|
Cserba Júlia |
|
Dél-Franciaországban, a Cannes-tól alig tíz kilométerre fekvő Mouans-Sartoux-ban új múzeumot avattak, és ezzel Gottfried Honeggernek, a többnyire Cannes-ban élő művésznek, sokéves álma valósult meg. A már 1990 óta működő Espace de l’Art Concret most új épülettel bővült, hogy helyet adjon a Franciaországnak adományozott, zömmel az Art Concret körébe tartozó alkotásokat magában foglaló Albers-Honegger gyűjteménynek. Sybil Albers és Gottfried Honegger 1990-ben, mintegy 120 művész kétszáznyolcvan alkotását helyezte letétbe, és állította ki a városka XVI-ik században épült kastélyában, s ezzel lerakták a vidék egyik legaktívabb művészeti központjának az alapját.
Honegger célja nemcsak az alkotások egyszerű bemutatása volt, hanem azzal párhuzamosan az esztétikai nevelés is. Mielőtt egy gazdaságilag fejlett Európát akarunk, kultúrált Európát kell létrehoznunk. A művészetet politikai eszköznek tartom, nemes, tiszta politikának, ami se nem jobb-, se nem baloldali. Azért politikai eszköz, mert az emberi lét nélkülözhetetlen tartozéka. A vizuális élmény, az agyunkban megőrzött kép határozza meg igényeinket, döntéseinket, cselekedeteinket. Ezért fontos, hogy igaz és szép dolgok rögződjenek bennünk, és ne a hazugság, az ízléstelenség, a butaság. – mondja Honegger, aki ezt a megállapítását leginkább kezdeti éveinek reklámgrafikai és plakáttervezői munkájában szerzett tapasztalataira alapozza, majd így folytatja: Nem furcsa, hogy amikor valaki felöltözködik, legyen nő, férfi vagy gyerek, igyekszik gondosan kiválasztani a ruháját, az összeillő színeket, ugyanakkor a környezet esztétikájára nem fordít gondot? A külvárosokban a csúfság párosul a nyomorral, és a gyerekeket a TV neveli. Az életünket nem kormányok határozzák meg, hanem mi magunk, ezért kell az embereket megtanítanunk arra, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is. A korát meghazudtoló lelkesedéssel beszélő művész szavait hallgatva, érthetővé válik, hogy a múzeum és a gyerekműhely tervéről sikerült mind a város vezetőit, mind a kulturális minisztériumot meggyőznie. Természetesen még így sem ment könnyen. Amikor első levelében kéréssel fordult az akkori kulturális miniszterhez, elutasító választ kapott. Második, némileg keményebb hangú levelében, többek között azt írta, hogy bizonyára a miniszter úr is tudja, hogy a Mona Lisa több pénzt hoz Franciaországnak, mint a Citroen és a Renault együttvéve. Ez az érv hatásosnak bizonyult, mert a miniszter telefonon tudatta vele, hogy a támogatást megadja. Azt pedig, hogy az alig tízezer lakosú kisváros hogyan fogadta a képzőművészeti központ létrejöttét, a múzeum igazgatónőjétől, Dominique Boudou-tól tudjuk meg: Kezdetben sokan azt mondták, hogy „elloptuk” tőlük a kastélyt, azt másra is fel lehetett volna használni. Azután, elsősorban a gyerek-atelier sikerének köszönhetően, lassanként megbarátkoztak vele, és ma már nagyon büszkék rá, látogatják, részt vesznek az eseményekben. Az Espace de l’Art Concret sikerét jól tükrözi, hogy amióta működik, a város vezetői könnyen nyernek a választásokon.
| ||
Az említett gyerek-műhely Gottfried Honegger elképzeléseit követve, Marc Barani tervei alapján a kastély tövében épült fel, olymódon, hogy a tetőszint, amelyet különböző szabadtéri rendezvények lebonyolítására alkalmas mini-amfiteátrumnak alakítottak ki, a parkkal van egy szintben. Az épület homlokzatának hatalmas üvegfala kapcsolatot hoz létre a külső és belső, a természetes és az ember által alkotott tér között. A legnagyobb terem a közös munka helyszíne, míg a festésre két zártabb, intimebb helyiség szolgál. Az egyik természetes fényt kap, a másik mesterséges világítást, ezzel lehetőséget adva arra, hogy a gyerekek megismerjék, kitapasztalják a fény színekre gyakorolt hatását. Az iskolai gyakorlattól eltérően, itt falra rögzített papírra, függőleges helyzetben festenek, hogy a gesztusokban az egész test részt vehessen. A manuális munka mellett ismerkednek a gyűjteménnyel is, közösen tanulmányozzák annak egy-egy darabját. A várólistával büszkélkedő műhely tíz-tizenkét fős csoportokban, háromtól tizenöt éves korig fogadja a gyerekeket, de a szellemi fogyatékosok esetében ez a korhatár kitolódik. Arra, hogy miért tulajdonít olyan különösen nagy fontosságot Honegger a gyerekek képzésének, ezt választ adja: A felnőttek vakok, velük már nem lehet mit kezdeni. Az ember tizennégy éves koráig formálható, utána vége. Ezért fontos, hogy korán kezdjük el az esztétikai nevelést. De ahelyett, hogy művészetre nevelnénk a gyerekeket, olyan körülményeket igyekszünk teremteni számukra, amiben természetes módon, a játékon keresztül fejlődik kreativitásuk, alakul látásmódjuk. Az atelier-ből kilépve erdei sétány vezet a körülbelül százméternyi távolságban álló, fákkal övezett kiállítóhelyre. A tetővel védett, de egyébként nyitott tér közepén kétoldalas vitrinben kapnak helyet a bemutatásra kerülő festmények. A mindkét oldalon végigfutó pad a hosszabb szemlélődésre is lehetőséget kínál a nézőnek. Hogy mi kerüljön kiállításra, azt a gyerekek döntik el, mint ahogy a rendezés is az ő feladatuk. A megnyitó mindig sokakat vonz, természetesen elsősorban a családtagokat, akiket a gyerekek többsége azután a múzeumba is bevisz, hogy megmutathassa a gyűjtemény számára legkedvesebb darabjait. És a siker, Honegger alaposan átgondolt stratégiájának sikere, ekkor válik teljessé: az addig esetleg közömbös felnőttek is bemennek a múzeumba, és érdeklődni kezdenek a művek iránt. Miután olyan alkotásokról van szó, amelyeknek megértése nem könnyű, a vezetők azt tervezik, hogy a feliratok vagy kazettáról hallgatható vezetés helyett, állandóan rendelkezésre álló kísérők, diákok és muzeológusok fognak segítséget nyújtani a látogatóknak.
| ||
| ||
És most térjünk át az új múzeumra. Színe világoszöld, amit Honegger maga kevert ki, hogy összhangban legyen a természettel, ugyanakkor világosabb tónusával kontrasztot adjon az épületet övező sűrű erdő haragos zöldjének. Az Anette Gigon és Mike Guyer által tervezett szögletes, egyszerű vonalú épület az irodák, dokumentációs és konferencia termek, raktárhelyiségek mellett, tizenöt kiállítótermet foglal magában. Ezek alapterülete más és más, de egyik sem éri el a 30 m2-t, hogy a látogató intim atmoszférában, mintha egy lakásban lenne, úgy találkozhasson a művekkel. Így a néző rögtön felfogja, hogy a műalkotások nem arra szolgálnak, hogy ékszerként múzeumi termeket ékesítenek, hanem életünk kísérői.- mondja Honegger. A termek spirál alakban követik egymást, és míg belmagasságuk változó, addig az ablakok mérete azonos, 4×2,50 méteres, de mindenütt máshol helyezkedik el: hol szemmagasságban, hol közvetlenül a mennyezet alatt, de úgy, hogy a terembe lépve, először mindig egy művel találjuk szemben magunkat, sohasem ablakkal. Az építészeti megoldások megismerése után, Gottfried Honegger kíséretében áttekintjük a leglényegesebbet, magát a gyűjteményt is. Az Art Concret mostohagyerek Zürichben vagy Stockholmban éppúgy, mint Párizsban. Pedig ez az egyetlen olyan mozgalom, ami közel egy évszázad óta, napjainkig létezik. Az alkotás szerepe nem áll meg ott, hogy a szalonban felakasztjuk a kanapé fölé. Az Art Concret nélkül nem lenne sem modern építészet, sem modern formatervezés. Sokan azt mondják, hogy mennyivel jobb volt régen, amikor stílusok voltak, én viszont azt mondom, hogy az diktatúra volt, ez a sokarcú művészet pedig a demokrácia, a szabadság. Bizonyíték rá ez a gyűjtemény. De hadd tegyem hozzá, hogy valahol meg kell találni a középutat, mert a túlzott szabadság káoszhoz vezet, a szigorú rendszer pedig megfojtja az embert. Sybil Albers és Gottfied Honegger eleinte csak azért vásároltak képeket, szobrokat, hogy velük éljenek. Magunk körül akartuk látni a műveket, hogy megértsük azokat. Esténként képekkel feküdtünk, reggel azokkal keltünk, és a „gyerek” anélkül jött, hogy akartuk volna. Létrejött a gyűjtemény. És mivel a művészetnek a társadalom szolgálatában kell állnia, úgy gondoltunk, hogy a tulajdonunkba került alkotásokat a közönség elé tárjunk. A gyűjtőnek egyénként nagyon fontos szerepe van a művészetben. A múzeumok csak akkor kezdenek a művészek iránt érdeklődni, ha azok már komoly nevet szereztek maguknak, és a műveik már sokat érnek a piacon. A piacot viszont a gyűjtő alakítja ki, vagyis ő végzi a múzeumok számára a válogatást. Saját ítélőképességére hagyatkozva, olyan alkotásokat vásárol meg, amikkel együtt akar élni. Olyan ez, mint a házasság. Más dolog a Paris Match-ban egy csinos manökent látni, és más dolog valakivel együtt élni. A mostani kiállítás megrendezése is kettejük nevéhez fűződik. A kiállítás-rendezés is művészet, a kurátor színekkel, formákkal, anyagokkal, a művekben kifejezett gondolatokkal dolgozik. A rendezés lehet didaktikus, időrendi, de mi inkább a dialógust választottuk a sötét és a világos, a kicsi és a nagy, a monokróm és a sokszínű, a sima felület és a relief, a meghatározott és az esetleges között. Ez lehetőséget ad az összehasonlításra, a véleményformálásra, és így a néző maga is kreatívvá válik. Bernard Venet földre helyezett, egymáson áthidaló acélrúdjaiból komponált Combinaison aléatoire de lignes indéterminées (1993) szembesül Daniel Buren vásznának vagy Sol LeWitt tusrajzának (1982) szigorú rendben sorakozó sávjaival, Günther Uecker szögekből kivert fehér reliefje, Carl André egymás mellé fektetett tíz fekete acéllapjával, a South Deck-kel (1993) és John McCracken tükörsima, falnak támasztott vörös dekorlapjával. Yves Klein kékje, és az ugyancsak mindig azonos színnel dolgozó Bernard Aubertin vöröse párbeszédet folytat Imi Knoebel öt, különböző színű elemből álló Máriá-jával (1991), Max Bill Zwei Zonen-Dunkel und Hell (1970) című színes kompozíciójával és Richard Paul Lohse hat különböző színcsoportjával (Sechs ineinandergehende gleiche Gruppen mit gleichen Farbmengen, 1950–1961). A virtuális és a valóságos találkozása Richard Long installációja, a kövekből kirakott Small Alpine Circle (1998) és Michel Verjux ugyanolyan átmérőjű, falra vetített fehér fényköre, a Poursuit au mur (1988). Közösen járjuk végig a termeket, Honegger elidőzik egy-egy alkotás előtt. Valamennyi itt látható műnek van valami története. Ahogy ezeket a képeket, tárgyakat nézem, szinte az életrajzomat látom magam előtt. A Campbell Soup-ot Warhol ajándékozta nekem akkoriban, amikor New Yorkban éltem. Az ő művészete egészen más volt, mint az enyém, mégis megértettem őt, akárcsak Rothkót, aki szintén nagy hatással volt rám. Ez a Joseph Albers-festmény, a Far off, valaha Gertrud Stein családjának a tulajdonában volt. Itt van ez a Piero Manzoni-kép, ami pár évvel ezelőtt még senkit sem érdekelt. A gyűjtőbarátaim, akikkel egymás között szoktunk cserélgetni, azt mondták, vidd csak, nekünk nem kell. Most pedig a zürichi múzeum 150 ezer dollárt fizetett ki egy Manzoni-képért. Ez is jó példa arra, hogy a múzeumokat már csak akkor érdeklik a művészek, amikor munkáik magas árat értek el. Aurélie Nemours-tól is akkor vásároltam, amikor még nem volt ismert. Kilencvennégy évet kellett élnie ahhoz, hogy a Pompidou Központ kiállítást rendezzen neki! – mondja, miközben belépünk a művésznőnek szentelt különterembe. Aurélie Nemours-t szoros barátság fűzi Sybil Albers-hez és Gottfried Honeggerhez, ezért baráti gesztusként huszonkilenc, 1953 és 1992 között készült alkotását ajándékozta oda az Espace de l’Art Concret-nek.
| ||
A Nemours-éval szomszédos teremben kaptak helyet Honegger alkotásai, ahol a többinél gyengébb a világítás, mintha a művész árnyékban akarna maradni. Amikor belépünk, sarkon fordul és elmegy. Eljött hát a pillanat, hogy néhány szóval őt is bemutassuk. 1917-ben született Zürichben. 1937-ben grafikusműhelyt nyitott, és bár csak 1958-ban, New York-i éveiben hagyott fel teljesen az alkalmazott grafikával, már egészen fiatalon festeni kezdett. Eleinte az analitikus kubizmussal kísérletezett, majd egyre inkább a geometrikus ábrázolás felé fordult, és a hatvanas évek első felében vonalzóval, körzővel készített Tableau-Relief-kel jelentkezett. A szigorúan meghatározott szerkesztés után az esetlegesség, a véletlen szerepe kezdte foglalkoztatni, és 1967-től matematikai véletleneket foglalt bele munkájába, olymódon, hogy számítógéppel és dobókockával határozta meg a kompozíciók elemeit, illetve azok elhelyezkedését. Reliefjein gyakran párosít két anyagot, például vásznat és acélt, két formát, háromszöget és négyzetet vagy két színt, feketét és ezüstöt. Szobrai közt találunk kőből, márványból készült monokróm oszlopokat és színesre festett fémlemezből hajlított formákat (Pliage-sorozat). Honeggert nemcsak az utóbbi években foglalkoztatja a művészetnek a társadalomban elfoglalt helye. Már 1940-ben alapított folyóiratában, a Vitrine-ben, és az 1953-ban indított Vernissage-ban is foglalkozott a kérdéssel, és régóta hirdeti, hogy a művészeti alkotásoknak nem csak egy elit réteghez kell eljutniuk, hanem be kell épülniük a kisemberek mindennapi életébe, helyet kell kapniuk a parkolókban, az üzemekben, a kórházakban. Honegger verseket is ír, és több, képzőművészettel foglalkozó könyve is megjelent. Legutolsó kötete, a Lettre á… Leonardo da Vincihez, Picassóhoz, Rothkóhoz, Magritte-hoz, és különböző korok egyéb művészeihez címzett leveleit tartalmazza. Amikor a kiállítás megtekintése után újra összetalálkozunk a tágas előcsarnokban, Honegger büszkén kihúzza magát: Olyanok vagyuk mi értelmiségiek, mint a gyom! – majd kérdő tekintetünket látva, így folytatja: A gyom ellenállóbb, mint rózsa! Kilépve az Espace de l’Art Concret kapuján, búcsúzóul még együtt ellátogatunk az alkotóházba, ahol a város vendégeként, francia és külföldi művészek dolgozhatnak néhány hónapig. A műterem-rezidencia lakója 2000-ben Saxon János volt. |
||
|
|
||
|
|
