|
Gyõrfi Réka |
|
Most, hogy a brit fotográfus, Martin Parr lett az idei Arles-i Fotófesztivál sorban a 35. fõkurátora – hiszen François Hébel fesztiváligazgató õt kérte fel erre a feladatra, mint „nemzedéke egyik legnagyobb hatású fotográfusát” –, egyre többen várják Franciaországban Parr életmûkiállítását, amely idén áprilistól járja a világot. A kiállítást elsõ ízben a londoni Barbican Centre mutatta be, a Magnum Fotóügynökséggel együtt összegyûjtve a harminc évnyi alkotómunkát átfogó fotó-, installáció - és filmanyagot, majd ezt követõen a hamburgi kikötõ népszerû kortárs kiállítóközpontja, a Deichtorhallen, majd Madrid és Párizs közönsége tekintheti meg a „nagyon britként”, sõt, egyre többször „sztárfotográfusként” is aposztrofált Parr eddigi életmûvét.
„A dolgok és a boldogság között szoros kapcsolat van” írja Georges Perec A dolgok címû, 1965-ben született rendkívül egyszerû és egységes stílusban megírt mûve kapcsán, amelyben egy fiatal középosztálybeli pályakezdõ pár a tárgyakhoz, a dolgokhoz való viszonyának ábrázolásával a korabeli, születõ fogyasztói társadalmat írja le már-már szociológiai jellegû, megfigyelõ és elemzõ semlegességgel: „Az alacsony dohányzóasztal mellett, egy, három nagyfejû rézszöggel a falra erõsített selyem imaszõnyeg alatt, amely színben tökéletesen harmonizált a bõr színével, egy másik, világosbarna velúrral behúzott dívány állt, erre merõlegesen, mellette pedig egy apró, lábakon álló, hosszúkás, sötétvörösre lakkozott bútordarab, három fiókkal, amelyen csecsebecsék sorakoztak: mokkakövek és kõtojások, tubákos szelencék, cukorkás dobozok, jade-hamutartók, egy gyöngykagyló, egy ezüst zsebóra, egy csiszolt üvegpohár, egy kristálypiramis, egy ovális keretbe foglalt miniatûr...” A 70-es évektõl Martin Parr hasonló leíró-dokumentáris stílusban, ugyanakkor szarkasztikus fekete humorral mutatja be fotóin kora társadalmát.
| ||
Martin Parr fotói dokumentumfotók. Eleinte a „komolyabbnak tûnõ” fekete-fehérben, majd a 80-as évek elejétõl egyre inkább színesben fotózza az - elsõsorban a vidéki középosztálybeli - brit társadalom mindennapjait. Képein nyoma sincs a szenzációnak, a kivételesnek, elsõ látásra minden olyan „normális”. Átlagos, „middle-class” emberek. Parr ezt is keresi, az „átlagos” életek bemutatását. Vakációzók a strandon, bevásárlás a nagyáruházban, állófogadás vidéki rendezvényen, csendélet kanapéval... És mégis: a képek minden részletükben felkavarnak. Mert a vakációzók a csupa beton, csikkekkel és szeméthegyekkel tarkított brightoni strandon ugyan kipihentek, talán boldogok is, mégis valahogy szánalmasak. Pedig a vakáció ilyen: a gyerek üvölt, vagy összekeni magát fagyival, a beton pedig nyomja az ember fenekét. Fürdeni sem nagyon lehet, a víz hideg is, koszos is, de nyaralunk!
| ||
Parr képein az „átlagos” inkább durván „középszerût” jelent. Ez a harsányan színes, minden apró részletében erõs brightoni sorozat (New Brighton, Merseyside, 1988) hozza meg az elsõ sikert Martin Parrnak, itt válik nyilvánvalóvá sajátos, egyedi, valóban innovatív dokumentarista stílusa, amelyben nem kevés éllel tárja elénk saját megszokott világunkat, és mutatja meg ezt a furcsán burjánzó és uniformizálódó nyugati társadalmat, a fogyasztó ember bugyuta boldogságát, a tömegturizmust, és mindebben a hétköznapok magányát. Szánalmas, írtam az imént, és valóban: Parr képeinél cinikusabb képeket ritkán lát az ember. Az állófogadáson az asztalt rohamozó, sörkorcsolyákat faló vendégek, a calais-i Auchan-ban a sörheggyel rakott bevásárlókocsi (mert Franciaországban olcsóbb az alkohol) vagy az Unatkozó párok sorozatban (Bored couples, 1991) az egy asztalnál ülõ, de üresen a semmibe bambuló emberek látványa elõbb nevetést vált ki, aztán valamiféle zavart. Furcsa, ambivalens élmény. Sokan ítélik el Parrt amiatt, hogy kihasználja, nevetségessé teszi az angol középosztályt, az átlagembert, aki naivul, felhõtlenül boldognak látszik a képeken. De Parr valójában maga is része ennek a világnak, külvárosi gyerek, Epson Surrey-ben töltötte fiatalkorát, ma Bristolban él. Több sorozatának maga is szereplõje (az „unatkozó párok” között például az egyik képen maga is a semmibe bambul, emellett több önarcképsorozata létezik); talán épp ezért olyan sikerültek ezek a képek, ettõl olyan hûek, távolról sem mesterkéltek, hiszen Parr jól ismeri ennek a társadalomnak a mûködését, igazi angol öniróniával ábrázolja annak groteszk oldalát. Ha azt gondolnánk, elítéli ezt a társadalmat, nem értettük meg mûvészetét. Sokkal árnyaltabban, finomabban, mondhatni elvontabban fogalmaz: a társadalomnak pontosan ezt az ambivalens, egyszerre kínos, de mégis valamiképp szeretnivaló arcát fogalmazza meg. Egy másik sorozatában átlagos turistákat fotóz (Small world, 1987-1994), „milyen kicsi a világ”, mondja némi éllel, a turista a pisai ferde torony elõtt, az egyiptomi piramisoknál és a svájci havasokon is ugyanúgy kattintgatja a fényképezõgépét, rendben-sorban lépked, ugyanolyan rikító hawaii-mintás inget, kalapot és napszemüveget visel, és ugyanúgy megveszi a bóvlit. Ilyenek vagyunk mi, emberek. A Common Sense (1995-99) ciklusban szintén az átlagember apró örömeit mutatja ferde tükörben, csupán a kínos részletekre koncentálva. A több száz fotó így, felnagyítva, majd a kiállítótér egyik hatalmas falán fotóinstallációként felépítve, ha lehet mondani, az ízléstelenség legvégsõ határait súrolja. Rózsaszín malacformájú mignonok arany tortapapíron, amerikai zászlós fürdõnadrág terebélyes fenéken, csillogóan kékre lakkozott körmök lila mikiegeres papírzacskóban hamburgert tartanak, „Love” feliratú, rózsaszín cukormázas donut a kirakatban.... Ez a fal hommage a giccsnek. Giccsgyûjtemény. Parr egyébként vérbeli és szenvedélyes gyûjtõember, harminc éve gyûjti a képeslapokat, festett dísztányérokat (többükön Margaret Thatcher arcképe), nagymintás tapétákat, szovjet kultusztárgyakat, „csecsebecséket”, karórákat és bögréket. Képeslapjaiból Unalmas képeslapok címmel 2001-ben nagysikerû kiadványt jelentetett meg, a tányérokból, tapétákból és tárgyakból pedig a retrospektív tárlaton is látható installációkat, a 70-es évekbeli brit „lifestyle”-t hûen illusztráló szobabelsõket készített, zenei aláfestéssel. Fotográfiai könyvekbõl álló hatalmas kollekciója egyike a legjelentõsebbnek a világon. A fotográfus 1994 óta a párizsi Magnum fotóügynökség tagja, bár nem volt könnyû belépnie: a fotósok egy része kifejezetten ellenezte tagságát, épp szokatlanul kemény, cinikus ábrázolásmódja miatt.
| ||
Fotográfiai nyelvezete, az erõs színek használata és a nagy, széles terek, illetve az apró, rendszerint hibás vagy túl giccses részletek felnagyítása az azonnal felismerhetõ Parr-fotó jellemzõje. Ez a sajátos képi világ jellemzi az Idõk jele címû ciklusát is (Signs of Times, 1992), amelyben Parr szobabelsõ-csendéleteket mutat meg, és eleddig szokatlan módon, pár szavas kommentárt is fûz a képhez, csak hogy még szarkasztikusabbá tegye a látványt: nagymintás padlószõnyegen elhasználódott, sötétzöld kanapét látunk színes párnákkal, a kanapé támlájára picit kínos fehér csipketerítõt helyezett gondosan a tulajdonos, valószínûleg azért, hogy „feldobja” azt. S valóban, a kép alatt felirat: „Mindig veszünk ezt-azt, hogy a lakás csinosabb legyen, de valami mégsem stimmel.” Ez a kommentár akár mottóul is szolgálhatna az életmûhöz. Parr keserédes fotói az átlagember mindennapjait leplezik le: az átlagemberét, aki vásárol, szupermarketbe, plazába, Ikeába jár, unalomból költekezik, dolgait vagy hétköznapjait csinosítandó, „fogyaszt” – de valami mintha mégsem stimmelne. |
