|
|
|
Halász Tamás: Meglehetõsen késõn kezdõdött a táncosi pályád: eleinte orvosnak készültél.
Stephen Petronio: A Hampshire College-ban kezdtem el mozgásmûvészetet tanulni, tizennyolc éves koromban. Elég bénító hatással volt rám az az alsó-középosztálybeli miliõ, amelyben felnõttem, ahol nem sok hely jutott a mûvészetnek általában. Legkevésbé a táncnak. Elsõ gyerek vagyok, nem volt kérdés, hogy orvosnak szánnak, így meg se álltam a college-ig: ez így volt szükségszerû. Az iskolában volt táncképzés, és én elsõ évben, a mûfajtól addig érintetlenül improvizációt kezdtem tanulni: azonnal úgy éreztem, mintha a villám csapott volna belém. Szembesültem a testemmel, megismertem a képességeit, a benne rejlõ lehetõségeket. Egy ideig párhuzamosan folytattam az orvosi és tánctanulmányaimat. Az elsõ valódi táncélményem azonban még az iskola megkezdése elõtt ért: az unokatestvérem elhívott egy balett-elõadásra: Nurejevet láttuk a Csipkerózsikában. Az elõadás szép volt, de egyáltalán nem értettem, mindenesetre nekem Nurejev lett az elsõ tánc-impresszióm. A College-ben aztán valami egészen mással szembesültem: Steve Paxton, az amerikai modernek egyik kiemelkedõ képviselõje, a kontakt improvizáció nagy alakja lépett fel az iskolában, így õ lett a második meghatározó élményem. Egymás után szembesültem a klasszikus és a kortárs felfogással, kaptam egy stabil összehasonlítási alapot. Mindig kerestem az ideálokat, érdekeltek a klasszikus formák, de végül egyáltalán nem fogtam bele az elsajátításukba. Paxton nyitotta fel a szemem, az õ improvizatív, absztrakt mozgás-kutatói felfogása ragadott meg. H.T.: Mikor kezdtél el önállóan alkotni? S.P.: Elég hamar. Túl öreg voltam már tizennyolc évesen ahhoz, hogy csak táncos legyek: a többiek körülöttem már három-négy évvel korábban elkezdték a tanulást. Amikor Hampshire-t elhagytam, a nagyszerû koreográfus, Trisha Brown közelébe kerülhettem – õ és Paxton jó barátok –, aki aztán a társulatába is szerzõdtetett. H.T.: Ahogy tudom, mint elsõ férfi-táncosát. S.P.: Igen, Trisha addig csak nõkkel dolgozott. Velem együtt egy másik fiú is a társulatba került, de három hét után otthagyta – én hét évig maradtam. Brown koreográfusi világa nagyon csiszolt, lágy, szexi és igazán absztrakt. Ragyogó, kifinomult táncosnõk közé érkeztem, akik mellett úgy éreztem magam, mint az elefánt a porcelánboltban, de az elsõ perctõl tudtam, nagyon szerencsés vagyok. Trisha rákényszerített, hogy jó táncos váljon belõlem, és hagyta, hogy a saját terveimmel is foglalkozzak. Évente hat hónapot dolgoztunk együtt, így társulati tagként is volt idõm rá, hogy koreografáljak. Amikor pedig eljött az idõ, kiléptem az együttesbõl és létrehoztam a magam társulatát. H.T.: Idén egyszerre két jubileumot is ünnepelsz: a Stephen Petronio Company húszéves lett, te pedig harminc éve táncolsz. Sajátos idõben indultál, hiszen az amerikai táncmûvészet nagy, lázadó, a békemozgalmakhoz szorosan csatlakozó, a kontakt, a kontakt-improvizáció dominálta hulláma már lecsengõben volt. Milyen atmoszféra vett körül a kezdetekben? S.P.: Trishától nagyon sok bátorítást kaptam, és az õ személye és társulata része a nagyok körének. A hetvenes években a tánc még a „nagy” mûvészeti ágak közé számított New Yorkban. A nyolcvanas évek már a festészet megerõsödését hozta el. Ezt megelõzõen azonban a tánc, a film (videó) és a festészet azonos erõvel volt jelen a mûvészeti életben. Az interakció pedig természetes és intenzív volt közöttük – ebben a tekintetben még a zenemûvészet is csatlakozott hozzájuk negyedikként. A tánc akkor a mainstreamból való kitörés esélyét kínálta – legalábbis nekem ez volt a meggyõzõdésem. Kevés pénz volt benne, szegényebb volt, mint a színház. Ez mára már alaposan megváltozott. Trisha alkotói és baráti körébe olyanok tartoztak, mint Robert Rauschenberg – aki maga is készített táncelõadásokat – vagy Donald Judd. Egyik pillanatban még egy kóbor kölyök voltam New Jerseybõl, a másikban pedig már ezekkel az emberekkel vacsoráztam. Ebbe az összetett, a mûfaji átjárhatóság meghatározta világba érkeztem, így ez lett számomra a természetes. Külön-külön minden mûvészeti ágat nagyon komolynak láttam, de a nyolcvanas évekre a New Yorkban akkorra nagyon felpörgõ divatvilág vált számomra a legizgalmasabbá. Nagyon sok barátom dolgozott ezen a területen. A New York-i mûvészeti életben soha nem választotta el szakadék a populárist és a komolytól – számomra, az én generációm számára ez a kettõ gyakorlatilag ugyanaz.
| ||
H.T.: Sok koreográfiád jelmezét híres divattervezõkkel készítteted, és ha jól érzékelem, egyre több alkotótársad teszi ugyanezt. S.P.: A divatot nagyon fontosnak tartom. Az elsõ, amit meglátsz, ha a színpadon felmennek a fények, az a test és a rá adott öltözék. Számomra ez a kettõ egyenlõ jelentõségû. A divatot nem lehet egyszerûen leírni, lesajnálni azzal, hogy felületes: a ruha rengeteg utalással, útmutatással szolgál arra nézve, hogy mi vár rád az elõadás során. H.T.: Annak idején a puritánságot hirdetõ, hétköznapi ruhákban fellépõ Paxton-körrel indultál, akik vallották, hogy minden mozgás tánc, és mindenki lehet táncos. Ehhez mérten, ha az elõadásaikon készített fotókat, filmeket nézünk, azokon jól-rosszul öltözött, az utca emberének látszó, a külsejükre mit sem adó táncosokat látunk. Erre mondják: nagy utat tettél meg. S.P.: Igen, ez tényleg nagy kontraszt. Paxtonék mertek úgy öltözni, ahogy öltöztek. Ez a lényeg. A hozzájuk kötõ múltam kihívást is jelent, de a kettõt összevetve nem látok ellentmondást: nem vagyok felszínes, de tudom élvezni a felszínességet. H.T.: Elõszeretettel dolgozol a kortárs mûvészet nagy alakjaival, mint Lou Reed, Anish Kapoor, Cindy Sherman. Az elõadásaidhoz az alternatív szcéna világsztárjai zenét szereznek, díszletet terveznek. Milyen az együttmûködésetek? Alkotótársuk vagy, vagy csak a megrendelõjük? S.P.: Azokat keresem meg, akiket amúgy is szeretek. Nem csinálok kommerszet: bár élvezem a népszerûséget, de a „másik oldal” dolgai érdekelnek. Az én értelmezésemben a világhírû Laurie Anderson is egy „outsider”, akivel nagyon régóta barátok is vagyunk. Szeretem a mait, az aktuálisat: nagyon ritkán dolgozom klasszikus zenével, ez az én döntésem. Az emberek ismerik és szeretik Laurie-t és Cindy Shermant: én boldogan dolgozom velük, és a mûvészetük nagyon sokat segít és használ a munkámnak. Bizonyos fokig hatást is gyakorol rá. Laurie zenéi például intellektuálisan provokálnak, amit én a koreografálás során tudok kiélni. Õ és Sherman jó példa a mûvészi együttmûködésre, Kapoor nem – õt nagyon becsülöm, de tõle csak rendeltem, nem vagyunk közeli kapcsolatban. Cindyt több mint tíz éve ismerem, rajongok a munkáiért, és közeli barátok vagyunk. Laurie-val pedig húszévesen találkoztam elõször, amikor Trisha Brownnal kezdett dolgozni. Azóta nagyon sok idõt töltöttünk együtt próbateremben, stúdióban alkotótársakként. Nekem ez az igazi együttmûködés. H.T.: Fog-e a jövõben változni a mûvészeti ágak közti kapcsolat? Milyen szerep jut a táncnak? S.P.: Erre nagyon nehéz válaszolni. Sokan arról beszélnek, hogy a jövõben a táncmûvészet egyszerûen el fog tûnni, ebben a formában nem lesz helye. Akármi is történik, abban biztos vagyok, hogy a kifinomult tánc továbbra is képes marad kifejezni olyan tartalmakat, amelyekkel a virtuális mûvészet, a saját képzeleted nem tud megbirkózni. Bár a korai darabjaimat – nem feltétlenül jókedvemben – lepusztult, homályos pincékben játszattam, régimódinak tartom magam: abban hiszek, hogy be kell vinni az embereket a színházba, látványt és illatokat, hangzást kell nekik feltálalni. Szomorú lennék, ha errõl le kéne mondani, ha ezt el kéne veszítenem. Az én darabjaim megkísérlik tudatosan felvenni a versenyt a technológiai alapú információáramlással. Egyszerûen azért, mert az értékek rettentõen eltérõk. H.T.: Európában a tánc kapcsán egyre többen emlegetnek mûfaji válságot. S.P.: Errõl hallottam, de ahogy tapasztalom, a kontinensen nagyon erõs, izgalmas, a táncból – és többek közt kimondottan az amerikai modern táncból – kiinduló mûvészeti kezdeményezések jelentek meg. Az európai színházban egyre hangsúlyosabb a mozgás szerepe. A táncmûvészet közelít a beszélõ színház, a performance-mûvészet felé. Én a mozgásban, a mozgás erejében hiszek. Abban, hogy rengeteg minden elmondható így, általa, amit racionálisan gondolkodva nem lehetne megérteni. A test és az emberi mozgás világa bonyolult, nehéz és intuitív: képtelen vagyok letérni az utamról, nekem ezzel kell foglalkoznom. |
