|
Adamik Lajos |
|
A festõi Svájc délnyugati vidékén, a szõlõskertekkel dús Wallis szívében, ezernégyszáz méterrel a tengerszint fölött; nyugati oldalán a Gemmi ezerméternyi sziklafalainak kopár meredélyeitõl, északon és keleten szelídebben emelkedõ, szurdokmélyi vízesésekkel zubogó, fenyvesekkel-legelõkkel zöldellõ hegyektõl körülbástyázva-körülölelve; régi és új fürdõkkel, termákkal, szaunákkal, uszodákkal bõségesen kiépítve: közel húsz forrás táplálja õket, napi négymillió liter 51 fokos hévízzel! Leukerbad/Leuche-les-Bains-t az Isten is fesztiválszínhelynek teremtette.
Történt, hogy a falu elöljárósága elkalkulálta magát, túlépítkezett-túlköltekezett. S ha már, így a fáma, nyakig az adósságban: miért ne legyen, ilyen kolosszális kulisszák között, Leukerbadnak is egy irodalmi fesztiválja? Került hozzá rokonszenves-ambiciózus szervezõ a zürichi könyvkiadó-könyvkereskedõ, Ricco Bilger személyében, és lõn fesztivál: idén már a kilencedik. Irodalmi fesztiválokkal, miként irodalommal is, Dunát, Drávát, Tiszát lehet rekeszteni. Mint mára minden kunszt-mûfaj, a verbális közléseké is a médiamasinéria mûködésének függvényévé korcsosult, egy szerzõ „feledési ideje” – az az idõ, amíg a média két közlés között még hajlandó odafigyelni rá – két-három év, aztán: agyõ! A leukerbadi egy kicsit mégis más; kicsit több, szebb, jobb; kicsit kevésbé mû(b)irodalmi.
| ||
Itt van mindjárt a natura naturans kínálta grandiózus díszlet, no meg a mód, ahogyan a szervezõk élnek e tálcán kínált lehetõséggel. Ez a fesztivál például nem fölolvasással, hanem szépséges gyalogtúrával kezdõdik. Az út a Dala-folyó vadregényes szurdokában vezet fölfelé. A szakaszt csak nemrég nyitották meg a nagyközönségnek, és kettõs csúcspontja a szelíden imbolygó függõhíd meg az õsrobajjal alázúduló kaszkád a szurdok felsõ végén. Szerzõk, szervezõk, meghívott és fizetõvendégek vagy ötvenen sorjáztak azon a borús júliusi péntek reggelen, és kit sem zavart, hogy idõnként eleredt az esõ. Nem zavarta még a két fölolvasót sem, akik történetesen Lengyelországból érkeztek, hogy részben „vizes” mûrészleteik elõadásával hirdessék a páneurópai eszmét. Leukerbadban idén ugyanis – üdvözlet a beérkezõknek – Közép-Európa volt a díszvendég. Európa fiktív közepe a maga vágy-, rém- és lázálmaival együtt. A fesztivál elsõ nappalja és estéje még mintegy húsz szerzõnek – németajkúak, lengyelek között egy magyarnak, egy franciának és egy amerikainak – adott alkalmat szóbûvészetének nyilvános megcsillogtatására. Aztán feljött a telehold, eljött az éjfél, és elindult a lanovka – többszöri fordulóval 2300 méterre szállította fel a nagyérdemût, amely színültig töltötte a holdbéli sziklatájba simuló menedékházat-fogadót. Az „Éneklõ vasak, csatok és vágányok” (Singende Eisen, Spangen und Gleise) négy (három osztrák + egy svájci) szerzõ közös produkciója. Bodo Hell, Anton Bruhin, Peter Weber és Michel Mettler szatirikus pszeudo-palimpszesztekbõl, követhetetlenségükben is szórakoztató palindromokból és virtuóz dorombjátékból komponált, egyórányi performansza elkápráztatta a közönséget, egyben szemléletes-hangzatos példáját kínálta annak, hogyan tágulhat az irodalmi felolvasás klasszikus-ernyeteg mûfaja polifón vegyesprodukcióvá. Nem különben a honunkat képviselõ Zilahy Péter aznap esti „mûsora”, Az utolsó ablakzsiráf. A mû igazi sikertörténet: a multimédia CD-ROM Zilahy azonos címû könyve alapján készült a C3 fejlesztésében. A könyvbõl született hangjáték minden kategóriában elnyerte a Magyar Rádió hangjáték-pályázatának díját, a DeutschlandRadio pedig egy évre rá németül is elkészítette. Leukerbad régi fürdõjében – a hatvanas évek tiszta funkcionalizmusát képviselõ épület eredeti szerepének emlékeivel, a központi nagymedencével, a mozaikburkolású négyzetes oszlopokkal és galériájával eszményi rendezvényhelyszín – a CD-ROM-ról tallózott Zilahy, s ékes angolsággal elõadott mondandóját, a nyolcvanas évek túléretten valós szocializmusának dekadens-mállatag mindennapjait fanyar humorral megidézõ mini-történeteit élõ színészhangok tolmácsolták a fesztivál hivatalos (és a közönség javarészének anya-) nyelvére. A CD-ROM tartalma eközben filmvászonra vetítve volt látható-hallható. Egy ilyen „multimédia CD-ROM” persze már messze nem „csak” irodalom, hanem álló- és mozgóképek, hangok, effektusok, kommentárok elegye, és fölveti a szerzõség kérdését is – mi kié abból, amit a publikum ilymód láthat-hallhat? A szerzõk és közremûködõk névsora adott esetben minimum a szoftverfejlesztõkéig terjed. A mûfajok közti határjárásnak és a különbözõ mûvészeti ágak társításának egészen másfajta útját követik a Romániában született és 1987-ben Németországba települt írónõ, Herta Müller legfrissebb munkái: képeslap méretû kép-szöveg kollázsok, amelyek szövegei, e nonszensz minidramolettek vagy rímes és rímtelen limerickek újságokból kivágott szavakból illesztõdnek össze a szerzõ türelemjátékának eredményeként. Minden ilyen képeslap egy-egy abszolút unikum, reprodukálható, ám eredetiségében megismételhetetlen, a szövegtõl függetlenül, látványként is esztétikai kvalitásokkal bír, s ekképpen a klasszikus értelemben vett mûalkotás. Így zajlott bemutatásuk is: diavetítõrõl, a szerzõ saját élõhangjával kísérve. (Apropó vetítés: a fesztivál „peremén”, amolyan kísérõprogram gyanánt filmeket is lehetett látni a falu legelõkelõbb hoteljének konferenciatermében, például J. J. Kolski Gombrowicz azonos címû regényébõl készült „Pornográfiáját”.) Ami a hangkíséretet illeti: az élõ felolvasás „megzenésítésének” elvileg, ugye, négy módozata lehetséges: 1. a szerzõ kíséri önmagát a) váltogatva, azaz hol felolvasván, hol muzsikálván, b) szinkronice, 2. szerzõt kísér/ik más/ok a) felváltva, b) szinkronice. A három nap alatt mind a négy verziót lehetett hallani, de itt hadd ne essék mindrõl külön szó, amiként a klasszikus irodalmi felolvasás-ideál (szerzõ, kisasztal, ásványvíz, közönség) több tucatnyi emanációjáról se. Leukerbadban azonban – nomen est omen – valamilyen formában-szövegben mindig szerepet kap a víz (aqua, wasser, vodá, eau, wather). Az idén két messzebbrõl meghívott vendég volt arra hivatott, hogy textúráival visszacsatoljon a hullámzó õsközeghez. A két figura az „irodalom mint mesterség” paradigma két abszolút végpontján tûzte ki árbocát – szó szerint. Frank Schätzing az idei év legnagyobb német könyvsikerét jegyzi ezeroldalas, a hollywoodi thriller-szerkesztés összes aranyszabályát felvonultató lektûrjével, a Rajjal (Der Schwarm). „Hivatalos weboldala” önmagában is eleget árul el az íróról, „multimédiás”-nak meghirdetett felolvasása – szombat este 11-kor! – az Öregfürdõben pedig végképp demonstrálta, milyen dögunalmas dolog a példányszámmaximálás jegyében verbalizálgatni. Annál jobban esett a napfényes másnap délelõtt: ezúttal a falu legújabb és legszebb fürdõjében, az „Alpenthermében” gyülekezett a nagyérdemû, hogy – fehér köntösben, fehér mûanyagszéken vagy a termálmedence langymelegében – egy igazi árvagyerek, az NDK- nevelõotthonban fölcseperedett Peter Wawerzinek szómûvészetére füleljen. Wawerzinek az „önmagát kísérõ szerzõ” ideáltípusát testesíti meg, amennyiben felolvasása idõrõl idõre mélyen zengõ, zsolozsmázó-kántáló éneklésbe vált át, például a Balti- (anno, ugye: Keleti-) tengerhez költött óda elõadásakor. Találkozhat-e víz a vízzel, mindenek-elõtt-való a mindenek-elõtt-valóval, felemelõbben? Orfeusz az óriáscsúszdán, Poszeidón az aquaparkban. Vizek, hegyek, havak, füvek, egek, legek, szirti legyek, havasi egerek; sziklák, éjek, csúcsok, meredélyek; kaszkádzúgás, kõlavinaomlás, szózuhatag, dorombszó, képözön, oromhó: öröm, hõ. Leukarbad irodalmi intézmény és összmûvészeti esemény, hetvenkét órás táj-performansz sokféle zajból, természeti, emberi és mûhangokból, álló-, mozgó- és élõképekbõl, esõbõl, napfénybõl, holdból és csöndbõl. Jövõre: tizediziglen. |
