|
Tolnay Imre |
|
„Már minden képet leexponáltak – nincs olyan beállítás, pillanat, arckifejezés, hangulat, ami ne lenne ismert, ne lenne már látott és rögzített.” – kezdi Petrányi Zsolt egy 2003-as írását. A két párizsi alkotó, akiknek kiállítását Konok Tamás nyitotta meg Gyõrött, szintén a világ ismerõsnek tetszõ szegmenseit kutatják és ragadják meg, igen letisztultan és személyesen. Tulajdonképpen két, kevés kommentárt igénylõ, egymásra reflektáló, egymást feltételezõ és – nem didaktikusan – kiegészítõ életmû, versekkel nem kiegészülve, hanem abban is megszólalva.
Egy kétségtelenül sztereotip és leegyszerûsítõ nézõpontból itt a fotók képviselik a birtokolni vágyóbb nyugati és a kalligráfiák a meditatívabb keleti szemléletmódot. Benoist Mallet a líraian megvilágított tényeken át vezet a valósághoz, míg Manon Mallet esszenciálisan egyszerû ecsetrajzai valóságán – és szintén kiállított versein – szûri át árnyékvilágunk tényáradatát. A tényekét, melyekrõl azt írta Rilke valahol: „szörnyû, hogy nem ismerhetjük meg tõlük a valóságot.” A lírai-dokumentáló Benoist Mallet repülõgépek részleteit fényképezi. Amikor keresi az exponálandó részletet, szegecs-sorokon, acéllemez-illesztéseken és fémes fényréseken vizslat, hogy aztán anyagtalanná váló és tárgyiatlan képét rögzítse a világ e kis szeletének. Pontosabban átlényegülés, átanyagiasodás ez. Objektumból szubjektum: a lefotografált fém-fény, vagy szélfútta légballon-drapéria-ránc meditációs szegletté válik, vagy hûvösen lélegzõ organizmussá. Mikro-makro szembesítés, a teremtmény által érzett atmoszféra Jónás cethalának gyomrában. Benoist fotografáló tevékenysége olyan ívet ír le, mintha precíz repülõgép-szerelõkkel reggelizne, szárnyaló, fáradt pilótákkal – például Blériot-val, Saint-Exupéryvel ebédelne és révedezõ apostolokkal vacsorázna egy agapén. A fiatal francia fotográfus többnyire a részlet részletében ragadja meg az egészet, s ezáltal erõsen absztrakt, tömör és jelképes fényképeinek végeredménye. De mi is az a végeredmény? Vajon az-e, ami a Petrányi Zsolt által „rögzített” valóságnak nevezett képként a camera obscurában létrejön, vagy az-e, amit nem (csak) a szem, hanem az agy fiziológiája és a psziché alig kiismerhetõ útvesztõje rak össze. A fotó tehát tudatunk és tudattalanunk lenyomata, éppúgy, mint az elvont, másként tárgyiasuló-materializálódó kép.
| ||
A tárlat anyagának installálása igen szerencsés, egy késõ-reneszánsz épület átrium oszlopainak matt, tömör függõlegeseire Benoist Mallet sötétbõl elõderengõ fém-vízszinteseivel reagál. Párbeszéd az ecset, a camera obscura és az építészeti tér között. A több évszázados kõ és falak adta keret, a több évtizedes acéllemezek mesterien megfotografált, gazdag szürkesége, haiku-tömörségû versekkel meg-megszakítva, tömör, de könnyed kalligráfiákkal kiegészítve. Manon Mallet kalligráfiáin a Benoist által reprodukált konstrukció íveit véljük megismétlõdni. Nem spirituálisan, nem materiálisan, még csak nem is vizuálisan, csak zenei lüktetésükben, ritmusukban, képi léptékükben. Míg Benoist szemlélõdésének tárgyai az aviáció eszköz-részletei, addig Manon meditációjának objektumai maguk a tusfestmények, maga a jelet létrehozó gesztus. Nem új-orientalizmus ez, hanem egy törékeny francia mûvésznõ személyes vallomásai, éppúgy, mint a magyar Nádler István tibeti egyházi zene ihletettségében születõ legutóbbi festmény-gesztusai.
| ||
Tulajdonképpen fûszerek nélküli, száraz képi és verbális mûvészet ez, de hát van-e értelme „kotyvasztott italokkal elhalmozni a jóllakottakat? Kultúrát ajándékozni azt jelenti, mint szomjúságot ajándékozni.” – írja Saint-Exupéry a Citadellában. A latin (francia) ember puritán megjelenésében és miliõjében is elegáns. Olyan képiség Manon és Benoist Mallet mûvészete, mely termékeny ürességekkel, nagy súlyú feketével és fehérrel, hiánnyal, zenei értelemben sok csönddel, levegõvétellel szólal meg. Aerofotográfiával és aeropitturával van tehát itt dolgunk, de nem az 1920-as, 30-as évek néhány olasz futuristájának sajátos, szürreális felülnézetével, hanem egy szó szerinti légies vizualitással. Mert a gravitáció legyõzése, mint Benoist Mallet képei szembesítik, a könnyed szárnyalás éppen szigorúan szegecselt és forrasztott fémlemezek kalodájával és gépmadarával lehetséges – nekünk, fizikai értelemben – egyfelõl. Másfelõl, Manon Mallet lehelet-festészete és haiku-könnyed költészete a (fehér)papír-ecset-(fekete)tus viszonylatába és szavaink (fekete-fehér)lenyomat-realitásába zárja a levegõt, a szárnyalást, a szellemi-fizikai lélegzést. Csak a fény-árnyék repdes könnyeden, a gondolat szabadon, gravitáció nélkül, a repülõgép és a fekete-fehér ecsetrajz épp a nehézkedés, determináltságunk, tétovaságunk szimbólumai. Ezáltal közvetítenek szellemiséget, hordoznak spiritualitást. Maximalista programok, mondhatni, minimalista eszköztárral, transzcendens vágyakról immanens anyagiságban. L’accord primordial – mely összetartja, eggyé gyúrja, leheli, szegecseli az anyagot – a fém-fényt fotókká, a gondolatot-indulatot festményekké, a szavakat versekké. Elemi összhang, mely a szellem részecskéit tömöríti beszédes anyaggá. A fény városának, Párizsnak három szálon testet öltött üzeneteivel szembesülhettünk tehát. Fény-képeken, olyan rajzokon, ahol a fekete ecsetvonás mégiscsak a belsõ tûz közvetítõje (fényt kapott papír, a meghívón is egy inverz-gesztuskép van) és belsõ fénybõl fogant verseken át jött a derengés és ragyogás. |
