|
Fejõs Miklós |
|
A kiállításra a Közelítés Mûvészeti Egyesület elsõsorban a tagokat megcélzó felhívás útján kért anyagot. A kiírásban annyi szerepelt, hogy a szervezõk a Mecsekkel kapcsolatos mûveket várnak, mindenféle mûfaji kötöttség nélkül. Elképzelésük szerint a helyhez, régióhoz kötõdõ földrajzi, kulturális és szociológiai meghatározottság jegyei direkt és indirekt módon is megjelenhetnek a mûveken, akár gesztusértékû utalások, konceptuális elemek vagy dokumentumok formájában is. A téma rendkívül gazdag és ígéretes volt, hiszen a megközelítésnek is számtalan lehetséges módja létezik attól függõen, ki milyen vonatkozásokra érzékeny, fogékony, ki mit tart ebbõl fontosnak vagy éppen lényegtelennek?
Manapság teljesen anakronisztikusnak hat a feltételezés, hogy a kortárs képzõmûvésznek közvetlen kapcsolata is lehet az õt körülvevõ természeti környezettel. Sokszor úgy tûnik, az érzékelhetõ valósággal sincs igazán. A mûvek nagy része a gondolatok virtuális világában születik, anyagtalan anyagból épül, tézisekbõl, hipotézisekbõl szintetizálódik. Elõzményük nem a valóságból szerzett tapasztalat, hanem az alkotófolyamat korábbi stádiumai. A mûvek tehát közvetlenül saját magukra reflektálnak, a folyamat kiindulópontjaként szolgáló élményalap mindössze nyersanyag. Formája, tartalma a tárgyiasítási kísérletek során folyamatos átszervezõdésen megy keresztül, de végleges alakzatot sohasem ölt magára. Ha mégis megjelenik rajtuk valamiféle tájelem, szinte biztosra vehetõ, hogy az fényképrõl származik. Elmúltak már azok az idõk, mikor a festõk a természetbe vonultak hasonló impulzusokért, tábori állvánnyal, festõdobozokkal a hátukra szíjazva. Az élmény eredetét immár nem szokás firtatni, hiszen a választott motívum helyett a kiválasztás gesztusa került az érdeklõdés középpontjába. Bevett szokás, hogy a mûvész talált fényképekrõl, magazinlapokról sajátítja el / ki a feldolgozásra szánt figurákat és tárgyakat, tehát kifejezetten olyan szerepeket, szereplõket keres, akikhez személyes kapcsolat nem fûzi. Ez nyilván összefügg a minden embert izgató és újszerû élményekkel gazdagító belehelyezkedés mozzanatával is, de alapvetõen nem választható külön a posztmodern életérzést meghatározó elidegenedés élményétõl sem. A személyes kötõdés, megéltség hiánya a befogadókat is érzékenyen érinti. A közelítés egyik alapfeltétele volna, hogy a mû – behelyettesíthetõ sémák alkalmazásával – képes legyen aktivizálni a nézõ emlékeit. A tárgynak megfelelõ ismeretek, tapasztalatok elõhívásával aztán megteremtõdik a kapcsolatteremtés lehetõsége. A mûtárgy és a befogadó, illetve tulajdonképpen az alkotó és befogadó között így létrejöhet egy nézetkülönbségeket és nézetazonosságokat is felszínre hozó párbeszéd. Ha viszont a szemlélõ az alkotás jelrendszerében nem tud a saját gondolkodásmódjába illeszkedõ elemeket azonosítani, akkor az értelmezésben találgatásra van utalva. A Mecseki Anzix kiállításnak természetesen nem lehetett célja ilyen és ehhez hasonló mûvészetelméleti polémiák lefolytatása, hiszen a Mecsek-hegység egy nagyon is létezõ, érzékeink által megragadható, sõt az esztétikai megítélés szempontjából szépnek is mondható földrajzi egység. Olyan motívum tehát, amely közös élmények, ismeretek alapján értékelhetõ. Feldolgozása éppen ezért kitûnõ lehetõség az alkotói módszerek és gondolkodásmód megismerésére és megértésére. Feltéve persze, hogy a résztvevõk hajlandóak elõállítani a kiírásnak megfelelõ mûveket. A látogató e tekintetben sajnos nem számolhatott le maradéktalanul a kétségeivel. Akadtak ugyanis olyan munkák, melyeket a Mecsekkel összefüggésbe hozni komoly teljesítmény volna. Nincs értelme a szemérmeskedésnek: néhány emberben nyilvánvalóan erõsebb volt a szereplési vágy, mint a feladatnak való megfelelés kényszere. Ne is essék errõl több szó, utólag talán maguk a szervezõk és a bíráló bizottság tagjai is belátták már a válogatás következetlenségébõl adódó hibákat. A kiállítás koncepciójának méltatása okán érdemes még néhány gondolat erejéig visszatérni a téma idõszerûségére. Feltehetõen volt némi tudatosság abban, hogy ezt a sajátosan önreflektív, identitáskeresõ, kicsit nosztalgikus hangvételû témát éppen az uniós csatlakozás idején vetette fel a galéria. Ez is alkalom volt arra, hogy az erõszakosan politizált közélet feszültségein felülemelkedve ismét valóságos élethelyzetek és személyes indíttatású elkötelezõdések felé forduljon a figyelem. Ide kívánkozik a mindennapok eseményeinek (pécsi) hátteréül szolgáló Mecsek-oldal, a hegy déli oldalára felkúszó „mecseki” városrészek: a Bálics, a Tettye, Donátus, Szkókó, Ürög, Makár… A Mecsekhez tartozik, s így a dunántúli ember is magáénak érzi a mecseki erdõk kedves kis növényeit, a medvehagymát, az illatos hunyort, a bánáti bazsarózsát. Ismeri, mert vele együtt élnek a hely szellemei, régrõl fennmaradt mesék és legendák hõsei, névtelen erdõlakók, remeték, akiknek történetét ma is õrzik a beszédes nevû erdei csapások, völgyek, források. Foszlányos, elfeledett históriák ezek az emberi irigységrõl, gyarlóságról, beteljesületlen szerelmekrõl, mindarról, ami az élethez kimondatlanul is hozzá tartozik. Nem ennyire poétikus, de munkásságába szépen illeszkedõ mûvel jelentkezett Gyenis Tibor, aki a Mesteriskola elvégzése óta töretlen magabiztossággal fotózza gondosan preparált beállításait, manipulált tájrészeket, különbözõ protézisekkel ellátott modelljeit. A beavatkozás tárgya ezúttal stílszerûen tájrészlet volt, még ha nem is mecseki. A sokkal inkább lapos, ipari övezetekre jellemzõ terület gyárvárosi helyszínt valószínûsít. Hátterében távhõ-vezetékek futnak a horizonttal párhuzamosan, az elõtérben pedig egy teljesen szabályos vízelvezetõ árok látható, egy sarkával beléje állított, négyzet alakú téridommal. Gyenis ezzel a valószerûtlenül steril, csempézett felületû plasztikával rekeszti el szimbolikusan az amúgy is csak szerényen csordogáló vízfolyást. Gesztusa talán a fölösleges, hiábavaló ellenállás, az önmagáért való és önmagáért fontos mûvészi tevékenység metaforája. A Mesteriskolában egykor szintén Konkoly-tanítvány Mátis Rita Bethsabé címû kompozícióján egy szemérmetlenül feltárulkozó nõi aktról készített ószövetségi átiratot, feltehetõen nem erre az alkalomra. Minden bizonnyal még ez is elnézhetõ lett volna, ha a kép egyébként bizonyítja Mátis technikai felkészültségét. Szellemesen alkalmazkodott viszont a feladathoz Makra Zoltán, aki az utóbbi idõben önmagát sem kímélõ iróniával fogalmazza meg a média teremtette sztárkultusz metszõ kritikáját. Sorozatában saját nevét használja fel motívumként, ezúttal a hollywoodi álomgyár blokk-betûibõl kirakva azt egy látványterven a Mecsek-oldal sziklás meredélye fölé. Hatása bámulatra méltóan komikus, már-már a dunaföldvári löszdombon emelt Hollywood-feliratot idézi. Krámli Márta végzõs doktorandusz hallgató két eltérõ fajsúlyú folyadékkal töltött meg egy plexibõl készített dobot. A fedelén vágott nyíláson keresztül egy kis golyó formájú úszót lógatott beléje, a két anyag jól kivehetõ határvonalához. Damil segítségével mozgatva (eleinte egy pedálszerkezettel, majd annak mûködésképtelenné válása után manuálisan) cseppeket lehetett kihúzni a sûrû anyagból, majd visszahullva ezek lassú mozgású – tényleg látványos – hullámokat idéztek elõ. Egy másik kiállításon vagy egy általános iskolai fizika órán nagy sikere lehetett volna, itt azonban csak fokozta a zûrzavart.
| ||
Hegyi Csaba fotói egy, a Dombai-tavat feltöltõ patak „vízesésénél” lefolytatott performance dokumentumai. A Keblet melengetõ kígyó és az Idõben elõtte, térben mögötte címû enigmatikus jeleneteknek saját maga volt a szereplõje: eleven szoborként – egy világító körvakuval a kezében – nehezen azonosítható, de magában sokféle kultúrtörténeti hatást egyesítõ képzeteket keltett. Orosz Klára, a pécsi doktoriskola harmadéves hallgatója a kiállítás emblémájának is tekinthetõ medvehagymás installációt készítette erre az alkalomra. Ez tulajdonképpen egy posztamensre állított üvegvitrin volt, apró furatokkal és az említett növényrõl készített felvételekkel az oldalán. A lyukakon keresztül a medvehagyma jellegzetes illata szivárgott a kiállítótérbe, képzeletünkbe idézve a tavasszal összefüggõ mezõket alkotó, átható illatú növénytakarót. A vitrin elülsõ oldalán a növényhatározók szenvtelen stílusában íródott angol nyelvû szöveg ismertette az Allium ursinumra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat. Az elidegenítõ elemek sorába tartozott még a medvehagymát természetes élõhelyén bemutató videofilm. Érezhetõ volt azonban, hogy ez a virtuális jelenlét, az egymástól elkülönített érzéki hatások és a tudományos ismeretek összessége mennyire messze áll a valóságtól. Mint ahogy Keserue Zsolt világító dobozaiban is reménytelenül megõrizhetetlennek, megragadhatatlannak tûnik a valóság beléjük zárt töredéke. Saját meggyõzõdésükön túlra nem mutató, a megújulás lehetõségeit erélytelenül méregetõ mûvekkel érkezett a kiállításra Sas Miklós és Illa Gábor. A helyi közönség számára nem lehettek ismeretlenek Török András már számos alkalommal kiállított panoráma-felvételei sem, melyek a pécsi Alagút – Városfal - Aradi Vértanúk útja – Petrezselyemkút önmagába visszatérõ látványfolyamát emeli térbe egy hengerpalást segítségével. Lakatos Kornél graduális hallgató akvarelljei sem okozhattak igazi megrendülést, minthogy azok csupán egy színtanórai feladatmegoldás tanulságait rögzítik. A kiállítók – szakmailag többnyire képzett – társaságába „oldalirányból” érkezett a két kommunikáció szakos hallgató: Lovas Péter és Szuhay Márton. Az õ munkáik esetében igazoltnak vehetõ a téma tisztán konceptuális/minimalista megközelítése, bár az eredmény annak felismerésére késztet, hogy a hagyományos képalkotói szemléletrõl való lemondás önmagában nem garantálja a gondolat elsõdlegességét. Ennek alapvetõ feltétele maga a jelentés, ami csak akkor igazolja a konceptuális közlésforma jogosultságát, ha az kellõen pontos. Technikai problémák miatt került ebbe a nehezen értékelhetõ kategóriába Enyingi Tamás számítógépes munkája is, miután CD-jérõl az eredeti mûvet csupán töredékesen felvillantó állóképek jelentek meg a bekészített monitoron (50km/h, La strada stb.) Sokkal érzékletesebb és befogadhatóbb volt a végzõs doktorandusz Ficzek Ferenc munkája, a Mecseki cipó. Ficzek saját elképzelései nyomán megalkotta a „hegy ajándékát”, egy erõsen barnára sült, kerek tésztakülönlegességet, mely a mecseki erdõk jelzett növényeibõl, talajából, apróra zúzott kõzetébõl és avarjából készíthetõ el. Az installációban kis üvegedényekbe porciózott anyagminták szemléltették az említett komponenseket, az elkészítés módjáról pedig egy gondosan megtervezett nyomtatvány tájékoztatott. A végeredmény teljes valójában ott volt, egy piros kockás konyharuhába bugyolálva. Így szintetizálta jelképesen mindazokat a hatásokat, körülményeket, adottságokat, melyekkel a Mecsek – az itt élõ emberek tudatán keresztül is – rendelkezik. Vélhetõen Leitner Barna is megtapasztalt, személyes élmények hatására foglalta mûalkotásba az istvánaknai kanyar semmivel sem összetéveszthetõ közlekedési tábláját. Fejjel lefelé fordított piktogramja nyilván nem kereszt, képoszlop vagy magányos sír jelenlétére utal…
| ||
Tóth Zsuzsa felhõket mintázó kerámiákat hozott, míg Bodó Márton Gyárváros címmel adta be egy fiktív, de pécsi mozaikdarabokkal ismerõssé varázsolt metropolisz montázsát. A kiállítókra nézve megtisztelõ volt az „idõsebb” korosztályt képviselõ Nádor Judit szereplése, aki Orosz Klárához hasonlóan a Mecsek természetrajzi értékeit tekintette kiindulópontnak. Végezetül Bóbics Dia számítógépes nyomatának említésével zárható a sor, mely a kiállítás keltette benyomások tömör összegzését adja. Munkáján egy perforált filmszalag fekete kockái tûnnek fel, a beléjük égetett „coming soon” felirattal. Bóbics ezt – valószínûleg nem az önkritika szándékával, de találóan – az „I’m” tõmondattal egészítette ki (I’m coming soon – Nemsokára jövök), pontosan fogalmazva meg azt a beteljesedést késleltetõ, elõrelendítõ cselekményeket halogató magatartást, mellyel a kiállítás mindvégig viseltetett a közönsége iránt. Kevés kivételtõl eltekintve az egyesület tagjai nem tudták közvetíteni a Mecsek és általában a hely szelleme iránti szeretetet, elkötelezettséget. Persze nem biztos, hogy az õ hibájuk. Lehet, hogy nincs is ilyen? |
