|
Palotai János |
|
A német fõvárosban, nem messze a Kultúrfórumtól található a Bauhaus archívum, melynek épületét a Bauhaus egykori vezetõje, Walter Gropius elképzelési alapján építették a 70-es években. A Gropius tervek adaptálásával készült archívum megõrzött valamit az eredeti szigorú stílusból, a tömbszerûséget azonban ritmikusan tagolják a bordák, a felsõ tetõrészek hullámos megoldása, melyek jól interferálnak a Landwehrkanal vizének hullámaival. A másik oldalon az épület fekvõ tömege dominál; a bejárathoz törött csigavonalú rámpa vezet. Itt látható szeptember végéig az a kiállítás, mely a Bauhaus Németországban kevéssé ismert, chicagói korszakát mutatja be.
Moholy-Nagy László életútjával kapcsolatban tudhatjuk, hogyan alakult a Bauhaus sorsa az iskola németországi feloszlása után. Moholy-Nagy maga elõbb Hollandiába, majd Angliába ment, végül Amerikába emigrált, ahol 1937-ben megalapította az új Bauhaust (New Bauhaus), majd a késõbbiekben a School of Design-t (1939) és az Institute of Design-t (1944). Kevésbé ismert, hogy mások is elhagyni kényszerültek Németországot: Paul Klee, Johannes Itten visszatért hazájába, Svájcba; Philip Tolziner sokáig raboskodott a sztálini Gulagon. Kandinszkij Franciaországba ment, Oskar Schlemmert, Gerhard Marcks-ot és Georg Muckét eltávolították állásukból, õk vidéken próbálták átvészelni a következõ éveket. A designerek egy része alkalmazkodott az új rendszerhez, még ha magánemberként ellenezték is a nácizmust: Wilhelm Wagenfeld a lausitzi üveggyár mûvészeti igazgatója lett, Herbert Bayer a Dorland reklámügynökségnél dolgozott egy ideig (õ tervezte többek között az 1936-os téli olimpia plakátját). A fotós Willi Jungmittag és Josef Knau baloldali beállítottságuk miatt életükkel fizettek, míg a Bauhausnál diplomát szerzõ Fritz Ertl részt vett az auschwitzi koncentrációs tábor megtervezésében. Gropius és Mies van der Rohe megkísérelték folytatni munkájukat, de végül õk is Amerikába emigráltak, mint Josef Albers, Breuer Marcell, Herbert Bayer és Walter Peterhans. 1938-ban Gropius és Bayer megrendezte a „Bauhaus 1919-28” címû kiállítást a New York-i MoMÁ-ban, amely a Gropius-korszakot mutatta be. Ez a kiállítás hatalmas jelentõségû volt a Bauhaus tagok számára: Bayer meghatározó grafikus designer lett a Harper’s Bazaarnál, Breuert megbízták a Whitney Múzeum tervezésével. Albers elismert mûvésztanárként tanított a Black Mountain College-ben, majd a Yale egyetemen az Op Art egyik elõfutára lett. Anni Albers szövéseivel tett szert tekintélyre. A Moholy-Nagy által szervezett iskola nemcsak nevében õrizte meg a Bauhaus szót, de programjában is következetesen alkalmazta, majd továbbfejlesztette a dessaui szellemet. Ideológiája erõs hatást gyakorolt Amerika-szerte. 1939-ben nevet változtattak, amikor a németes elnevezés már nem csengett olyan jól. A Design School, a „design iskola” célja az volt, hogy felszabadítsa a diákok teremtõ potenciálját, hogy szabadon kísérletezzenek az anyaggal, a technikával, a formákkal. Ezt szigorú következetességgel valósították meg a gyakorlati kurzusok folyamán, de itt jobban „fókuszáltak” a humán és természettudományokra is (anatómia, biotechnika, intellektuális integráció). Egyre nagyobb szerepet kapott a fotó, a fény új távlatokat nyitott a fényreklám és az alkalmazott mûvészetek irányába. Az új Bauhausban az elõ- vagy alapozó design kurzusban résztvevõk megismerték az anyagok széles variációját, szerkezeti felépítését, a felszínek minõségét, alkalmazhatóságuk skáláját. A mechanikát, technikákat elvontabban tanították, mint eredetileg. Az alapkurzus után különbözõ mûhelyekben folytathatták tanulmányaikat a diákok, úgy mint: fény, fotó, film, publicitás; textil, szövés, divat; fa, fém, plasztikák; színek, festészet, dekoráció és építészet. A legnagyobb teljesítményt a fényképezés terén érték el olyan tanárokkal, mint Kepes György, Nathan Lerner, Arthur Siegel, Harry Callahan. A stáb lassan egészült ki amerikaiakkal. Az iskolában tanítottak többek között Alexander Archipenko, Charles W. Morris, illetve egy ideig maga Gropius, tanácsadóként. A németországi politikai támadások után itt elsõsorban az anyagi gondokkal kellett megküzdenie az iskolának, de az új Bauhaus céljai egyre jobban megfeleltek az amerikai követelményeknek. Moholy-Nagy utóda, a formatervezõ Serge Chermayeff hû maradt az eredeti ideához, miszerint sokoldalúan orientált, univerzálisan gondolkodó designereket kell képezni. Ezek az elképzelések lépésrõl lépésre valósultak meg. A tananyag-struktúra legradikálisabb átalakulása 1955-ben, az ipari formatervezõ Jay Doblin irányítása alatt történt, aki sokkal nagyobb súlyt fektetett a gazdasági alkalmazhatóságra. A Design Institute a – szintén chicagói – Illinois Institute of Technology (ITT) része lett, de tekintélyes professzionális iskola maradt. A Németországból hozott metódus, amit Chicagóban továbbfejlesztettek, adaptáltak a környezethez, számtalan módosult formában élt tovább az amerikai iskolákban. Hatására háttérbe szorultak az amerikai szépmûvészeti tradíciók a formatervezésben. A chicagói ITT építészeti iskolájának vezetõje 1938-tól 58-ig az a Mies van der Rohe volt, aki Gropiust elõbb a Bauhaus élén, majd az emigrációban is követte. Építészként és tanárként azzal a problémával szembesült, hogyan lehet korábbi elveit, tanulmányait, tapasztalatait adaptálni egy nagy egyetem szabályozott rendszerébe, hogyan lehet ebbe beépíteni egy új koncepciót, amely együtt jár a tananyag alapvetõ reformjával. Van der Rohe igyekezett megtalálni az akadémizmus-ellenes tendenciák és az eredményes tömegoktatás közti egyensúlyt. A tantervet három részre osztotta: az elsõ periódusban a kezek és szemek gyakorlata során megtalálni, kialakítani az arányok, a struktúra, a forma, az anyag iránti érzéket, illetve elsajátítani ezek összefüggését, kifejezését. A második periódusban arra koncentrált, hogy bemutassa az anyagok felépítését, építkezését, mely a struktúrák, formák érzékelésére és hatékonyabb korrelációjára épül. Majd a harmadik, utolsó fázisban az elemzésre koncentrál: mi is az épület célja? – és végül ez lesz a design és a várostervezés alapja. Alapvetõ cél, hogy a forma ne korlátozza a funkciót, így a stúdiumok hangsúlyozzák az épülettípusok különbségét. A kurzus az építés mûvészi elveinek, problémáinak bemutatásával végzõdött. Mies van der Rohe erõs hatást gyakorolt az iskolára; úgy tartotta, hogy az épületet valójában fejlesztik, nem tervezik. Módszerének sarkköve: egyensúlyt teremteni a technikai és a mûvészeti problémák között. Elõfeltételként szabta a tökéletes építõmesteri, kézmûves készséget, diákjaitól elvárta, hogy többet érjenek el, mint hogy biztosan használják saját szótáruk elemeit. Ez teremtette meg kurzusai bázisát az ITT-n. Az építészet mûvészi oldalának hangsúlyozása különböztette meg iskolája tananyagát pl. a Harvard kurzusától, amit Gropius dolgozott ki, s amely az építészeti eljárás strukturális feltételeire alapozott, ahol az épület külsõ megjelenése jól beágyazódik a kortárs – konvencionális, piaci – trendbe. Az ITT-ben folyó oktatás sikeréhez partnerekre is szükség volt: Walter Peterhaus, a Bauhaus egykori tanára tartotta a bevezetõ „vizuális tréninget”, ami mentális és manuális alapot adott az építészeti kurzushoz, Ludwig Hilbersheimer pedig a várostervezési osztályt vezette, olyan elképzelést valósítva meg, melyet még Németországban alakított ki, s amit a tapasztalatokkal kibõvítve kiterjesztett nemcsak a város-, hanem a regionális tervezésre is. A tananyag hamar ismertté vált, és nemcsak az USA-ban követték.
| ||
A berlini kiállítás egyszerre láttatja a németországi és az amerikai Bauhaust. A belépõt egy Moholy-Nagy idézet fogadja: „minden tanuló képes a kreatív munkára”. A látottak többsége azonban a tanárok kreativitásáról gyõzi meg a nézõt, mint pl. Nathan Lerner fekete fából hajlított széke (1940) vagy fekete-fehér fotói, köztük a Light box study 1937-bõl. A kollázsok, fotogramok alátámasztják, hogy az új Bauhaus a fotó területén nyújtotta a legnagyobb teljesítményt, amire ismét csak az iskolateremtõ Moholy-Nagy ad magyarázatot: „photography is the new medium of expression”, azaz a fénykép a kifejezés új eszköze, mûfaja. Az õ képei mellett láthatók Kepes György kollázsai, Arthur Siegel képei és Aaron Siskind textúra-fotói. Utóbbi munkáin jól érzékelhetõ a Moholy-Nagy iskola hatása: formatanulmányai innen indították az absztrakt, nonfigurális kép felé, s vezették el a modern fotófelfogáshoz. Külön térben vannak elhelyezve az irodai és szobabútorok – összhangban az épülettel, jelezve a tervezés komplexitását –, melyeket még Németországban készített Lilly Reich, Pauline Schwickert, Mies van der Rohe és Breuer. Itt vannak az utóbbiak híres székei és Albers beépített szekrényfala is. Tervrajzok, makettek, fotók a barcelonai világkiállítási pavilonról, s a késõbbi amerikai periódusból: az ITT Campusáról, a Black Mountain College-ról. Kis tárolókban láthatók az új Bauhausban készült fém, üveg, fa tárgyak, kisplasztikák. Külön teremben állították ki Breuer Marcell nálunk ismeretlen, ékszerû és diagonális, keresztátlós afrikai motívumokkal díszített Afrika székét, amit még 1921-ben készített fából és fonott szõttes anyagból. A bõséges anyag ellenére hiányérzetünk lehet. Nem találjuk például Moholy-Nagy Vision in Motion címû könyvét, ami amerikai munkájának hozadéka. A kiállításnak nincs külön katalógusa, képek sem kaphatók, sõt, a fotózást is megtiltották Az archívum kollekcióját tartalmazó 200 oldalas kötetben 5-6 oldal foglalkozik az 1933 utáni idõszakkal, s ezen belül mindössze egy az új Bauhausszal. A kiállítás azonban így is nagy hiányokat pótol, ahogy maga az Archívum is. A Bauhaus archívum története mintegy negyven évre nyúlik vissza. 1960-ban létrehozták a Bauhaus archívum egyesületet Darmstadtban. Az intézmény sorsa a két német állam közötti viszony függvénye is – a Bauhaus maga is megosztás tárgya. 1971-ben Nyugat-Berlinbe költözik a gyûjtemény. 1976-ban megkésett reakcióként Dessauban létrehozzák a Bauhaus tudományos és kulturális centrumot, ahol a történeti anyagot õrzik. 1979-ben felépül a mai helyén az archívum, a darmstadti tervek alapján. 1986-ban a dessaui intézmény egy Bauhaus épületbe költözik, és új nevet is kap (Bauhaus Dessau Design Centrum), majd az újraegyesítés után ugyanott létrejön a Dessau Bauhaus Alapítvány (1994). A weimari periódus munkáit a helyi múzeum gyûjti. A Bauhaus örökségéhez – áttételesen – kötõdik az ulmi Hochschule für Gestaltung, amely 1955-ben nyílt meg. Elsõ rektora Max Bill volt, tanára Max Bense és Ott Aicher, aki a Lufthansa és a ZDF designere, s a müncheni olimpia piktogramjainak tervezõje. Az iskolát 1968-ban bezárták, anyaga átkerült a Berlini Bauhaus archívumba, ami jelzi az itt folyó gyûjtés extenzitását. Az archívum nemcsak a német, hanem az egyetemes kulturális örökség részeként õrzi a Bauhaus mûvészi és pedagógiai tevékenységére vonatkozó dokumentumokat, mûalkotásokat, oktatási programokat, elméleti írásokat – Klee pedagógiai vázlatkönyvét, Kandinszkij, Schlemmer, Feininger, Itten színelméleti tanulmányait, kéziratokat, õsnyomtatványokat, valamint mûhelymunkákat, egyedi, manuális darabokat, „work-shop” produkciókat és a szériatermelés prototípusait, mint az ipari formatervezés klasszikusait. Külön kezelik az építészeti tervrajzokat, modelleket, levelezéseket (csak Gropiustól 4800, Lucia Moholytól 1900 lapot tartanak nyilván). Az archívumban mintegy 50000 fotót õriznek, melynek fele eredeti, a fele repró. Fõ témájuk: az alkotók munka közben, a Bauhaus élete, illetve portrék, csoportképek. 117 alkotótól 5000 mûvészi fényképet tárolnak, s ebbõl ötszázat az új Bauhausból. Az archívum nyilvános könyvtára 22000 kötetet tartalmaz, elsõsorban a Bauhausról szóló irodalmat, kibõvítve mûvész, építész szerzõk mûveivel, valamint kortárs mûvészeti, építészeti folyóiratokkal, design magazinokkal. Az archívum saját kiadásban is jelentet meg könyveket, eddig 27 publikációt; többek között Gropiustól, Nikolaus Pevsnertõl, Moholy-Nagy fényvízió kísérletérõl, Hannah Weitemeiertõl, s a már említett Bauhaus-kutató H.M. Winglertõl a Bauhaus Amerikában, rezonancia és továbbfejlõdés címmel. Külön számíthatjuk a kiállítások zöméhez (62) kiadott katalógusokat. Következõ tárlatuk október végén nyílik Happy Birthday! címmel, mellyel az archívum épületének 25 éves jubileumát ünneplik. Ez lesz a 99. kiállításuk 44 év alatt, melyek nemcsak a múltról szólnak, de a jelenrõl is: a huszadik századi német mûvészetrõl, az új múzeum-építészetrõl, Alessirõl vagy az új svéd designról. |
