|
Tandori Dezsõ |
|
I. Hahogy (sic!) mûtöri dolgokban több lennék, mint közép-amatõr, se! Ám elgondolkoztam az alábbi dolgokon. II. Aligha várhat tõlem ily-mivoltomban falrengetõ ily-dolgokat, mégis megkísérlem. Ne legyen szó vitáról. (Még legközelebb is én szólnék, fehér testvérem, howgh!) Eleve: valamit mondasz. Valamire. Arra (ahhoz) kell valamit szólani akkor, nem rád. Mert ki vagy te. Amit én itt mondok, csak nekem lett hirtelen fontos. S ne én legyek, gyarló soraim legyenek a fontosság kritériuma(i). Ha nagyon haza akarok vágni: magamnak. „Hadd erõszakoskodjam megint egyszer.” III. Látásnak azt nevezem, amit a szem mûvel. Tehát (bocsánat) nem paraolimpia. Volt vak madaram épp elég, sok mindent próbáltunk itt tenni értük. A látást hadd határozzam meg így: „Amíg a szem – Ellát.” Én tehát az „Ellát!” elnevezésû képzõmûvészettel akarnék vackolni, jóllehet Merz neoncsövei is látszanak, Rouault festményei kitapogathatóak, mégis egyezzünk meg valamiben. „Látványfestészet”, ahogy rosszmagam értem, alig jobb-mûtöri-amatõr. Ami eddig elhangzott, zavart mentegetõzésnél, mindazonáltal mégis, több. Mert vissza fogok térni minden tételére. Ha már megvan a nekünk szóló téma, s válaszolunk, tiltakozhatunk. Ne mán! Visszaszólongálásból akármi lesz csak. Engem szó szerint az foglalkoztat itt, hogy amit – bármeddig visszamehetnék, festészetben, de csak addig fogok, ameddig – kiderül – „visszamentem” –, igen, festészetben látunk, nézünk (e szót használtam), mi az? A hajók a Dunán? A sziget túlsó partja Renoir festményén? De Staël kikötõi? Picasso citromai, Rothko mezõi? És a többi. Ezt nézzük, mind, ezt látjuk, de mire? Ld. nagyralátás. (Hogy valaki túl sokat képzel, remél, vagy gondolatban elszabadult, magát nagynak képzeli.) Vagy: mire nézed a napot? Így értem a szót. IV. Úgy, hogy: amit festészetnek látunk, kétségkívül festészet. (Axiómaként fogadjuk el.) De mit látunk, miért? Minek, ezt nem kérdem. Sem hogy mi okból látjuk egyáltalán, de azt se, hogy csatornanyílást inggallérnak látunk netán, macskaszemet felülrõl festett adriai szigetnek õsszel. Nézzük a festészet termékeit, és „mire” látjuk; mire nézzük? Nagyra, fontosra, kevésre, közelire, érthetetlenre (-nak, -nek, stb.), és miért látjuk úgy a dolgokat (e materiális termékeket), amilyenre (már aláhúzom) látjuk? Miért fontos nekünk, mekkora minõség ebben, egy Albert Marquet-kikötõ, egy – ismételek – de Staël, egy Ad Reinhardt feketeség, miért más egy Clifford Still-absztrakt, mint egy... és a többi. Mit látunk, nézünk – mire – és miért? Csak a kérdést ismételgethetem. De Utrillót, Hoppert se zártam ki. V. Olcsón: Micimackó nem olcsó, mégis: a trotechnikus mindig Elek. De a látvány ma nem mindig pékség. (S komolyra térek.) Eleve kérdés, miért kell nekünk, hogy vásznakat, falapokat bizonyos egyének színesre mázoljanak? Maradok a mázolásnál, pardon. Nem foglalkozom a gondolatmûvészettel (Duchamp etc.), sem a szobrászati festészettel, sem a ... De itt álljunk meg. VI. Ha jól mondom, Varhola (Warhola? mûveletelen én), Andy Warhol azt mondta: zárjatok be egy szupermarketet, 100 év múlva nyissátok meg újra, mint modern múzeumot. Ezen ma nagyon feldühödtem. (Nem fogok e dolgomban, dolgozatomban többé!) Mutattak is ilyet, a tévében láttam, 30 éve bezárt dél-franciaországi mini-szupermarket. Nem részletezem, a kaják hogyan...stb. De ott volt egy Tati-féle áruház minden giccse, fontoskodása, hasznossága. Modern múzeum? S hivatkoztak Warholra. Akivel azért van nekem az a bajom, hogy a látványt átteszi a mûvészre magára. Vagy épp, cikkanásig kívül esik e dolgozat tárgykörén. Az író, festõ, etc., mint tárgy, érdekes-szép-torz-sosevolt-ember stb., nem tartozik ide. Hanem ahogy Andypolák a konzerveket stb. – elnéztem ma a Dunát. Ha valaki Renoir híres Párizs-Szajna-belváros képeit akarja, fényképezze le ma Budapestet (Amszterdamot, Londont, Fukuparigot), és itt az akár száz év elõttivel párhuzamba hozható kép, akár a száz évre eltehetõ. Miért vágyunk nézni a látványt? Miért akarunk jelentõséget tulajdonítani egy május végi nap fényeinek, árnyainak és tárgyainak a Duna-parton pl., vagy a folyón, és az örökkévaló térig fel, miért kell nekünk ezt meghatározni, netán, ha kell... hogy ezt láttuk mi, ez volt a Szellem, aki szólt hozzánk... s ez nem mind csak agyszülemény, netán Horatio besuttogása? A látvány látványnak-felfogása eleve rejtély. Akkor még hogy ez öröküljön, öröklõdjék, hagyományozódjon: én-fontos-ember ezt láttam. Ottliknál Halász Petár legalább NEM akarta megfesteni semmit, amit látott. (Kb. „nem elég, hogy láttam?”) Tehát a festészetre, ha az etikai szamárságokat (vagy nem szamárságokat) félretoljuk, mi szükség van? Nem piacilag... a piacról sem lesz szó itt, még ál-amatõr szintig sem értek hozzá... nem széplelkûen. Mi az az elemi vágy, mely látványt akar megörökíteni? S mi az a másik, mely ettõl a konkrétumtól elvonatkoztat, s mégis ugyanazt („ugyanazt”) a festészetiséget akarja adni, például fekete alapon sárga négyzettel, Albers, és – messzire fogunk jutni! – miért kell ennek igazolódnia egy Skála-Árúház-Melletti négyzet-vaslappal, rajta másik színûvel, vagy ugyanígy Bécsben a Sch. téren, kis kút fenekével, vagy a kihalt regenyik-indiánok Fidzsire települt, onnét Kambodzsába visszatért leszármazottainak kukubrikong-avong padlómintázatával? Netán miért nincs szükség mindezekre? Mihez nincs szükség? A kikötõk, örök virágcsokrok, alkonyegek, ha de Staël, ha Nolde, ha Rotluff, ha Rothko... a pszichogrammok, ha fakérgek, ha már csak szikkadás-csorgások (B. Newman)... soroljam? a bordók, a tûz-izzású sárgák, a fakó zöldek, a folyatott feketék üvegek formájában, virgácsokban, vidulásokban és búsulásokban... miért látni vágyott dolgaink? Azok-e még? Meddig – majd mikor újra? A madarak a...az...a... Miért? Mik ezek? Hiszen nem lehet hajóra szállni se Matisse-nál, se Nicholsonnál, nem lehet kirántani a csirkét... nem lehet elérzékenyülni a sárgás-barna, vörös-lila ég alatt. Minek? VII. Két bevágás is jöhet ide. Egyik Babits versébõl (Esti kérdés)... válasszon ki-ki, mit akar... Miért a ... ezek, azok. Hiszen a kis „fûszál” újra nõ. Ergo szinte ez van:
| ||
Vagy vegyük ezt: Tóth Árpád. Az Erdõszél. Azóta, hogy leáldozott... a régiség napja... mi változott? De az alázat csigaházát nem vállalom, bármi csoda ellenére sem. Ellenben (ha már e sorok írója vitára kényszerült, mert az általa imádott R.L. raszterpontos festõhöz úgy hasonlították, hogy nála is csak mindent „raszterként” vesznek tudomásul... s ezért mondtam: ha valamire bármit mondunk, s jön a vita, semmi remény, örök vita), igen, ha R.L. festõ tündöklõ versét vesszük: mit tudom én: a festészet örök értelme liftkulcs abban a relációban, (mely az érdeklõdés vécéülõke tükrében homályos,) úgy bukkan fel, tûzoltófecskendõvég, hogy szivünk és elménk... hagyom. Mire kell nekünk a mûvészetet, a felületen festékkel képzõ (grafittal, temperával, eszközök sora). Mire? És miért?
| ||
VIII. Ha a figuratívtól indulunk – „miért akarjuk viszontlátni...” –, Utrillo és Hopper. (Ráadásul, hogy túl messzire nem jutunk, és az Artaud – féle jelenségeket most mellõzzük, talán legközelebb, alig van helyünk néhány tipikus jelenségre.) S csak a legszakszerûbben. Semmi pszichológia, semmi életrajz. Vagy Hoppernél mégis? Még meg fogok kérdezni tanácsadót. Forrásom a klasszikus Hopper-albumokon kívül csak ennyi. Utrillónál, szerencsésen, maradhatunk a festett felületeknél. Hoppernél se hittem, hogy kell életrajz. Véletlenül ütött be. S ez máris mutat valamit. Miért kell (nekünk a világ festett másolata)? Ad-e többet ennél az ennél-több? Hogy a képek hideg-hangulata. Hogy a fõszereplõk kivetettsége. (Nem akarok elidegenedettséget mondani, elzárkózást, nem a semmi-teret.) Idézzünk pár képcímet: Tables for Ladies (a kevésbé ismertekkel kezdem), Cape Cod Evening (itt a férfialak és a nõi: csekélyke, nehezen lehet kivenni a jellegeket, vagyis a hidegséget, alkonyi-fény-reménytelenséget), a Hotel Room azonban már egyértelmû (mondom mindjárt, milyen narratívum közegében), aztán a Sunlight in a Cafeteria (még kicsit áttételes), Sunday (a férfi magánya), klasszikusan az Automat, eltúlzottan az Eleven a.m. és hogy a Soir Bleu bohócos-kabarés áttételessége el ne maradjon, a csupán az életrajzi sztori alapján így beazonosítható Secnod Story Sunlight, érkezzünk a csúcsokhoz, íme, a feleséget (ha igaz), mint modellt teljesen kiszolgáltató Morning Sun, a (Reclining Nude) ugyanígy, hanem hát el ne maradjon az éji kávéházas Nighthawkes (ahol, felõlem, akár Philip Marlowe bánatos magándetektív, vagy akárki elderítõ-felhárító emmányóc is ülhetne Linda Loringgal, aki azt kérdezi, „miért nem akar elvenni feleségül, Marlow, mit akar, 100%-os biztonságot az élet minden rizikója ellen?” – de az általam a Robert Hobbs-féle albumból, minden pletykásabb Edward Hopper-szakirodalomból megtudott dolog: itt egy nehéz párosról volt szó, egy férfiról, aki ... és egy nõrõl, aki... és minden elridegülés ellenére (kedvem ellen van!) a nõ modell maradt stb. Nem szeretem az aparegényeket, a házastárskiírásokat. Hanem hát a páros mindkét fele megérhette a pénzét, másképp, mit Fitzgeraldék... de mit érdekel ez engem, nézõt?
| ||
IX. Tehát egy festõ, akinek a felesége nem csupán a modellje volt, de ez... na, megerõszakolása nem volt senkinek, csak mégis... annyi volt, hogy legalább ennyi legyen. És a feleség azt mondja: Hopper a végsõ üres-szoba-képek... Sun in an Empty Room, ahol a sárgák-sárgásbarnák már-már absztrakcióba hajló külön-életet élnek... de miért nem élnek mégsem? Mit akarok látni? Tényleg az üres szobát, melybe bizarr túlzással „beüt” a napfény? Vagy az egzisztencialista magányát akarom látni? Majdnem amatõrül virtuózságtalan kép ez is, mint sok Hopper-mû... vagy ahogy a házai, ember nélkül, miként Utrillo párizsi utcái, ahogy emberiek mégis, ahogy bizonyos fajta nõi testek kedvelõinek az 50-es évek amerikai detektívregényborítói a maximumot adják...ezek a vékonyság-szerkezetig csupaszított hopperi házak, jelképértelmûek is, nem sorolom, megannyi... ezek mintha párhuzamos életet élnének a modellel, akinek teltebbsége szintén csaknem „züllött”, ugyanúgy, mint a kihalt nagyvárosi utca alacsony házainak sivársága, vagy a tornyos (a Psycho-hoz is ihletõül felhasznált) házak, szögletességük teljesen erotikus, megfelel egy önmagát bár zordul, de kéjencül odaadó nõi testnek... és a festõ jószerén annyit „ad hozzá”, hogy mert akár a nõvel, akár az elhagyott házzal legalább a festés kapcsolatjegyéig „együtt van”, ez a ház, ez a nõi test nem úgy szabad préda, ahogy már valóban ne... bár miért ne? Mintha humanizmusról beszélnénk itt, jesszus, nem. De a Hopper-történetet hallva sok mindent megértettem, és végsõ soron ez a fitzgeraldizmushoz-zeldaizmushoz vezet vissza, annak mégsem lefestett képe, és valóban, hogy visszaszelidüljünk, magánügy, ki kit használ modellnek, a frigiddé vált feleségét-e stb. – legföljebb én „tûnõdöm” (I wonder). Ez mind a látvány mögöttese egy ilyen valósághû (?) festészetben, mint a Hopperé. Csak a valóságon túlmutató, épp (mondtam/jól-e?) az amerikai ritahayworth-séget stb. címlapozó, pofacsontkiállító és bordavégigbillentyûztetõ erotika, és az arcok mûzülöttsége (mû?) – vajon miért érdekel ez minket? Zsigerbõl? Engem feltétlenül. De amatõrig alig felnövõ mûtöris vagyok csak. Ellenben sosem hittem, hogy a Hopper-ikontörténet (-gráfia) ily módon pornikon. Igen, hogy a felöltözötten ábrázolt nõk, sõt, a „kitett” házak is jószerén strichelnek, zord bujaságot ábrázolnak, mintegy a tagok oly zörömbölõ igyekezetét és „odaadását” mutatják, amilyennek Duchamp sem ábrázolta lépcsõn lemenõ aktjait. A menyasszony, akit vetkõztetnek, a Hopper-képeken az amerikai ponyvairodalom címlapjaink világában fetreng dermedten. Lelke rajta, ha teste (hallom a sztorit) szexelni nem akart. X. Hanem hát ezt nézzük mi? Ezt nézem én? Ha nem ismerem a háttértörténetet, kedvem s az évszak stb., transzponálási vágyam mérve szerint pörgök be a magányra (napfény stb.), a nõre (pardon, nem annyira, objektíven csak), illetve kifogásolgatom az össz-auráját (brr, e szó) tekintve kifogástalan kép (a festészet, mint összmûvészet, tárgy és szín és gondolat hatása) festõi tökéletlenségeit (bizony, sok a slamposság)... hagyom. Mit nézek tehát? A szinek harmóniáját, azt a hidegséget (hûvösséget), mely a napfényben sem forrósodik? Tovább! Visszaemlékszem a magam hasonló (?) élményeire? Transzponálok? Honorálom az áttételezés, asszociálás lehetõségének megteremtését? Rábukom egy zöldre? Elismerem, hogy a többi (világ)festõhöz képest Hopper mûvészete (ahh, pardon) tényleg egyedi? Elõször látok ilyet, felpörgök, aztán hülök, de elismerem (az újoncság vesztésével a tapasztalat silány tömege ad ellensúlyt a régi igazsághit vesztéséért!), ez valóban nagy produkció... például Utrillo egészen más volt, a kicsit hasonló „koloritú”, de Hopperhez képest absztrakt de Staël más volt... mit nézek? Mire kell ez nekem? Mire értékelem fel, Mihez képest? S itt még csak – na ja, „csak” – egy valósághû festõnél tartunk.
| ||
XI. „Kinek nem lenne legalább annyi Utrillo-albuma, ahány nagy szerelme volt? Több Utrillo-albumunk van, nekem feltétlenül így áll ez.” Ezt olvasom valahol. Hm. Asszociációim másfelé mutatnak. Mit eszünk Utrillón? Nappali kérdésemhez hozzá kell tennem: már aki. De hiszen J.A.-nak itt megint nagy igaza van, hogy logika, de nem tudomány. A festészet azonban logika sem. Sem, valóban? Nem kedvelem az olyan Utrillo-szemléletet, mely bizonygatni akarja, kis kivágásokkal a reprókon, hogy mekkora absztrakt festõ is volt a liter-és-absztinencia-bajnok. (Magam nagyon szeretem õt, elsõsorban az ember nélküliségéért, ahogy ezt valaki Párizs-járó magyar, talán Hevesi András mondta Párizsról, néptelenül kell/ene, s hogy Utrillóra ez ráidézhetõ.) Persze, hogy már-már a késõbbi párizsi iskola (nem jó ajánlólevél?) eszköztárát idézi a La Butte Pinson (lehetne Crimson is, a piros kutyaólszerûséggel a széltõl a szél látható jelenléte nélkül tépetten felfelé rohanó barna ágrengetegben), meg aztán ahogy lent a kép egyik sarkában ezek a vastag ágak jobbra-balra gyertyatartóznak, üres karos csillár a földön. Ahogy a kép tetején, na ja, már-már Cy Twomblyt, Veszelszkyt idézõ derengések tarkállódnak, íme a festészetrõl-írás nehézsége, a színt, ha nem „elemi”, már csak benyomásszerûen, szerencsétlenkedve lehet jelezni. Nem gondolunk tehát, hanem nézünk valamit valamire. És hát a La Belle Gabrielle, a falusi templomok, a montmartre-i házak felületei, felületességei, mégis-egybeállásai, a színek némi ködössége, alaktalanul is tárgy-emlékeztetése, katedrálisokkal a Monet-nak-felelgetés, jaj, de szerencsétlen ügy az Utrillo-élményt körbejárni. Az épületkompozíciók, melyek bizonyos elemiségükben jó messze esnekCézanne-éitól, de jó értelemben a kiváló, követõ-kortárs Leprinétõl is... csak mi itt nem ténymegállapításokra vállalkoztunk, hanem, hogy miért? Cézanne házkompozícióihoz képest (ahol kinagyítódik egy-egy épület magánya), Hopper amerikai-egzisztencialistasága mellett (megannyi elágazás! sokszor tarthatatlan), Utrillo, aki (szerelmek ide vagy oda) a bemértnél sokkal csudásabb festõ a maga házaival mit ad? A (némiképpeni) linkség emeli a faktúra jelentõségét? Jaj, faktúra, hagyjuk. És mégis. A dunai kép, ma. Látjuk. A párizsi házakat is látták. Lefotózták. Ha csak az kellene, „fennmaradtak”. Mire kell Utrillo itt? Kéne-e nekünk ma? Hát itt a Szûts Miklós, épp elég csudás festõ õ is. Egy ridegebb kor Leprin-Utrillója, és plusz. Utrillo meg a felületeivel plusz. Szívünket megdobogtatni (na menjünk már!) kellenek ezek a dolgok? A ráismerés gyermeki öröme? Az elvonatkoztatásé, ami azonban még követhetõ? S így tovább. Miért, miért kellenek nekünk (jó, „nekünk”!) ezek a házmegfestések, istenelhagyta-város-kompozíciók. Vagy Szép Ernõ csavargásaira emlékeztetõ (szintén 1910 körüli évek, és „Háztetõ a Montmarte-on”, egy vers, mely minimum utrillói), mégis polgárok-lakta házak közti utcák... jól összevissza...az a kor még hagyta, a mai muzealizálja. (Ld. Warhol a kannáival, kifestett hírességeivel. Legalább akkora linkség, mint egy lélektelenebb Utrillo-városrészecske.) XII. A’ absztrakd, a’ absztrakd. Bernáth-os festõbarátaim voltak eleinte, aki tudja, érti. De épp tegnap volt a faktúráról az absztraktról, az egzisztencializmusról egy élményem, valamint ugyanaznap még arról, milyen meglepõen hirtelen áll le az emberi elme befogadóképessége, ott, ahol nem is hitted volna. Épp csak belefogtam a hajnali litrillózgatásba (alig egy doboz sör szabad levegõn, az éjjel-nappalból), a ragyogó napfényben máris (jogosan bár) türelmetlenné vártam, nem volt cérnám megvárni „az édes kis 27-est” (a hegyi buszt), s nekivágtam a lágymányosi utcáknak a Villányi és a Bocskai közt, nem a legrosszabb. Kosztolányinál is leróttam tiszteletemet és plusz, aha, ez fontos lehet, a szobrocska a téren. Tisztáztam magamban mértanilag a róla elnevezett tér szerkezetét stb. Veszélyes környékre tévedtem eztán. Bármily fontosak a fák, s bármennyire a fák miatt csodálom a Szabolcska Mihály és az Eszék utcát, azért csak baj, hogy (kocsmába, presszóba „soha többé most” nem teszem be a lábam) hol lehet majd könnyíteni a levek sokán. Ennek aktualitása elkövetkezett, terepet kellett keresnem. Nagy szabadban vizelõk voltak már e földön, magam nem vagyok besorolható, jó érzékeim azonban megsúgták, hogy házak tövét kerüljem! Így mentem le egy kihalt parkolóba (nem utrillós, inkább... hiperrealitású; na, ez megint valami! a hiperrealistaságokkal azt az emberképességet akarjuk csodálni, hogy az ember mely tökéllyel majmol? én becsülöm, ha valaki „úgy” tud festeni), s ott egy bokorcsoportot céloztam meg. Fõleg a magasba figyeltem (jobb panelek), de a csoport lényegét egy fa adta, mely alatt... Egy fa. A Liget Mûhely folyóiratába szabadon választva fákról írtam. Meg a két utcáról, meg... meg... hogy az elfûrészelt fának milyen szép évgyûrûs felülete van, mennyi égbolt abban. Ennek köszönhettem? Kínai-piaci gatyámnak, hogy hatalmas bukdácsolásba kezdtem (kõszegély? csak úgy?), s bal kezemmel a fa törzsének estem. További támolygás (nem az addigra másfél doboz Stella, Beck’s, ugyan), láttam, kezem véres, finoman, de bõven jött ez. Hogy az meg ment, szemügyre vehettem a tényállás részleteit, Mit néztem elsõsorban? Elsõsorban éreztem. Azaz nem éreztem. Csodás volt a felszakadt körmöm, a vér, lenyalogattam, kiszoptam, lilulni békésen kezdett. Kéj volt, mostanig is az, hogy ennyire nem fáj. Ez, itthon beirgamidozott (szemkenõcs) ujjamról. Egyébként, amit nem szeretek, ha a festett felületek olyanok, mint mikor vérbe kenõcs vegyül. Azt tényleges linkségnek érzem, sajnálatosnak. A fát néztem meg akkor. És adni tudtam az absztraktnak egy megfogalmazást. Persze, hogy nyilván az indiánokkal azonos szentségû, sõt, fák kegyelme óvott. A kéregnek estem, az tépte meg a körmöm, ld. fentebb. De ez egy tüskebokor-fa volt, mi a csoda, akkora tövisekkel, mint „Mel Gibson” filmjében a ... no, majdnem. És ha 17 helybõl e fán, zuhanásmagasságomban 2 helye volt a kezemnek, hogy ne tüske döfjön be a köröm alá centikre, ne tenyerem szúródjék át etc., hát sokat mondok. Ez történt. Mûvészeti akció nem volt, de a kéreg, az általános fa, a faktúra... e kérdés a misztikusabbak múltán erõsen bejött. S ugyaneznap, mert a festészet is az embernek ebbõl a betelhetetlenségébõl van, mindig akarunk és akarunk valamit plusz, s van rá spéci, aki tegye nekünk, ma éhen se nagyon hal belõle, kicsit jobb a helyzet, nos, ahelyett, hogy örvendtem volna, csendesen sörözvén, kiprovokáltam egy irodalmi beszélgetést. Ezzel mindjárt végzem is az alfejezetem. Beszélgetõpartnerem, nem tudom, mely szándékkal, holott inkább bölcselkedni és édeskedni szoktunk (ja, az édes kis 27-es nem bosszulhatott volna meg tövisekkel! hiszen én õt szeretem!), elõhozta e partner egy 40 éve írt (már rosszul hangzik) vers-félémet, Koan III. a címe, és nem a legrosszabbra tartom. Még mûvészeti sugalma is van: Némaság a hang helyett. De a némaság mi helyett? Rövidre fogom: 1./ támadás, mert hogy a 2. sor neki laza, pontatlan, minek? 2./ Hogyan? Hát mert a némaság a hang helyett van, és passz. 3./ Jó, jó, vicc is az egész, „Szabadság a hó alatt”, „Iskola a határon”, bár nem ez a lényege, de a Karinthy-féle csatadal a sakkban. Én: hát nem érted, a második sorban azt kérdezi a költõ, hogy a hang helyett a szobába bejött a némaság, mondjuk Némaság Nándor, mi helyett van? Például Paculány Purgógép helyett, vagy egy angyal emléke, egy tornádó stb. helyett. Nem, õ nem érti. A némaság a hang helyett van, állítja. Mondom: jó, a hang helyett jön a némaság. De jöhetett volna: a./ valami más is, b./, mi helyett van a némaság, nyilván õ is, az is valami helyett van, leváltott valamit, ahogy most leváltja a hangot. Nem jutottunk semmire. A festészet ilyen vagy olyan megvalósulása a festészet más, leváltott, figyelembe nem vett megvalósulási lehetõsége helyett van, miatt van, ellenére van, tojva arra, van. Seurat légiessége leváltja a fixum tárgyakat, ámulunk, ilyen a világ? De ha Seurat a némaság, nem leszünk, persze, némák. Csodálunk, ámulunk, raktározzuk a dolgot, besoroljuk, mûtöri feldolgozzuk... hasonlítgatásokba kezdünk, Veszelszky nyilván jellegmessze van Seurat-tól, bár pointillizmusnak látszik az eszköztárs, de frászt az. S így tovább. Utrillo nem kezdeménye az absztraktnak. Holott felületei sokkal elvonatkozó-dóbbak, mint ahogy Kandinszkij híres-neves akvarellje, melyrõl elsõsorban maga ez jut eszembe, a mû sorolódása, szintén csaknem tárgyi. A fejben ott vannak a tárgyak. Vagy nincsenek ott a kicsit-is tovább-eszmélkedés absztrakt lehetõségei sem. XIII. Szerencsétlen szám alá: mert azzal is mentettem volna magam zord ráció-inkvizítoromnál (kinek a tüskebokrot, e mózesit elmeséltem, viszont engem sem hangolt legyintõlegesre az élmény, a mázli, nem, védtem igazam, és hát joggal, az Olvasó döntse el), azzal is, mondom, hogy Karinthyt hoztam elõ. (Megjegyzem: egészen döbbenetes, hogy a magyar irodalom a festészetre, egy korszakponton túl, mennyire érzéketlen volt. A legcsodásabb Kosztolányi, aki ma, mások rovására, annyi jópontot kap, elfeledjük: tök óvatos racionalista volt, ezt oldotta – én igazán imádom õt! – révületbe, fantasztikus kapcsolatteremtésekbe, de a kalandnak csak mikronját, a mimikronját se vállalta. Nem? A magyar irodalom fõsodra, Rippl stb. után késõbb is Picassóig jutott, talán Klee-ig.) Warholt én máshonnét ugatom meg, nem ahonnan valaki lekezeli. Emez úr nálam rendszerbe állítódva örök tétel, csak nem old meg igazán önmaga által felvállalt kérdéseket. Nem igazán, mondom. Ó, de van itt egy mulatságos. A Warhol kannái és az én kannás söröm. A festészet bevonul egy írás kompozíciójába, némi ökörpisilésnek nem nevezhetõ vargabetû nyomán! Mondtam tehát Karinthyt. Hogy sokból a semmi is kevés. Meg hogy én ezt megoldottam, próbáltam zenes kedvére tenni majdnem teljesen makulátlan mûvészetû barátomnak: a sok, hát az már akkora nagy rosssz (én ne tudnám?), hogy abból, értéknek, már a semmi is kevés. Meg a tüskebokor felé tartva azon gondolkoztam, hogy Poe-nál az a sohamár jobban megvalósítható, mint a semmi. (Kivétel a halál bekövetkezte, az az üres halmaz.) Barátom azt mondta: õ a Karinthy-mondást is átírná, mert ez így hülyeség. (Jaj!) Hát akkor? „Semmibõl a sok is kevés...” Tehát a festészetre is sokféleképp nézünk, sokféle kérdést teszünk fel, még azt a blõdlit is megereszteném, hogy azért van sokféle festészet, mert a dologra nincs egyforma, egyértelmû kérdés (Lukács szelleme). A festészet lehet gondolati(as) úgy, hogy... Max Ernst, Schwitters – igaz, ez utóbbi különleges szent. Vasárnapi festõ is volt. Nála, mint sok félszürrealistánál a gondolat nem dalís (hála istennek), vagy folytathatnám. Mégse csupán a szépséges mediterrán kikötõkrõl van szó, így értem a gondolatot. Egy Matisse-odaliszknél, piactérnél még csak az a gondolatom se támad, ami különben ily esetekben. (pl. vásárolni, meg...) Nem, semmi gondolat. Nálam. De lehet, hogy másnak Matisse az intellektualizmus csúcsa. Miért, az iménti példa nem azt bizonyítja-e, hogy különb-különb féle agyberendezések vagyunk? Mást várunk. S ha én kéjesen élvezem, hogy lilult körmöm nem fáj (tényleg õrület!), gondolatiság ebben csak annyi, hogy vajon miért nem? hát lehet, hogy a festményeket is ugyanígy élvezzük, sárgáikkal, liláikkal stb., tereptárgyaikkal. És az absztraktak? Errõl azért még nagyon röviden: valamit. (Mint absztraktrajongó.) XIV. Lemondtunk kérdésünk megválaszolhatásáról, méghozzá úgy menetbõl. Észre se vettük, hol veszett el a remény. Lett helyette egy kis olvasmány: (Nem voltam ellene!), S így lesz az alap-hiány helyett, egzisztencialista hiányérzületünk helyett, helyén a festészet. „Valamint minden esemény: egy nincs-mi-hogy félreértése”, próbálkoztam szintén 40 éve. Meg hogy egy személy „még csak híjának a helyén se” keletkezik. Egy utcakép, egy portré. Nem volt ott hiánya. Különös képzõdmény a mûvészeti. Amit van hogy, az meg is lesz. Nem újdonság. A kikötõk, akkor, Miért esünk bûvöletbe úgy eleinte de Staël kikötõi stb. képei láttán? Ám sok témáját sorohatnám ennek az (inkább figuratív) absztraktnak (félabsztraktnak). Mibõl kezd átderengeni, hogy mégis inkább B kategóriás mûvésszel van dolgunk? Nem is mondom, hogy sokat nekem ebbõl. Félek, ma dösztáloidák bõven vannak. Valahonnét átjön ez a „B”. Túl behízelgõ? Holott mik lehettek ebben az emberben, tombolások a nagy külsõ kétméteres nyugalma mögött, boldog külvilági élete túlján (boldog? de ha Hopperrõl, a jócskán szerencsétlenkedõ Utrillóról már szóltunk ily szempontú-lag). Öngyilkos lett de Staël „fiatalon”. Számít képeihez bármennyit is? Nem. Kosztolányi halála, konzervativizmusa sem számít. Csak ha Szép Ernõvel összevetjük. A halál közelében is bál van, ismeretlen Úr van (a pogány) Kosztolányinál. Szép Ernõnél meg már harminc-alig-éves korában „az életet, barátom, szétszórja itt az élet”, pontatlanul idézem, meg hogy nagy porban megy színházba, háborúba az emberi birkanyáj, és nincs mellébégetés, azt eltapossák. S így tovább. Szép Ernõ mai, Kosztolányi nem. Szép Ernõ a nyáj élmezõnyének sem kell igazán, Kosztolányi – joggal – kell. A melyik festészet mire kell, miért kell, kiknek kell? Ezek már szociológiai, piaci kérdések, pszichés ezmegazok. Az absztrakt azért jött létre, mert (ld. Karinthy a XX. századról) haladáshit volt a levegõben? Miért, csak az autómobil, a mozgó, az aeroplán indult volna fejlõdésnek?! Magam még tegnap is hittem olyasmiben, hogy igenis elõre és elõbbre kell haladni a mûvészettel. Holott Rothko úgy megcsinálta, és Ad Reinhardtnak légpárnák se kellettek – a Rothkoéi. De a színek mélybordón (jaj) tüzelnek, gondolatian feketéllenek... és kint süt a nap, megyek Lágymányosomra. xxx S azon (is) fogok gondolkodni, elmézni-emlézni, hogy Ad Reinhardt majdnem-monokrómjainál a „majdnem” mennyire fontos, a gondolatiság mennyire? hogy a Skála mellett az a két vas négyzet egymáson mennyiben mégse Albers, és ha valaki objektnek kirakná, Albers megragozása lenne az, vagy merõ új perspektíva? (Kirakták már az ilyeneket.) A gondolati és az érzéki, ide jutunk vissza, mennyire egy-azonos? Nem jár együtt mindenkor, naná, nem.
| ||
Csoda-pillanata ugyanolyasmi (a festészeti megvalósulásnak), mint a fának-esés, a jó helyre... ha valaki aztán már egy kannásért (sör, kecsup) nem akar tövisizés szenvedéseket, s miért kellene akarnia. Attól az még nem „B” kategóriás mûvészet okvetlenül. És a nagy szenvedésbõl is kijöhet „C”... „F”, „G”, „H” (lóversenyosztályok). Meggyõzõdésem, hogy ahogy én megismertem, a lófogadás is mûvészet lehet, land art. Gondolandi beütéssel. De itt ilyesmik nem voltak „vizsgálódásunk” tárgyai. 2004 júniusában |
