|
|
|
A másfél évtizede Párizsban élõ, jelentõs nemzetközi gyûjteménnyel rendelkezõ házaspárral, Szöllõsi-Nagy András hidrológussal és Nemes Judit képzõmûvésszel legutóbb a Balkon 2002. évi 7-8-as számában beszélgetett Vámos Éva. A kollekcióhoz tartozó, több mint ezer mûalkotás közül 2002 tavaszán Angers városa mutatott be átfogó, katalógussal kísért válogatást. 2003 õszén a párizsi Magyar Intézet mutatta be a kollekció egy metszetét.
A gyûjteménybõl most több mint száz mûvész mintegy kétszáz mûve a szentendrei Mûvészet Malomban látható 2004. szeptember 10-tõl októberig. A fotóanyagot szeptember 8-tól külön válogatás mutatja be a Magyar Villamos Mûvek budapesti galériájában. – Milyen tanulságokat hozott az angers-i kiállítás? – Nagyon sokat, bár rögtön hozzá kell tennünk, hogy a tárlatot nem mi kezdeményeztük; nem éreztük még teljesnek a gyûjteményt. A Jean-Pierre Arnaud kurátor vezette francia csapat javaslata számos hasznos felismeréssel is szolgált, hiszen õk válogatták, s csak a magyar alkotók mûvei közül az anyagot. A mûvészek többségérõl természetesen nem hallottak, így a mûvek esztétikuma alapján szelektáltak és képeztek kisebb csoportokat. S bár anyagi lehetõségeink nem engedik meg, hogy nagyvonalúan vásároljunk az egyébként ma már nem is olyan könnyen elérhetõ klasszikus avantgárdból, éppen a kiállítás nyomán vettük meg Kassáknak a Panderma által kiadott tíz plusz egy lapos képarchitektúra mappáját, New Yorkban Tihanyi Lajos egy kései absztrakt gouache kompozícióját, vagy Réth Alfréd Honfleur címû, két darabos, 1911-es kubista ceruzarajzát a Rabaudy gyûjtemény párizsi árverésén. Jólesõ volt az elismerés is számos oldalról. A kiállítás megnyitójára eljött többek között Eleonora Schöffer, Nicolas Schöffer özvegye, s örült, hogy férje színvonalas mûveit egy ilyen magángyûjteményben látta viszont. A nálunk levõ Schöffer-szobor bekerül a most készülõ életmû-katalógusba. A párizsi kiállításról az Universe des Arts-ban jelent meg színvonalas ismertetés. Kulturális ajánlójában a Euronews többször is beszámolt az eseményrõl.
| ||
– Az egyes alkotókon túl milyen irányokra figyeltek most jobban? – A kiállítás óta még tudatosabban gyûjtjük a külföldön élt magyar mûvészeket, mert leginkább az õ életmûvükben fedezhetõ fel a szoros kötõdés az egyetemes mûvészeti tendenciákhoz. A kört Franciaországon túlra tágítottuk. Ezért vettük meg például Szobel Géza egy mûvét, valamint a második világháború elleni tiltakozásul készült rajzainak angliai kiadványát az „amazon.com” internetes könyvkereskedelmi portálon keresztül. Most keressük Kemény Zoltán Svájcban maradt mûveit. Az emigránsok munkásságából felbukkanó darabok viszonylag jól követhetõek külföldön élve, míg a Magyarországon dolgozó mûvészekkel hazalátogatásaink alkalmából találkozunk. Ez a kettõs figyelem kitûnõ összehasonlítási lehetõséget is nyújt. Ami az irányokat illeti, az utóbbi években egyre inkább a geometrikus absztrakció és a nemzetközi konkrét mûvészet gyûjtése lett uralkodó gyûjteményünk fejlesztésében. – Hogyan ítélitek meg a magyar és a nemzetközi mûvészet viszonyát? – Máig úgy látjuk, hogy idehaza elsõsorban azt várják el egy mûalkotástól, hogy kvalitásos, jól kivitelezett legyen, nem feltétlenül úttörõ, miközben külföldön az újítás elengedhetetlen, s a technikai letisztultság csak másodlagos. Ez utóbbi elvárás rendre kemény kihívás elé állította a magyar emigráció történelmi hullámait: vagy felvették az innovációs verseny tempóját, vagy kiestek. Sokan azonban befutottak, s ez mutatja, hogy tehetségben idehaza sincs hiány, ám a hazai mûvészeti közeg zárt, a nemzetközi impulzusok csak áttételesen érvényesülnek, s ez a belterjesség kisebb újítási kényszert jelent. Kemény, de megkerülhetetlen tanulság, hogy a vasfüggöny igenis határt húzott: nem a képességekben, de az informáltságban, az inspirációban. Hevesy Iván szerint ez már korábban is így volt… Ebbõl a kiút csakis a nemzetközi nyitás lehet: a magyar mûvészetet az fogja reális értékén mérni, ha hazai és külföldi magán- és közgyûjteményekben egyaránt egyetemes mûvek közegében jelenik meg.
| ||
– A gyûjtés módját tekintve milyen belátásokkal szolgált az angers-i kiállítás visszhangja? – A helyszín egy újonnan renovált városi képtár volt, ahol ez volt a nyitó tárlat. Tudatos volt a választás, a szervezõk – mint ezt késõbb megtudtuk – azt üzenték ezzel a közönségnek, hogy értelmiségi, középosztálybeli miliõbõl is lehet gyûjteni, hogy a mûgyûjtés nem a felsõ pár ezer pénzeszsák luxusa, inkább elhatározás kérdése. Különösen a nemzetközi mûpiacon viszonylag perifériális területek – mint emigráns közép-európai mûvészek vagy a kortárs minimalista festészet és szobrászat – árszínvonala engedi ezt (ma még) meg. Másrészt viszont éppen az a közelmúlt felismerése, hogy a jutányosan megszerezhetõ mûvek kora már ezeken a területeken is elmúlóban van. A hazai magyar mûkereskedelem élénkülése egyértelmûen hat az emigráns mûvészek kinti forgalmára. Az árak emelkednek, a kínálat szûkül.
| ||
– Hogyan hat a kinti magyar anyag ilyen szûkülése a nemzetközi gyûjteményetekre? – A magyar mûvek felbukkanása véletlenszerû, míg az élõ francia mûvészeknél a mûteremben válogathatunk. Ez egyébként egy különös kegy, hiszen nyugaton nem szokás közvetlenül a mûvésztõl vásárolni, hanem a galériáshoz lehet fordulni. Mi az általunk gyûjtött nemzetközi geometrikus csapatot jórészt Molnár Verán keresztül személyesen ismertük meg, s ez a közvetlen kapcsolat sok mûvésszel barátsággá mélyült.
| ||
– Milyen a külföldi alkotások árszintje? – Elérhetõ; az ezer-ötezer eurós sávban már nagyon jó mûveket lehet szerezni. Idehaza gyakran szembesülünk azzal, hogy egy adott kvalitású mûért milyen magas árat kérnek a magyar alkotók, holott a kinti mûvészek nemzetközi ismertsége, mûveik esetleges piaci újraértékesíthetõsége mégiscsak magasabb. Érdemes a piacot rendszeresen figyelni: nemrég Jean-François Dubreuil egy 1991-es, igen jó, nagyalakú mûvét vettük meg egy brüsszeli árverésen, telefonon licitálva – még a mûtermi áránál is kedvezõbben. A mû méreteivel azután bajba kerültünk, hiszen párizsi házunk minden fala tele van – minden új vételnél veszekedhetünk, mit vegyünk le helyette. Ezt a képet végül a plafonra erõsítettük.
| ||
– Hogyan erõsödött fel a fotó iránti érdeklõdésetek? – Gyûjteményünk a kilencvenes évek elején nem tudatos lépésekkel indult fejlõdésnek. Amikor kiköltöztünk, a fiunk fogalmazta meg, hogy odakint, a külföldi környezetben jobban kell ápolni a magyarságunkat. Ezért vettünk elõször magyar mûveket; s ezt már nem lehetett abbahagyni. Fotót is elõször egy kedvezõ alkalom vetetett velünk. Franka Berndt galériás tevékenységét ugyan ellentmondásosan ítélik meg, de remekmûvek kerültek hozzá. Amikor tönkrement, elárverezték az anyagot, s bár a fotók között elszalasztottuk Reisman Mariann kitûnõ portréját a fiatal Bartók Béláról, sikerült megvennünk Sugár Kata és Hevesy Iván egy-egy mûvét. Aztán közeli kapcsolatba kerültünk Lucien Hervével, Somlósi Lajossal és néhány Párizsban élõ magyar fotóssal, s a többi már ment magától. – Honnan vásároltatok további fotókat? – Joseph Kádár fotózott is, az õ gyûjteményébõl is vettünk több mûvet, többek között Hervé vintage felvételeit a negyvenes évekbõl. Fokozatosan fedeztük fel a fotót mint gyûjthetõ alkotást. Hervé az UNESCO központ építésérõl mára híres – Budapesten tavaly Nagy Bálint galériájában bemutatott – fotósorozatot készített. Közeli kapcsolatban volt Le Corbusier-vel, aki elismerõleg mondta róla, hogy „építész lelke van”. Hervén keresztül, posztumusz jutott hozzánk néhány a fia, az elõbb Párizs, majd Budapest alternatív közegében élt Rodolf Hervé fotóiból is egy pár fontos mû. Sõt, az UNESCO (ahol András dolgozik) fennállásának ötvenedik évfordulóján a székházban az építés különbözõ fázisait bemutató kiállítás is létrejött Hervé mûveibõl. – A fotó milyen irányait keresitek? – A legrégebbi fotónk egy dagerrotípia, amelyet Judit vett a párizsi bolhapiacon, amikor még létezett külön fotó szekció. A másik korszak az öreg Nadar és unokaöccse képeinek világa. A harmadik már Brassaï generációja. Ilyen, klasszikus anyagunk természetesen kevés van, de a modern és a kortárs fotó késõbbi hullámaiból is rendre választunk mûveket. Ugyanakkor kialakult tematikus érdeklõdésünk is: azokról a mûvészekrõl igyekszünk portréfotókat gyûjteni, akik jelen vannak a gyûjteményben. Hervétõl van például egy-egy felvételünk Matisse-ról és Zadkine-ról 1949-bõl. S bár tõlük mûvünk sajnos nincsen, a mûvészek többségénél mára sikerült az alkotók saját munkái mellé egy-egy portréfotót is begyûjtenünk. Ebben nagy segítségünk két fiatal Párizsban élõ fotómûvész, Sarkantyú Illés és Miskolczi Emese, akik portréfotót készítettek számos mûvészrõl. A fotógyûjteményünk kiállításán az MVM galériában például Sarkantyú nemrég készült Hervé portréfotója látható, s mellette Hervé hatvanöt évvel ezelõtti önarcképe. Kassákról és Bálintról Vattay Elemértõl kaptunk egy-egy portréfotót. Reprezentatív kollekciónk van Somlósi Lajos fotóiból is.
| ||
– Az angers-i bemutatkozás óta tehát igyekeztek kiegészíteni a magyar anyagot, szélesíteni a nemzetközit, tovább építitek a fotót - hogyan találtok mindennek közös stiláris nevezõt? – Egyre jobban kikristályosodik a gyûjtésünk a geometrikus absztrakt illetve a minimalista irányba. Önellentmondásnak hat talán, de egyre mélyebb az érzelmi kötõdésünk e látszólag éppen az érzelmeket mellõzõ, tisztán intellektuális esztétikai világhoz. Sokat utazva azt tapasztaljuk hogy, Németországon és Svájc német nyelvterületén kívül csupán szórványosan gyûjtik és becsülik ezt a mûvészetet. Ezért is érdemes ezt gyûjteni, hiszen így az árak sem annyira magasak, mint más mûtárgyak esetében - valamint öröm eltérni a mindenkori divattól. Valójában tehát Magyarországon sem csoda, hogy nem ez a kánon. Másrészt viszont több magyar mûvész dolgozik e területen nemzetközi rangon. A ma már klasszikus generációból Haász István és Konok Tamás mûvei szerepelnek a gyûjteményben. Haász sokat állít ki éppen az általunk is gyûjtött német és francia geometrikus mûvészekkel, mint Rita Ernst, Yves Popet és Peter Meyer. Konok munkásságában azt szeretjük különösen, ahogyan a lírait és az intellektuálist elegyíti - festészete tiszta zene. A középgenerációból gyûjtjük Boros Tamás és Zalavári József mûveit. – Milyen a kapcsolatotok a mûgyûjtés más résztvevõivel? – A jó emberi kapcsolatok a mûpiacon is hasznosak. Nemrég például Max Bill néhány nyomatát ajánlották fel megvételre, kettõt rögvest meg is vásároltunk, a feltételezhetõ svájci árszintnél jóval kedvezõbben. Az együttmûködés a múzeumokkal is fontos. Hazai kiállításunk kapcsán most keressük a lehetõséget egy-egy magyar és nemzetközi mûvünk elhelyezésére tartós letétként valamelyik magyar közgyûjteményben. E tekintetben példamutatónak véljük Vass László veszprémi múzeumát. Öröm volt fõ helyen látni a nálunk is fõszereplõ Aurélie Nemours mûvét, vagy a kertben a nagy Pán Márta szobrot. Franciaországban kevesebb magángyûjtemény lép a nyilvánosság elé, nehezebb közvetlen benyomást szerezni. A magyar gyûjtõk közül Vass Lászlóval és a New Yorkban élõ Müller Miklóssal vagyunk szakmai és baráti kapcsolatban, aminek nagyon sokat köszönhetünk.
| ||
– Milyen a plasztika és a festmények illetve grafikák aránya anyagotokban? – Az anyag nagyjából úgy oszlik meg, hogy a grafikai résznek (sokszorosított és egyedi grafikák) úgy ötven százalék a részaránya, festmények teszik ki a harmincöt százalékot, a maradék tizenöt százalék plasztikai munka. Számunkra a papírmunkák éppoly fontosak, mint a vászonra festett mûvek, s egy kicsit értetlenül állunk a nem éppen ezt tükrözõ hazai szemlélettel szemben. Nagyon megbecsüljük a szobrászati alkotásokat is. Schaár Erzsébet, Ézsiás István, Rácz György, Móder Rezsõ, Nagámi, Haraszty István, Zalavári József és Gyõri László szobrai és objektjei mellett talán idehaza kevésbé ismertek a szintén magyar Stéphane Kilar, Pán Márta, Pátkai Ervin és László Szabó mûvei, vagy a szintén magyar származású Sophie Vari munkái. A külföldi mûvészek közül Michel Jouët alkotásai magasan jegyzettek, s tõle is jó anyagunk van. Most szereztünk egy nagyon jó munkát Daniel de Spirt-tõl. A svájci Gottfried Honegger tekinthetõ ugyan minimalista festõnek, de mûvei szinte már reliefek, „objet”-k, ahogyan kiemelkednek a síkból. A szentendrei kiállítás kedvéért számos mappát újra ki kellett nyitnunk Párizsban, s így jöttünk rá, hogy bizonyos mûvek gazdagságáról el is feledkeztünk. Még egy Octavio Paz albumot is felfedeztünk. Több mûnél nem volt elsõre világos, hogyan is kell kiállítani vagy reprodukálni; most legalább ennek is utánanéztünk katalógusokban. Egyúttal elkészítettük a kollekció könnyen kereshetõ, gyors hozzáférésû számítógépes adatbázisát, ami egy-egy mûvet közel harminc jellemzõvel ír le. Azt is meghatározhattuk, kitõl szeretnénk még mûvet. Tom Mosley, John Carter, Gerhard Doehler munkáink még nincsenek, ugyanakkor egészében elég jól lefedjük a francia és német geometrikusokat. Nagyon erõs a venezuelai konkrét mûvészet; Sototól és Cruz-Diez-tõl vannak munkáink, de van ott még egy sereg igen jó mûvész, akiktõl szeretnénk mûveket a gyûjteménybe.
| ||
– Mennyire tudatos az Európán túli érdeklõdésetek? – Tudatos és visszatérõ. A geometrikus MADI mûvészcsoport argentin gyökerei természetesen érdekeltek bennünket. Köztudott, hogy az egyik alapító, Kosice Gyula magyar származású, de 1949 után õ hamar elhagyta a programot. Buenos Airesben ugyanakkor személyesen is sikerült megismerkednünk Makarius Sameerrel, akinek az Európai Iskolától származó gyûjteménye kitûnõ (ma Müller Miklós New York-i tulajdonában, kiállítva nemrégiben a budapesti 2b galériában, majd katalógus kíséretében Pécsett – ÉG); tõle vettünk is a konkrét periódusából való mûveket. Az európai illetve egyetemes mûvészettel kapcsolatos érdeklõdésünk és kitekintésünk tudatos választás: hisszük, hogy a gyûjteményünkben lévõ magyar mûveknek – és a magyar mûvészetnek általában – csak a nemzetközi kontextus ad rangot. Vagy maradunk ott, ahol eddig voltunk: Ugocsa non coronat. |
