|
|
|
Vámos Éva: William Klein első megjelent fotóiról mindjárt az jutott Alain Jouffroy eszébe, hogy mindenki más – és minden más művészeti ág – előtt talált rá Klein képeivel a pop artra és az újrealizmusra. William Klein Manhattanben nőtt fel, ennek köszönhetjük New-York-albumát és Amerika médiavilágáról szóló különleges filmjeit, amelyekben korunk új Ubu királya is megjelenik. Fernand Léger-nél lett festő, és immár négy évtizede többnyire Párizsban él. Párizsi fotóit állították ki a MEO-Kortárs Művészeti Gyűjteményben az Európai Fotográfusok Háza és a Francia Intézet szervezésében*. Festő, fotográfus és filmes – mit jelent mindez az életében? – kérdeztem a kiállítás-megnyitóra Budapestre érkező művésztől.
William Klein: A fényképek, a festészet, a filmek – csak az eszközök változnak, de valójában minden munkámmal önmagamról beszélek. Bizonyos értelemben minden művem egy-egy önarckép. A film talán izgalmasabb és nehezebb műfaj, és talán nem is lehet mindig annyira aktuális, mint a fotó. Mint például Robert Capa vagy Cartier Bresson egy-egy híressé vált fényképe, amelyet újra-és újra megjelentetnek az újságokban. V. É.: Hogyan válogatták a képeket, milyen Párizs a fotóin és az 1968-ban készült filmjében? W. K.: Ezt az anyagot még több képpel együtt kiállították már a párizsi Európai Fotográfusok Házában, és megjelent egy részük könyv-formában is. Mindig magam válogatom a képeket, és szerkesztem könyveimet. Párizs annyira a sokféle etnikum színes forgatagát jelenti számomra, hogy elegem volt az annyira csak fehér emberekkel ábrázolt Párizsból. Fotóimmal meg akartam mutatni, hogy Párizs éppen annyira kozmopolita város, mint New York. 1968 májusában Párizsban először lehetett forradalmi eseményekről hangos dokumentumfilmet forgatni – hiszen 1917-ben az orosz forradalom idején még nem volt ilyen technika. A Sorbonne diákjai akarták minden áron, hogy forgassak a Latin negyed eseményeiről, és az egyik külvárosban összegyűlt filmes tanács vitáiról. Készüljön mindenről film, dokumentáljuk mi az eseményeket – mert az ideérkező sok más forgatócsoport nem biztos, hogy hitelesen örökíti meg az eseményeket. Én véletlenül közel voltam mindenhez, a Latin negyedben laktam, s így hamarosan én lettem a Cinéma Sorbonne. Nagyon szerény eszközökkel készült a film. Volt egy asszisztensem, aki cserélgette a filmet, egy hangmérnököm és egy általános asszisztensem. Mindent megörökítettünk: a kommunista, a trockista és az anarchista csoportok vitáit egyaránt. Közös akarattal nagy szintézist terveztünk – de 68 májusa után már nem volt közös akarat. Forgalmazónk sem volt. Így minden csoport képviselője külön vitte el a maga filmjét a hóna alatt. Tíz évvel később nosztalgiából és kissé megenyhülve arra gondoltak az emberek, hogy kár dobozban hagyni a filmet, így hát elővették végre és bemutatták. Három moziban játszották egyszerre a Latin negyedben, és megteltek a mozik, és a vetítések után újra vitatkozott mindenki. Hiszen, miként 68 májusa, a film is arról szólt, hogy mennyire szükségük volt az embereknek arra, hogy beszéljenek egymással.
| |||
V. É.: New York-könyvét mindenütt idézik, ezzel fiatalon mindjárt nagyon ismert lett. W. K.: 25 éves voltam, amikor ezeket a fotókat készítettem. Ilyenkor semmitől sem fél még az ember, még akkor sem, ha korábban nem is fotózott. Festőnek tanultam ugyanis. Erősen önéletrajzi ihletésű volt ez a könyv. Be akartam mutatni, hogy mit jelent számomra New York, sőt Amerika, hogy ki is vagyok én, s hogy mit jelent számomra a fotóművészet. Úgy láttam, hogy a fotóművészet még nagyon bátortalan a többi művészethez képest. Azt gondoltam, hogy sok mindent lehetne a fényképezésért tenni. Nem nagyon lelkesedtem az akkoriban divatos romantikus francia fotókért. Erőteljesen, keményen akartam megjeleníteni szülővárosomat – mindazokkal az eszközökkel, amelyek a festészetnél nagyobb lehetőségeket adnak a fotósnak.
| |||
V. É.: Mi a kapcsolata Magyarországgal ? W. K.: Alig van kapcsolatom. A nagyszüleim még a 19. század végén vándoroltak ki Magyarországról Amerikába. A szüleim már New Yorkban születtek. Emlékszem, hogy kisfiú koromban Magyarország távoli, elvont fogalom volt számomra. Egyik ott élő nagyanyám még rosszul beszélt angolul, és én ezt inkább szégyelltem. Ma már sajnálom, hogy nem kérdeztem őt Magyarországról – de hát akkoriban a kivándorlók körében erősen élt a vágy, hogy mielőbb sikeresen beilleszkedjenek. Egyszer, 12 évvel ezelőtt jöttem már Magyarországra kiállítással. Akkor érdeklődtem a rokonoktól, hogy milyen vidékről származik a családunk – de nem tudták. Ez Amerika.
| |||
|
|
|||
|
* Párizs+Klein+Budapest+Vancsó+Krstic, |
