|
Palotai János |
|
Az Unter den Linden áruházai tele vannak Berlin totemállatával, a barnamedvével. Bejárataiknál kétméteres óriáspéldányaik – mint puha szobrok – hívogatják a turistákat, akik szívesen fotózzák le velük magukat.
E játékállatnak komoly riválisa tűnt fel a 80-as években, a moncsicsi. Utóbbinak már nem volt megfelelője, „mintapéldánya” a természetben, mint a macinak vagy a koalának: emberszerű gumiarcával, műszőrme bundájával „mutánsnak”, az emberi leleményesség szörnyszülöttjének bizonyult. Viszont kisebb volt és drágább – egy ideig. Nehezen lehetett hozzájutni, csak kerülő úton érkezett Nyugatról, mint a Playboy, vagy az aktfotókkal díszített falinaptár, amit a határon el is kobozhattak. Akinek megadatott, az boldog lehetett vele, kiváltságosnak érezhette magát mindaddig, amíg végül már minden magyar háztartás rendelkezett minimum egy moncsicsivel. Azonban, amilyen gyorsan elszaporodtak, olyan gyorsan „ki is haltak”; emléküket a családi fotóalbumok őrizték meg. Most újra megjelent az egykori Kelet-Berlinben, az Art-zloty Galériában, Hecker Péter festményén. A fotó alapján készült művön a „háziállat” és gazdája – a moncsicsi és Pistike – hasonul egymáshoz, miközben a képi megoldások a korabeli kifestőkönyvekre emlékeztetnek erős kontúrvonalaikkal, élénk, tónus nélküli, zöld, kék és barna színeikkel. Pistike mellett, még kilenc, hasonló stílusban készült festmény látható: pubertáló fiú, Laci aktnaptárral, buja zöld háttérrel; kislány, fehér nyuszival és vörös kombájnnal; fiatal katona szoc.dizájn székre támaszkodva, fotós műtermi beállításban. Akadnak szokatlan „kompozíciók” is, esküvői ifjú pár mellett szürke marha bámul ránk, egy férfi, Pali kötélen hintázik, míg egy másik, Karcsi két rúd szalámival feszít, a harmadik, István bácsi, fején szörnymaszkkal lubickol egy felfújható, műanyag medencében.
| ||
Odébb rendőr ijesztget kislányt pisztollyal, míg egy másik képen kisfiú próbál a szájával elkapni egy kolbászt, amit felülről, a képen kívülről lógatnak előtte. Alatta a szöveg: „Gyerekkoromban híres és gazdag festő akartam lenni. Gyönyörű és intelligens feleséget szerettem volna, csodálatos gyerekeket, igaz barátokat, barátnőket, gyors autókat és segíteni a szegényeken”. Mindez nemcsak szavakban, hanem vizuálisan is gyerekesnek tűnik, s ugyanakkor arra a nem is oly távoli periódusra emlékeztet, amikor az infantilizálás társadalmi szinten zajlott. Amit a paternalista rendszer, az autoriter hatalom hol fenyegetéssel (ld. rendőr, katona), hol jutalmazással (kolbász) érvényesített, vagy manipulációval, az orrú(n)k elé belógatott „mézesmadzaggal” ért el. De, hogy ki van a madzag másik végén, az a képen kívül marad, mint ahogy az is, aki a kamera mögött beállítja a jelenetet. Csak a bugyutaságot, együgyűséget, a naivitást mutatja, a retardálás a „késleltetett exponálás” eredményét. Hecker fotósként kezdte a kasseli Gesamthochschulét 1990-ben, ahol a fotózást Neusüsstől tanulta. Szitanyomatból és festményből készítette diplomamunkáját a konzumtársadalomról. Közben egy évig vendéghallgató volt Budapesten a Magyar Képzőművészeti Főiskola intermédia szakán. Így nemcsak a társadalmi, hanem az oktatási rendszerek különbségeit is megtapasztalhatta. (Utóbbin belül azt is, hogy nem a németet jellemzi a poroszos szisztéma.)
| ||
Abból a standard látásmódból indul ki, amelyet a tömegmédiumok határoznak meg: elsősorban a fotó és annak szociológiai értéke, a látvány igazsága, a fotószerű látás objektivitása érdekli. Nem nyúl annyira személytelenül a fotószerű látványhoz, mint a hiperrealisták. A valóság látszat-megkettőzésével, a beállított/manipulált fotók, mint „valós képek” leleplezésével, azaz „átfestésével”, átírásával ejti zavarba nézőt. A privát fotókról eltűnteti azokat a fiziognómiai jegyeket, vonásokat, amelyek személyessé tették azokat, de idegenek, jelentéktelenek a néző, egy külső szemlélő számára, így a figurák arctalanokká, jelértékűvé válnak. (Hasonló redukció figyelhető meg a mai portréfotózásban.) A szociális kódok, a státuszszimbólumok emelődnek ki. Tárgyszemlélete a fogyasztói társadalom elidegenedettségét, tárgykultuszát és uniformizáltságát leplezi le ironikus módon, azzal is, ahogy a banális tárgyakat – amelyeket a társadalom „értékel és tisztel” – bevonja a műalkotásba. Másfelől az előbbi paródiáját adja a szocialista változat felmutatásával, annak kisszerűségével és bornírtságával. A kelet-európai szocialista és poszt-szocialista feeling nyilvánul meg abban, ahogy két rúd szalámi vagy egy lavórnyi „úszómedence” a gazdagság, a boldogság jelképévé válhat. Nem véletlen, hogy a kiállítás címe: Pihenő és pózoló magyarok. De a megnyitó helyi, berlini közönsége is ismerősként mozgott ebben a közegben, úgy érezte, hogy mindez nekik és róluk is szól: ál-demokrácia, ál-jólét, ál-arc,... a valódi helyett. Az egykori kelet-berlini galériában Hecker művészete a posztszocialista blokk kollektív emlékezetéből merített, erre épített. Ennek bizonyos fokig ellentmond, ahogy absztrakt figurális képei illeszkednek az új kereskedelmi kultúra – óriásplakátok, reklámok, poszterek – heterogén anyagába, „jól mutatnak” egy presszó, kocsma vagy egy húsbolt falán is. Tárgy interpretációi az esztétikum határát a banalitás felől lépik át. Nemcsak beépíti a populáris kultúra anyagát, motívumait a képeibe, de idézőjelbe is teszi azokat. Valójában az, amit Hecker Péter csinál, az a társadalmi-politikai moralizálás szimbolikus formája. Ezt pedig Kasselban „tanulta” Thomas Lehnerertől. Ezért festette meg a kisfiút gyerekkori álmaival, és ezért nem tudta ráfesteni saját arcát a „folytatásra”: a műanyag kádban dagonyázó alakra.
| ||
| ||
|
|
||
|
|
