|
Ébli Gábor |
|
Húsz éve a posztmodern múzeumépítészet egyik úttörő lépése volt a stuttgarti Staatsgalerie új épületének átadása. A múzeum eredetileg 1843-ban Gottlob Barth udvari építész klasszicista épületében nyílt meg. A második világháborúban szinte földig rombolt múzeumot 1958-ra újjáépítették, de már ekkor nyilvánvaló volt a helyszűke. A zártkörű nemzetközi pályázatot 1977-ben a fegyelmezetten modernista betonszerkezeteiről ismert skót James Stirling (1926-1992) nyerte meg.
Nyertes pályázatát látván mindenki jócskán meglepődött, Stirling ugyanis a modernizmus által tiltás alá helyezett megoldások sorával rukkolt elő. Építészettörténeti parafrázisai a dór oszlopfőtől a román kori ablakokon át Barth – és kortársaként Berlinben Schinkel – klasszicista elemeinek szabad, ironikus idézéséig terjedt. Mindezt ráadásul monumentális méretekben tette: nem kiegészítette az eredeti múzeumépületet, hanem egy ugyanakkora, új épületet csatolt hozzá, széles feljáróval, rotundaként megformált belső udvarral, a mai városi köztereket megelőlegezve. A színekkel sem bánt visszafogottan; a rikító zöld és a rózsaszín egyaránt helyet kapott. A szakmai felháborodás óriási volt. Nem csupán a modernizmus szentségének megsértése, hanem a németországi helyszín miatt is. A monumentalitás, a történeti emlékek újraértelmezése tabu volt abban az országban, ahol a hitleri építészet ezeket a saját demagóg céljaira használta fel. Ám éppen ebben állt Stirling, s az őt támogató zsűri bátorsága: egy idegen, különösen egy pragmatikus gondolkodású brit nagyvonalúsága kellett ahhoz, hogy e tabut meg lehessen törni. Bár a németajkú kritikusok közül a kitűnő bécsi professzor, Friedrich Achleitner lesújtóan csak „állami uralmi építészet”-nek nevezte ezt a fordulatot, a megnyitás (1984) után a közönség egész másként szavazott. A németországi múzeumi látogatottsági statisztikákban Stuttgart hirtelen az ötvenhatodik helyről a másodikra ugrott. Az épületkomplexum teraszos kialakítása máig előkelően simul a völgyben fekvő belváros nyugati lejtőjébe. A szomszédos kastélypark, könyvtár, szín- és operaház a legjobb környezetet biztosítja. A múzeum sikere messze túlnyúlik az építészet egyszeri látványosságán. Az egy évtizede igazgatónak kinevezett Christian von Holst fiatal munkatársként éppen az építkezésért volt felelős. Azonosult annak megoldásaival, tolmácsolhatta a kollégák javaslatait a belső terek kialakítására – s ma, elsőszámú vezetőként, kitűnő állandó és időszaki kiállításokkal tölti meg azokat. Az építészeti különlegesség nyomán a média kiemelt figyelmet szentelt a múzeumnak, amit az a szponzorok és a műgyűjtők támogatásának megszerzésére fordított. A bátor múzeumépítészet tehát beruházás a jövőbe: olyan bizalmi tőkét kovácsol a leendő támogatók felé, amely hiteles szakmai koncepcióval hosszú távú fejlesztéssé bővítve vihető tovább.
| ||
| ||
A képtár anyagában a régi mesterek művei részben a württembergi hercegektől származtak. A dél-német gótikus táblaképeket utóbb már művészettörténészek gyűjtötték össze tudatosan. Az itáliai festészet remekei velencei (1852), majd német (1948, 1971) magángyűjtemények megszerzése révén jutottak ide. A barokktól a klasszicizmuson át egészen a naturalizmusig terjedő anyag folyamatosan, részben az akkori kortárs vásárlások eredményeként nőtt a XIX. század folyamán. Mivel eredetileg a múzeum adott helyet az uralkodóház által alapított művészeti iskolának is, gipszöntvények is tartoztak a múzeumhoz. A huszadik századi anyag gyűjtése hasonló lendülettel zajlott – egészen 1937-ig. Az avantgárd műveket azonban az utolsó darabig lefoglalták a hitleri „Elfajzott művészet” akció keretében, s alig néhányat sikerült a háború után visszaszerezni. Ezen a területen volt tehát szükség a múzeum gyűjteményeinek megújítására. Mind a korai modern, mind az 1945 utáni kortárs művészet német és nemzetközi műveinek megszerzése kiemelt prioritás lett. Ám a hetvenes évekre ezek ára már a magasba szökött. S hiába erős a német gazdaság, Stuttgart mégis csupán egy hatszázezres város, s Baden-Württemberg tartomány lakossága is csak tízmillió. Az egyébként előnyös német kulturális decentralizáció jegyében a tartományi múzeumok ugyan önállóságot élveznek, de központi állami forrásokra nem támaszkodhatnak. A huszadik századi kollekciók kiszélesítésére ezért a magángyűjtők támogatásának elnyerése maradt az egyetlen esély. A sikeres együttműködés egyik kitűnő példája a Steegmann Gyűjtemény kiállítása és jeles darabjainak megszerzése a gyűjtő halála után tíz évvel (1998). Ezt a hagyományt vitte tovább idén Ute és Rudolf Scharpff stuttgarti gyűjtők anyagának bemutatása is*. A nemzetközi merítésű kollekcióból egy igen jelentős rész a hamburgi Kunsthalléban látható tartós letétként, míg a nemrég bezárt stuttgarti tárlat a legfrissebb szerzeményekből válogatott. Ez az anyag a festészet megújulására koncentrál (Neo Rauch, Daniel Richter), de tartalmaz plasztikát (Manfred Pernice) és videó műveket is (Darren Almond). A német alkotók művei mellett itt is magától értetődő a brit (Glenn Brown) vagy éppen brazil (Beatriz Milhaes) művészet jelenléte. E fiatalokon túl ez a gyűjteményi egység is tartalmaz már befutott alkotókat, mint például Franz Ackermann és Jeff Koons. Koonstól – és másoktól, például Duane Hansontól – nemcsak ezen az időszaki, hanem az állandó kiállításon is láthatunk műveket. Meglepő módon nem csupán a huszadik századi művészetet bemutató termekben, hanem a Régi Képtárban is. Miközben a múzeum belsőépítészete mentes mindennemű hatásvadászattól, s a képek felfüggesztése harmonikus és előkelő, a klasszikus anyag termeiben itt-ott kortárs installációkra, tárgyakra bukkanunk. Hanson Takarítónőjén a látogató kétszer lepődik meg a trecento teremben: először nem érti, miért takarítanak a nyitvatartási idő alatt, azután – felismerve a takarítónő műalkotás voltát – a kurátorok bátorságán ámul, hogy ezt a trükköt a Régi Képtárban alkalmazták. S éppen ennek révén érthető meg igazán, hogy ez a szobor mennyivel erősebben hat a klasszikus anyag között. Kortárs kiállítási térben rutinszerűen azonosítjuk Hanson műveit, mondván, lám, ez a múzeum is vett egyet, de az igazi hatás elmarad – nem így itt. Ez élő színezetet kölcsönöz a klasszikus anyagnak, amelynek állandó bemutatóját egyébként is időről időre cserélik. Számos magángyűjteményi letéti vagy kölcsönzött darab szerepel itt, például 2002 óta az idősebb Hans Holbein megrázó, Szürke passió elnevezésű sorozata (1495) a donaueschingeni Fürstenberg arisztokrata gyűjteményből. A magángyűjtemények bevonása mellett a múzeum még egy megoldást talált anyagának bővítésére. A színvonalas grafika még mindig viszonylag elérhető a világpiacon. A legújabb szerzemények nyomán ma már négyszázezer darabos a Staatsgalerie grafikai anyaga (ebből látható jelentős, itthoni anyaggal kiegészített válogatás a Magyar Nemzeti Galéria nemrég megnyílt nyári kiállításán**). Önálló plakát-, illetve fotórészleg nyílt. Ezért is döntöttek az épület újabb bővítése mellett. 2002 végén adták át az ötemeletes, hátsó traktust, amely a grafika speciális konzerválási feltételeinek mindenben eleget tesz, s egyszersmind különtermeknek, például egy Marcel Duchamp kabinetnek is helyet biztosít. Az építészeti megoldás ezúttal egyértelmű volt. Egy klasszikus és egy posztmodern épület kiegészítéseként valóban egy szerény, funkcionalista tömb jöhetett csak szóba. A két svájci tervező ezt valósította meg. Így a Staatsgalerie mai épületei összességében a múzeumépítészet három jellegzetes időszakából merítenek. Ebben az összefüggésben már Stirling posztmodern motívumai is klasszikusnak hatnak.
| ||
| ||
| A Staatsgalerie a saját gyűjteményi katalógusain túl a bemutatott magángyűjteményekről is ad ki könyvet, az egyik legjelentősebb német művészeti kiadóval, az Ostfildern-i Hatje Cantz Verlag-gal közösen: Ina Conzen (ed.), Picasso Klee Giacometti. Die Sammlung Steegmann (1998); Christoph Heinrich und Nina Zimmer (eds.), Heisskalt. Aktuelle Malerei in der Sammlung Scharpff ( 2003); Rudolf Scharpff. Der Mann mit der Postkarte. Erfahrungen eines Sammlerlebens von Yves Klein bis Jeff Koons (2002) és Elsbeth Wiemann. Fürstenbergsammlungen Donaueschingen (2002). | ||
|
|
||
|
* Heisskalt. Aktuelle Malerei aus der Sammlung Scharpff.
|
