|
Hajdu István |
|
Sajátos könyvészeti kategória az oeuvre-katalógus, mely egyszerre érzéki börtöne és tágasan esély-növelő kifutópályája annak a művésznek, akit megáld
a sors vele.
Zárka, mert mozdíthatatlannak tételezi az életművet; jószerint minden adatot rögzít, aminek révén az új tények már „zavarólag” fognak hatni, s talán csak sok-sok évvel később vagy soha nem lesznek hivatalossá, egyszersmind kanonizálva-hitelesítve az életművet, biztosítékot jelent a múzeumok, gyűjtők számára a tárgy művészi hitelét, gazdasági érvényét, „termelő-erejét” illetően. Oeuvre-katalógust készíteni – gondolom – rettenetes, felelősségteli és, legyünk őszinték, unalmas munka, ugyanakkor a mű befejezése feletti öröm felérhet az emlékmű állítás magasztos pátosza keltette boldogsággal. Nem bírom elképzelni a jelenetet, vagyis igen, csak nincs kedvem, hogy mit is szólt vajon Ed Ruscha, a pop art klasszikusainak fiatalabb, második sorába tartozó mester, amikor számára a dinamikusan expanzív, a legpotensebbek közé tartozó Gagosian Gallery emberei felkínálták a lehetőséget a katalógus-folyam (vagy katalógus Stonehenge) elkészítésére… Ruscha egy régi interjújában persze utalt arra, hogy mit jelent és mennyire imponál neki a könyv, mint tárgy és műfaj, így hát már csak ezért sem meglepő, hogy befeküdt, gondolom sebtiben-azonnal bereppent díszes koporsójába, mely – amerikai mintára – nyitva van ugyan, mocorogni azonban nemigen lehet benne. Hogy miért támad bennem azonnal iróniára hajtó inger, vagy legyünk egyszerűek, irigység a hatalmas, szívszorítóan igényes technikával elkészített kötet láttán, arra magyarázatot nyilván a lassan harminc éves magyarországi szerkesztői múlt tapasztalatai kínálhatnak. A Ruscha-oeuvre katalógus ugyanis – fenntartva a gyanút, hogy élő művészről nem praktikus lezártságot, mozdíhatatlanságot sugalló, sőt, az életművet konzerváló munkát készíteni – példaszerű könyv-tárgy, lenyűgöző teljesítmény, melynek láttán bennszakad a szó. S nem csak fizikai „adottságai“ miatt, hanem mert tökéletes tipográfiai egységben van tárgyával, a hűvösen, mégis érzékien festő, gondolkodó Ed Ruscha műveivel. A német-cseh szülőktől származó művész Magyarországon kevéssé ismert, bár a – számomra is – rendkívül fontos, 1979-es népligeti amerikai kulturtörténeti kiállításon, majd a Magyar Nemzeti Galériában rendezett tárlaton kisebb munkáival jelen volt. Ennek ellenére korábbi, madaras képeivel gyaníthatóan hatott a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Szemadám Györgyre, ceruzás-szöveges, assemblage-szerű festményei pedig Hencze Tamás Underberg-parafrázisának előképei is lehetnek, hiszen Ruscha munkái a hatvanas évek eleje óta minden jelentősebb művészeti folyóiratban és gyűjteményi katalógusban megjelentek. Ruscha nem a warholi konceptualista pop art, inkább a hűvösebb, a klasszikus festészetet és grafikát etalonként őrző, a hiperrealizmus és szürrealizmus eljárásait magába oldó száraz ábrázolás híve; mondhatnánk, a neue sachlichkeit újra fogalmazója. Oeuvre-katalógus sorozatának első kötete legalábbis ezt sugallja, s a néző-olvasónak a több száz mű láttán az a benyomása, hogy munkái épp olyan formában térnek el Warhol vagy Jim Dine műveitől, amint a jazzben különbözik a west-coast feeling a new-yorkitól. Ruscha hatalmas festményei emblematikusan fogalmazzák meg a kaliforniai tágasság érzetet, mely paradoxon módjára a minimális terekbe – benzinkutakéba, lángoló épületekébe, vagy éppen egy pohár szétcsorgó tartalmába – záródik, hogy aztán szétfeszíthesse azokat. Ruscha témáival, motívumaival is ezt a feszes ellentmondást vizualizálja: madarai, halai, ceruzái vagy éppen betűi nagy, monokróm színfelületeken, mintegy a megszínezett metafizikai térben, kinyilatkoztatás szerűen jelennek meg, pontosabban rögzülnek bele a színek mélységébe merülő térbe, s valami alig sejlő vizuális trükkel, trompe-l’oeil szerű, az irónia határán mozgó sejtelmes-fanyar gesztussal mutatnak vissza önmagukra. A kötetet, mely perfekt és precíz apparátusával mindenben megfelel az oeuvre-katalógusoktól elvárható követelményeknek, két nagyon szerény méretű esszé vezeti be. Az utóbbi évtizedek pop art kiállításainak egyik legjelentősebb amerikai kurátora, Walter Hopps a művészhez kötődő személyes kapcsolatát fogalmazza meg, a Harvard Egyetem és ebben az évben a The European Graduate School professzora, napjaink egyik legaktívabb művészeti teoretikusa, a francia Yves-Alain Bois pedig – szövegének szerkezete alapján úgy rémlik – egy talán készülő Ruscha-monográfia vázlatát adja közre.
| ||
|
|
||
|
|
