|
Turai Hedvig |
|
1944 nyarán, amikor a magyarországi deportálások javában folytak, több levelezõlap érkezett egy ausztriai nyaralóhelyrõl, Waldsee-bõl Budapestre. Szûkszavú szövegük így hangzott: „Jól vagyok. Dolgozom”, vagy „Szerencsésen megérkeztem, a szakmámban kaptam munkát”, „Jól vagyunk. Gyertek utánunk!” A lapok szétosztásában résztvevõ egyik közremûködõ észrevette, hogy egy helyütt a „Waldsee” alatt kiradírozva egy másik, „witz”-re végzõdõ szó szerepelt, de csak akkor jött rá, hogy valójában Auschwitzból érkeztek ezek a lapok, amikor maga is kapott egyet. Ezen a két feladó, Stern József és Sámuel így írta alá nevét: Joseph R’evim (héberül: éhes) és Samuel Blimalbiscj (héberül: ruhátlan).[1] Valójában a levelezõlapokat SS-ek diktálták Auschwitzban, sokszor közvetlenül elgázosításuk elõtt álló embereknek. Primo Levi szerint a koncentrációstábor igazi horrorja a normalitás. Az Auschwitzból nyaralóhelyet kreáló levelezõlapok azok közé a cinikus hazugságok közé tartoznak, amelyek a normális élet látszatát akarták kelteni a megsemmisítés, az atrocitások közepette. Ezek a levelezõlapok adták a 2B Galéria Waldsee 1944 címû kiállításának témáját, ehhez kapcsolódva készítettek megadott, képeslap méretû munkákat a felkért mûvészek.
A holokauszttal kapcsolatos történeti hûség, a mindennél hatásosabb tények felmutatásának és a mûvészi megjelenítés összehangolásának követelményét mint gordiuszi csomót vágja át a kiállítás. Böröcz András és Böröcz László kurátori koncepciója konkrét témát kínált, amely lehetõséget adott a személyességre, a többféle nézõpont, többféle azonosulás választására. Voltak mûvészek, akik a levelezõlap feladójával azonosulva készítettek munkát (Haraszty István, Robin Silverberg), voltak, akik a címzettel, s van olyan munka is, amelyben a kettõ szétválaszthatatlanul összefonódik, a múlt és a jelen szól egymáshoz (Gellér B. István, Maurer Dóra), Eperjesi Ágnes megfordítja a viszonyt: a Waldsee helységnevet tetoválja a karokra, a valódi nyaralóhelybõl csinál fiktív Auschwitzot. A gazdag, s mégis konkrét projekciós felületnek köszönhetõen a mûvészek nem tágítják a holokausztot olyan parttalan fogalommá, amelybe az égvilágon minden, diszkrimináció, az emberi méltóságot sértõ cselekedet belefér, nem metaforizálják, nem univerzalizálják. A hazugság eme dokumentumait ma már múzeumokban, levéltárakban õrzik, a budapesti Zsidó Múzeum tulajdonában is van néhány. A hazugság-igazság, valóság-képzelet, dokumentum-fikció határai elmosódnak. S mindezt erõsíti, hogy a kiállítás úgy mutatja be a levelezõlap-reflexióikat, mint egy archívum egyforma méretû tárgyait.
| ||
Szabó Eszter Ágnest saját családi történetének felelevenítésére ösztönözte a képeslap-téma. A vagonokból gyakran kidobtak papírlapokat, üzeneteket is, levelezõlapokat, amiket olykor a megtalálók eljuttattak a címzettekhez. A családi titok szerint Zsuzsi azért maradhatott életben, mert anyja kidobta az Auschwitzba tartó vonatból. A képeslap nagyságú konyharuhára hímzett jeleneten kis gyerekalak repül a levegõben. Szabó Eszter Ágnes számára a foltos konyharuha az a felület, amelyre õ ezt a nem ismert, mert az õ élete elõtt történt, és mert titok, egészen soha el nem mondott eseményt vetíti. A konyharuha kockái, ahogyan a mûvész fogalmaz: „mintája dróthálóként választ el bennünket az eseményektõl”. De ez a konyharuha láthatóvá is teszi a távolságot, azt a félig áteresztõ réteget, raszterhálót, amin át Szabó Eszter Ágnes közelít a történethez.
| ||
Rajk László összekapcsolja a játékot, pedagógiát és a holokausztot. Libera Auschwitz legójának szellemében játékos oktatóanyagot készít: képeslapjából krematóriumot lehet hajtogatni, amelyre tényeket, számokat ír. Miközben (elképzeljük, hogy) kivágunk, ragasztunk, foglalatoskodunk a krematóriummal, a holokausztra gondolunk, saját helyzetünkre, hiszen mi vagyunk azok, akik csináljuk a krematóriumot: a tevékenység megszólít bennünket, állásfoglalásra késztet. Ugyanakkor azzal, hogy a krematóriumra nyomtatja a tényeket, pedagógiai célzattal elborzaszt, irányít – vagyis korlátozza a megszólítottságot.
| ||
Szíj Kamilla ablaküvegre helyezett átlátszó papírra karcolt képeslapjának mindkét oldalát, a címzést jelzõ vonalakat és a szövegoldalra karcolt ablakot egyszerre látjuk. De nem csak a két nézõpont vetül egymásra, hanem maga a lap sem látható sosem önmagában, mögötte mindig ott van az üveg két oldalán folyó történés, a levegõre van írva, eltûnt írója, feladója, címzettje, de az élet ott folyik benne, rajta keresztül, körülötte. Szegõ György viszont a láthatóban rejlõ láthatatlant nagyítja ki. A brit hadsereg által készített nemrégiben közzétett légi felvételek olyan élesek, hogy a legnagyobb felbontású változatokon kivehetõek az Appelplatzon felsorakoztatott emberek. Õk valóban ott vannak a képeken, de ezt a fotó manipulációjával mutatja meg Szegõ. Maurer Dóra egyszerre az, aki írja és, akinek írják a lapot. Mauer nem tesz mást, csupán nagymamája írását utánozva készít egy hitelesnek látszó waldsee-i levelezõlapot. Várnagy Tibor azzal azonosul, aki írja a lapot. Mit jelent a szöveg akkor, amikor tudjuk, nem azt jelenti, amit mond, de annak még csak nem is az ellenkezõjét. Miközben Várnagy tünõdik, mit is tett volna õ ilyen helyzetben, azon gondolkodik, hol az õ helye, nem akar résztvenni egy hazugságban, nem akar engedelmeskedni, nem akar bajba keverni egyetlen címzettet sem, ezért a vizuális hallgatást, a feketeséget választja, képeslapját besatírozza. A hivatalos megemlékezések, a holokauszt mûvészet íratlan szabályait betartó rendezvények is felelõsek abban, hogy mostanában sokak szájából elhangzik: Unom a holokausztot. Még a kulturális média jeles képviselõje is úgy véli, telítve van a témával a sajtó, nem kell már több interjú, cikk. A Mûcsarnokbeli kiállítás[2] egyik tanulsága, hogy nem lehet mit kezdeni az általános, a végtelenségig tágított, univerzalizált holokauszt fogalommal, sem a körülötte felállított tabukkal. Merni kell egy ilyen nehéz téma esetében is határozott kurátori koncepcióval elõállni. A 2B Galériának sikerült egyszerre a holokausztra mint történelemre reflektálni és arra is, hogy ezt a történelmet hogyan, milyen szûrõkön, akadályokon át látjuk ma a jelenbõl. A mûcsarnoki kiállításból épp a történelem veszett ki. A kétkedõ kérdésre, ami a Mûcsarnok kiállítása kapcsán merült fel, lehet-e hívószót csinálni a holokausztból, felkérésre foglalkozni vele, a válaszom: igen, lehet, de az sem mindegy, milyen az a felkérés. |
||
|
|
||
|
1 Randolph L. Braham: A magyar Holocaust. Gondolat, Budapest, Blackburn
International Incorporation Wilmington, 1988. II. kötet. 61. old. |
