|
|
Van, aki szeptember 11-én született. „Kedves Martin! Gratulálok! Ma az amerikai zászlót a születésnapod tiszteletére félárbocra eresztették. A legjobbakat kívánjuk mindannyian neked itt. Aláírás”* (Az üzenetet 2003. szeptember 11-én, csütörtökön kaptam. Témája: Boldog születésnapot!) Ezzel a születésnapi dátummal nehéz nem személyesen felfogni egyes eseményeket. Vak terroristának neveztem el azt a maszkot (álarcot), melynek készítésére anyámat néhány nappal 2001. szeptember 11. után kértem fel. Mivel azt hitte, hogy sietek (és ez valóban így is volt), nem akart azzal idõt vesztegetni, hogy a tetejét lekerekíti. Helyette kissé csücskösnek csinálta, és azt ajánlotta, hogy kifordítva hordjam, hogy a sarkok (fülek) belül legyenek. De én így szeretem hordani, és másoknak is tanácsolom, hogy így, simán hordják. Utána a maszkot több alkalommal használták**, ezek közül egyeseket feljegyeztek, másokat nem. Ez legtöbbször magánjellegû volt. Olykor az emberek félnek tõle, máskor kíváncsiak (mint például a hároméves kislányom, aki idõrõl idõre, mikor a többi játékát már megunta, azt mondja nekem: „á chci bubáka”, ami az õ nyelvén jelenthetné azt is, hogy „Mumust akarok” vagy azt, hogy „Mumus akarok lenni”). Amikor ezt hordom, azoknak a társadalmi hátterére gondolok, akik ilyenfajta maszkokat használnak. Nem számít, hogy terroristák, rendõrök vagy katonák. Minden egyén létezett azelõtt és olykor azután is, hogy használta a csuklyát. Anélkül, hogy az arcát elfedné. Minden egyes ember valakinek a gyereke, valaki babusgatta, szerette, iskolába járt, voltak ellenségei, barátai, szeretett valakit, városban élt vagy vidéken…
| ||
A Vak Terrorista egy ember, aki ezt a szem nélküli maszkot hordja, nem annyira ártalmas, nem annyira veszélyes. Nem annyira koordinált. A maszknak csak egy szája van, hogy érzelmeit ezen keresztül kiadhassa, de nem feltétlenül csak a mérget (a Vak Terrorista elsõ felvételein egy menedékben énekel, 2001. december; Broadway-en sétálva és énekelve, 2002. február). A barátok megverésében jó módszernek tûnt (egy vak ember fehér botjának használata), mint gonoszságot kiegyensúlyozó aktus (Bitola, Macedónia, 2002. április), mérsékelve a találkozás szeretettõl és a barátságtól túláradó, kibírhatatlanul kellemes hangulatát. És ugyancsak jó eszköznek tûnt egyes otthon, a tévében látott jelenetek megtapasztalására — újrajátszására — egy házban, a belsõ-csehországi Libušín nevû faluban. Érthetetlen jelenetek, melyeket mint a körülöttünk forgó világról szóló riportokat látunk. Miért mutatják Szaddam Husszeint orvosi vizsgálata közben? Azért, hogy mutassák, a diktátor most már tényleg védtelen? Vagy ennél mélyebb értelme van – az emberi testtel való alapvetõ kapcsolatról, a privát, szuverén zónákról szól? A test felületének sérthetetlenségérõl? A diktátor nyitott, megvilágított száját mutatván a propagandamesterek megmutatják a világnak, hogy õ nem konzisztens (tömör), hanem valójában — mint mindannyian — üreges, tartalmatlan. Libušínban ez a jelenet nem keltett kellemes érzéseket. A Hook (Steven Spielberg, 1991) címû film végére emlékeztetett, amikor Peter Pan azon tétovázik, hogy vajon megölje Hook kapitányt — a gonosz világ megtestesítõjét — vagy engedje élni. Ekkor Maggie lánya azt mondja neki: „õ csak egy öreg ember az anyja nélkül”.*** Ebben az esetben azt is hozzá kéne tenni, hogy „és a fiai nélkül…” Miért kezdtem ezt szeptember 11-gyel? Bárki is szervezte meg ezt a rémtettet, hasonló gondolkodás alapján tette. Nem is a tornyokba, hanem a Pentagonba való ütközés jelentette a „szájban” a fényt, illetve azt a pillanatot, amikor a nagyhatalom üressége nyilvánvaló lett. |
||
|
Martin Zet |
||
|
* Az „új, ellenõrzött demokrácia” idejében biztonságosabb a barátom számára, ha a neve és a helynév nincs megjelölve.
|
