|
Kumin Mónika |
|
Talán a kora-déli időpont, vagy a veszprémi várhegyen különösen csípősnek mutatkozó esős szombati szél tette, hogy Josef Albers kiállításának vernisszázsa szűk körben, afféle családias bensőségességben zajlott.
Az anyag ezúttal is a szülővárosból, az életmű egy részének otthont adó bottropi Josef Albers Múzeum kollekciójából érkezett, csakúgy, mint 1988-ban, amikor a Csikász Galéria adott helyet egy kisebb válogatásnak1. A tucatnyinál alig több képet a Modern Képtár alsó teremsorában helyezték el bölcs mértéktartással. A termek kisebb léptéke ellenére sikerült figyelembe-venni a képek meglehetősen tágas térigényét, a falak színe is épp kellő mértékben tört ahhoz, hogy a hófehéret is élni hagyja. Külön erény, hogy a bottropi múzeum igazgatójának kérésére mellőzték a színeket steril fehérségbe fojtó spotvilágítást, így a kintről érkező szórt fény a termekben való elhelyezésüktől függően különbözőképp hozta működésbe a képek formai és színdinamikáját. Minden körülmény adott befogadó és mű zavartalan találkozásához, amire – legalábbis Albers apropóján – csak ritkán adódik alkalom itthon. Az életmű korai szakaszából az 1916 és 1918 között, Bottropban készített litográfiasorozat két utcarészletet ábrázoló darabját érdemes kiemelni, melyek a német expresszionisták erőteljes formai megoldásaihoz állnak közel.
| ||
A figurativitás és absztrakció határvonalán oszcilláló képeken az utakat, házakat, alakokat jelző durva, megtörő vonások önértéket nyernek, a művészi lendület lenyomataivá válnak. Megindul egy sajátos képi mozgás, melyet az ábrázolt tárgyi világ és a tárgyi vonatkozásoktól mentes képi elemek folytonos előrenyomulásának és visszahúzódásának játéka jellemez. A harmincas évek munkái közül egy Strukturális konstelláció látható, mely a sík- és térérzékelés, a két és háromdimenziós látvány egymásba-játszhatóságának kérdését veti fel. A kiállított anyag java (több, mint tíz mű) azonban a mester 1950-es évektől halálig tartó utolsó nagy vállalkozásából, az Hommage to the Square sorozathoz készült tanulmányokból hoz néhány remekművet. E képek problematikáját előlegezi meg az 1948-tól készített Variants című sorozat itt bemutatott két darabja. A fekvő formátumú képeken először jelenik meg a formai kifejezőeszközöknek az az ökonómiája, s ugyanakkor az az erőteljes színbeli dinamika, az egymásra boruló transzparens síkok finom térhatása, melyet az Hommage… sorozat már koncentráltabb formában jelenít meg. Van valami hihetetlen sűrűség ezekben a képekben, a képalkotás ortodoxiája, mely mégis a képcsinálás aktusának végtelen termékenységét demonstrálja. A vászonra illetve farostlemezre festett képek készítési metódusa minden esetben azonos, szigorú szabályok szerint történik. Három, vagy négy koncentrikus négyzet kerül a fehér alapozásra, melyek viszonylatait az 1:2:3 arányrendszer határozza meg, míg a kompozíció centrumát a négyzetek csúcsait összekötő egyenesek metszéspontjában keletkező enyészpont jelöli ki. Bár meglehetősen „lent”, a kép magasságának egynegyedénél helyezkedik el, a kompozíció valódi középpontjaként, köré szerveződik minden; alatta az elemek összesűrűsödnek, felette megritkulnak, lebegni látszanak. Albers négyzetei tehát állnak akár az emberi test, mintha a nehézkedés törvényszerűségének engedelmeskednének. Ha tetszik, értelmezhető e geometrikus rend a hagyományos módon is: a földi (horizontális) és az égi (vertikális) egyensúlyaként egy spirituális tartalom szolgálatába állítva2.
| ||
A kompozíció mellett a színek felvitele is meghatározott rendet követ. A festékanyag keveretlen formában, közvetlenül a tubusból kerül a vászonra. A négyzetek „kitöltésének” módszerét Albers szobafestő apjától örökölte, aki az ajtók lakkozásakor járt el hasonlóan: belülről kifelé haladva. Nem véletlen, hogy az Hommage sorozatot, kissé dogmatikus olvasatban Albers Interaction of Color (1963) című színelméleti írásának gyakorlati pandantjaként is tekintik. Ez az elméleti munka, mely szorosan kötődik Albers Black Mountain College-ban, majd a Yale Egyetemen folytatott tanári tevékenységéhez, a hallgatókkal folytatott szín- és formaelméleti kísérletek tapasztalatait foglalja össze. Kiindulópontja az az ellentmondás, melyet Albers a színek fizikai valósága és pszichológiai hatása között észlelt. Vagyis érzékeink „becsapnak” minket, mást látunk, mint ami fizikailag előttünk van. Albers ezt „optikai illúziónak” nevezte. Ez az „optikai illúzió”, illetve a színek relativitása érhető tetten Albers négyzetein. Az egyik – első látásra homogén pirosnak tűnő – képen a piros szín négy variánsa figyelhető meg, illetve transzparens színfelületek illúziója, melyet a különböző fény és tónusértékek okoznak. A kép és a tekintet találkozása persze nem különböző színbeli és kompozicionális szabályok puszta leolvasásáról szól. A geometrikus rend állandóságának és a színek végtelen variabilitásának kölcsönhatásából ered az az érzéki dinamizmus, melyet épp a befogadói tekintet, a látás mechanizmusa hoz mozgásba. A képben foglalt színek hatóereje a végletekig fokozható, nem szorul a mű keretein belülre, hasonlóan a természetben látott színekhez, mely mindenkinek másképp jelenhetnek meg. E végtelen potenciál mellett persze épp a végletes lehatároltság tapasztalható meg a forma önkorlátozása réven. „Fontos tudni, hogy egy festmény hol kezdődik, és hol végződik” – vallja Albers és valóban, négyzetei sosem futnak a kép széléig, körötte mindig ott van a fehér alapozás finom kerete. Albers négyzeteivel a kifejezés minimumára törekszik, ám sosem jut el a formák rideg testetlenítéséhez, ahogy a minimalisták tették. A színeket legtöbbször festőkéssel viszi a vászonra vagy a farostra, a pórusok közt megtapadó festék így finom, szemcsés textúrát alkot. Ráadásul az egyes színfelületeket nem választja el éles határvonal, közelebbről megvizsgálva érezhetőek a négyzet oldalainak apró egyenetlenségei. Valódi anyagi minőséget érzékel tehát a szemlélő. Különleges élményben lehet része annak, aki nem sajnálja az időt, hogy leránduljon a Vass-Gyűjteménybe. Albers képei nem csupán meditációs „objektumok”, hanem egyben érzéki potenciállal bíró tárgyak is. Ezt a „logosz princípiumai által megközelíthetetlen”, „sajátos létezési módot” nevezi Gottfried Boehm3 a kép „hallgatásának”.
| ||
| ||
| ||
|
|
||
|
1 Josef Albers festményei és grafikái - Válogatás a bottropi
|
