|
Lipovszky Csenge |
|
Szikra Ági testéhez egy fitnesztermen keresztül vezet az út. Komolyan.
Ez csak akkor tûnik azonban abszurdnak, ha magunk elõtt látjuk õt és a festményeit, de akkor korántsem, ha tudjuk, a Van Galériához – amennyiben a MU Színház felöli bejárat zárva – egy olyan lépcsõházon át lehet eljutni, aminek alagsorában nõi tornaterem mûködik. Ezt öles neonsárga betûk hirdetik. A galériát semmi.
Egy magányosan edzõ testépítõnõ siet a segítségemre. Nem tudom levenni a szemem a sminkjérõl. Abban maradunk, hogy csakis a felsõ régiókban lesz az, amit keresek. Otthagyom hát a szagot és a tükröket. A galéria a legfelsõ szinten van. Cím nélküli festmények lógnak a falakon, helyzetük mostohának mondható a kiállítótér adottságai miatt. Szûk bérházi folyosókon szorul így neki az ember a falnak, nemigen van lehetõség hátrálni, hunyorítani, barátkozni a látvánnyal, annál is inkább, mivel a képeket üveg borítja, be-becsillantva a külvilágot, rosszabb esetben az õt nézõ sziluettjét. Sehogy sem jó. A minduntalan felvillanó mozgásérzékelõ lámpákat pedig már nem is említem. Fejbillentés is kizárva. Kínosan ügyelek, próbálkozom egy darabig, majd feladom. Vagyis inkább át, mármint magam a festményeknek. Idõt áldozok (és abbahagyom a fanyalgást, fejet hajtva a galéria puszta léte elõtt). A festmények között van utcarészlet, tengerpart, akt és még valami. Valami, ami igazán érdekes. Négy-öt rejtélyes kép. Talán nem is a kép maga, hanem inkább a motívuma az, amit beleng egyfajta titokzatosság. Mert ha szemhunyorítva is, de a rövidülésben ábrázolt felsõtest, a vonalak által hangsúlyozott mozdulat és a ragyogó aranysárgában feloldódó sziluett összerakható, megérthetõ – ez a ruhaszerû, szárnyát táró torzó viszont végre elgondolkodtat. Szép az utca a bíbor lámpákkal, esõtõl mocskosan, és szép a habzó tengerhullám is, de a szinte önvallomás jellegû sorozatképek viszonyában – mind súlytalan.
| |
A mûvek, melyeket az elbizonytalanító jelentéselem közös ismertetõként fûz össze, magukhoz vonzanak. Nézem ezt a testszínû nyomatot, mint egy csigolya keresztmetszete, közepén a lyukkal. Van, hogy fekete háttér veszi körbe elnagyoltan – ekkor szinte világít, van, hogy vörössel körberajzoltan lebeg, mint egy kiteregetett ruha. Furcsa merészség kell ahhoz, hogy ezt a titokzatos formát valaki, ha körvonalak által is, de konkretizálja. Ez a merészség még szembetûnõbb a többi festmény viszonylatában. Áttetszõ pasztellek között hirtelen rátalálni a piros zsírkréta csíkjára. Semmi finomkodás, átmenet vagy hezitálás. Annak a körvonalnak ott a helye, mint ahogy a „sorozat” másik erõteljes képén a kék ecsethúzásnak és a matricának is. Igen, annak a pici, csillámló pillangó-ragacsnak létjogosultsága van ott, a fehér felületen, a torzó, és az ecsetvonás mellett. Jól összeillenek így hárman. Elsõ pillantásra a befejezetlenség és a bagatellizálás vádja is felmerülhet, aztán rá kell jönni, tudatos és egyben szabad komponálás szemtanúi lehetünk. Mintha Szikra Ági így rántaná le a leplet a játékos és egyben nõies énjérõl. Merthogy õt látom a tenger hullámai fölött keresztbe feküdni, rövid ujjú, a-vonalú ruhában köpni a világra, és põrére vetkõzni a sötétben. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy az õ testének a nyomát látom. Egyszer itt feküdt a papíron. Talán nekinyomódott a háta a felületnek, vagy csak nekidõlt a falnak. A karjai széttárva, látszik a torzón. Látni a vállak elinduló vonalát. Az izmok és szövetek lüktetését is. Mintha ez az anyagiság – még ha képzelt is – adna életet a sorozat-képeknek, és nem az ecset kifinomult mozgása, nem az egyöntetû siklás. Ettõl a kettõsségtõl erõs a pillangómatricás kép. Egymás mellett létezik a papírig áttetszõ kék ecsetvonás és az élõ hús. Pillanatnyi szeszély? Nem, Szikra Ági játszadozik csak a mélységgel. Tétje pedig azoknak a festményeknek van, ahol ez a felszabadult kísérletezés érezhetõ. Azon a 4-5 rejtélyes képen, amellyel az õket nézõ is próbálja mérni magát. De nem a szem méreget, a törzs gondol magára. Vajon õ milyen lenne kiterítve? Ilyen magas, ilyen vékony? Aztán mindezt elhessenti, fenébe a hiúsággal… Ez a test most másért fontos. Valójában õ hagy nyomot, nem az ecset. A festõmûvész teste – gondolja a törzs, lám, figyelmet követel magának. Nem tudni, hogy amit megfogalmaz, az kritika vagy kétely, de egy biztos, egy fitnesztermen keresztül vezet hozzá az út. |
