorsfordító bohóc szerepének átélt elõadására. Egy híres és macsó hollywoodi színész játékfilmjeibõl kivágott jeleneteit teszi kétszereplõssé videójában Cecilia Sternborn oly módon, hogy nemcsak õ maga játsza el a másik szerepét, hanem meg is rendezi ezt a valóságos, ámbár többszörösen is virtuális kamaradarabot (I’m having a time of my life). A szerepjáték külsõ – és gyakran megváltoztatható – szabályainak veszélyeire mutat rá igen szellemes formában Kiss Miklós és Szigeti Gábor Csongor: az amerikai zászló alatt feszítõ jó állampolgárok (a mûvészek) kinagyított fotóiktól nem messze mint égre-földre keresett bûnözõk tûnnek fel.
| ||
Nem annyira a mû, mint inkább a probléma miatt érdekes számomra Schumy Kolos komplex mûve. Ritkán gondolunk ugyanis bele, hogy autóval közlekedni (például egy nagyvárosban) valójában nem más, mint részt venni egy több százezer embert érintõ, folyamatosan zajló, változó ritmusú, feszültségekkel terhelt játékban, amelynek közös (és persze egyéni) sikere azon múlik, hogy mennyire tartjuk be (vagy hágjuk át) a véletlen generálta helyzetekben a szabályokat. Bács Eszter a posta intézményével játszik: évek óta küldözget (sikerrel) olyan leveleket, melyekre általa készített bélyegeket ragaszt. (Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg Ben Vautier egyik 1966-os projektjét, amely a kézbesítõket vonja be egy különös játékba: „Levelezõlapok, mindkét oldalon más címzéssel és felirattal: a postás választása”.) A képzõmûvészetben (úgyis mint játékban) a szabályok megszegése rendkívül fontos; Takács Eszternek a kosárlabda dobóköreinek padlóra ragasztott majdnem-másolata valójában 1 pohár víz perspektivikusan torzuló, hatalmas síkmetszete.
| ||
Éberhard Gersli Csupi / szójátékok A fent említett illetõ egy fél méter magas, sárga szõrû, gombszemû és busa fejû kutya, akit a kuka tetején találtunk, hazavittük, megmosdattuk. Nem ugat, nem kell sétáltatni, viszont mindig õrzi a házat; igazi játékkutya, nevét is a családi nyelvjátékban használt szavak után kapta. Ha – mint Huizinga írja – „minden metafora mögött szójáték rejlik”, akkor kutyánk egy megtestesült metafora, személyiséggel rendelkezõ tárgy, „a lehetséges elgondolható és felfogható birodalmának” honpolgára. Számomra mint közös mû kedvesebb és érthetõbb, mint Rachael Warner fotóprintje (Az ember, akit Napnak hívnak I-III.), Jonathan Scott Ezer apa fia címû lelógó kelméje vagy Agnes Negregard videómunkái. A glasgow-i fiatalok munkái komolyabb (vagy komolykodóbb) benyomást keltenek, továbbá reflektáltabbnak is tûnnek – pedig a kiállítás angol címe (The games we play) sokkal egyszerûbb, mint a kissé kitekert magyar. Tény, hogy „megértésükhöz” egyáltalán nem kapunk mankókat, nem úgy, mint a Maurer-osztály esetében. Az Artpool P60-ban látható videófelvételen az osztályfõnök arra kéri tanítványait, hogy a vizuális alkotást verbalizálják, „fordítsák le”. Nem hiszem, hogy itt Sol Le Witt mûkritikusok körében ismert, ám a képzõmûvészek fejében kevésbé élõ szentenciájának tudatosításáról lenne szó – „Ha egy mûvész egyszer kiadta mûvét a kezébõl, nincs többé kontrollja afölött, hogyan értelmezi azt a szemlélõ.” –, vagy arról a jogos külsõ elvárásról, hogy az alkotó képes legyen összefüggõen elmondani három mondatot saját munkáiról. És nem is csupán arról, hogy Maurert érdeklik tanítványainak mûvészetrõl vallott elképzelései. Sokkal inkább a mûvésznõ alkotáshoz, mûvészethez való viszonyáról van itt szó, de ez már nem ennek az írásnak a tárgya. A korábbi osztályfeladatok (Kint-Bent, Kis-Nagy) dokumentációjából is kiderül, hogy gyakran hatalmas a szakadék a létrejött mû és a szójátékra (szövegre) lefordított alkotói elképzelés között. Ha pedig már ebben az esetben is szétcsúszhat az összhang a mû és értelmezése között, mihez kezdjen a magára hagyott mûkritikus? Lázasan rejtvényt fejt, azaz befogad és értelmez, ezen felül pedig – s ez minden írás alapja – játszik a szavakkal. |
||
|
|
||
|
1 Játsszuk, hogy játszunk! A Magyar Képzõmûvészeti
Egyetem és Glasgow School of Art közös kiállítása, Barcsay Terem (Magyar Képzõmûvészeti Egyetem), Budapest, 2004. április 21 – május 10.
|
