|
Baglyas Erika |
|
Még kód nélkül: beléptem. A háta mögött állok, nyelvem a szájpadlásomnak támasztva, a Teremőr Nő lehajol, formára 56 éves, kis kötött mellényke, laza mozdulat, a falból a dugó ki, az installáció elhallgat, gondolom sóhaj, hogy na végre, hogy ezt ő márpedig művészet ide vagy oda, nem hallgatja tovább.
„Majd a látogatók szólnak, ha akarnak valamit, a magyarok úgyis szólnak, a külföldiek meg úgyse értik”(!!!), én meg nyelem a nyálat, ami összegyűlt a számban, nyelem bár köphetnék is itt, éppen itt a művészet helyszínén, a nem működő installációm előtt. A művem ezennel kiiktatva. Összetalálkozik a tekintetünk az INTÉZMÉNYben, ahol is mintha dráma lenne, úgy a levegőben, meg talán bennem. Most vagyok itt harmadszor, eddig még egyszer sem volt bekapcsolva, bár háromszor becsszóra megígérték. Képzeletem irányíthatatlan lett, pilláim alól tekintetem éles kardként hasítja két részre az őszülő halántékot, a kötött mellénykét, végig le a nyakon keresztül a mellkast, a szeméremcsontot, sssss, csendben, és kész! Oplá! Eggyel megvolnánk. A kutya se kérte: beléptem. Múzeum. A tükörfény padlón a harmadik lépésnél tartok, öten szaladnak elém fáradt állatok, lihegnek a fülembe, mondom, hogy nem kérem. A szolgáltatás nem választható, kötelező. Már vetkőztetnek, egyik elszalad a bizalmammal, másik a kíváncsiságomat viszi, harmadik lerakatja az összes kistáskámat, no meg nyugalmamat, a negyedik figyelmével a pulcsim alatt turkál, ötödik karon fog, s bár nem kértem, ezt a szolgáltatást sem kértem: elkísér. Végül is meggyőztek, vetkőzzek, a biztonság mindennél előrébbvaló! A RUHATÁR a mi otthonunk. Szégyellem, de belementem. Mit kotorászok a zsebembe? Méris’ nyúlok a fülem mögé? Öt kegyetlen figyelem. Vetkőzz! Gyanús vagyok, na. Egyáltalán már ez is, hogy idejöttem, ezzel sincs minden rendben. Nincs magának munkahelye? Egy hete győzködöm magam: beléptem. Mélyen a szemembe, van egy kis korkülönbség, hát van no. Jegy, adatok, születési dátum, személyi számom, legutolsó menzeszem ideje, szüleim foglalkozása. Együtt olyan jó, megszüljük. Sürgetésemre aztán megközelítjük a helyszínt, magát a kiállítást, de csak, mert kifejezetten ezért jöttem. Szeme sarkából folyamatos megfigyelés, jobbra a folyosón, majd balra a lépcsőn le, jó hideg, villany fel, projektor be, a mű el, tekintetem a kivetítőn, amaz meg még elmondja, kizárólag az én érdekemben: ne nyúljak majd semmihez! Halkan kérdem, magamhoz nyúlhatok? Már elkezdődött a film, már letelt belőle két perc, már a negyedik szereplő is felbukkant, már majdnem érdekelt. Hiába: marad még. Az én számban rág meg hat darab hosszabb rövidebb mondatot, kénytelen vagyok ránézni, különben – gondolom csak a szeretet miatt – sosem hagyna egyedül evvel a művel a KIÁLLíTÓTÉR-ben. Még magamhoz se nyúlhatok… Tudom, majd mélyre megyek: beléptem. Már az elején figyelmeztet ez egy bonyolult MŰ. Kedves egyébként, megosztja: ő sem érti pontosan, de amit megtudott, azt mindenesetre elmondja. Végre egy látogató, már úgy várt. A személyzet itt egy személyben, alapjában véve nyitott, kommunikatív lény, barátságos tekintettel. Fénymásolt papírt is ad. Mindent ad, mindenét nekem adná. Micsoda kisugárzásom lehet. A testem? A lelkem? A szagom vonzza? Leül mellém, együtt nézzük. Hát, hülye vagyok, én? – nevet az utcán valaki. Az egészséges, ha a TEREMŐR-nek van véleménye a művészetről, de miért pont nekem szeretné elmondani? Hisz már végigbeszéltük ezerszer, én nem tehetek róla, hogy a világ efelé halad, hogy ebben a mai világban, ezek a mai fiatalok, most és nem máskor, mi mást tudnának csinálni, mint éppen ilyen mai művészetet. Ebben egyetértünk, de vele ellentétben én örülök neki. Nem úgy nézek ki, mint akinek beszélgetni lenne kedve, sőt kezdek egészen rosszkedvű lenni, lázadozó kérdéseim tömege tolong bennem. De távol áll tőlem, hogy a még egy művészléleknél is érzékenyebb lelkét megsértsem. A továbbiakban egész nap a kurvák egészségére iszom. A gondviselés tart távol a helytől: beléptem. Azt hallottam ezekhez itt hozzá lehet nyúlni. Igen, így gondolja az ALKOTÓ, így gondolja a látogató, de nem így gondolja a teremőr, ő másképp gondolkodik. Önálló véleménye van. Hangosan artikulálok – S Z E R I N T E M A Z É R T L E H E T H O Z Z Á N Y Ú L N I M E R T H O Z Z Á K E L L N Y Ú L N I M E R T A C U C C A mű V A G Y M I Í G Y M Ű K Ö D I K s. De nem baj ugye? Szobrok. Ha hozzáérünk, hangot adnak ki. Kőből vannak. Nehezek, és nem férnek bele a kistáskámba, de mindegy. Nem is ez az érdekes. Tisztázzuk, most hozzá lehet nyúlni vagy nem? Hát ja, éppen hozzá lehet, ha a teremőröket egy váratlanul rájuk mért támadással megkötözzük, szájukat beragasztózzuk és arccal a fal felé fordítjuk… A művészet befogadása, nem versolvasgatás, nem egy ilyen hétvégi történet, ez fizikai ÉS szellemi munka, nem beszélve a lelki terhekről. Időnkét olyasmi is eszembe jut, talán megpihenhetnék egy ülőalkalmatosságon, ha lenne ilyen, az is lehet néhány mű előtt ülve kontemplálódnék, tán jegyzetelnék is, de ebben a nagy és szép intézményben egyetlen látogatók számára fenntartott szék sincs. Állva kell kibírni, ha terhes vagy, ha beteg vagy, vagy ha mindezek után mégis maradnál. Nem, felesleges magaddal hoznod egy széket otthonról, mert azt a ruhatárban úgyis le kell adnod! Ide ne azért gyere, hogy jó legyen! Ütemre tak-tak-tak bejönni, lepakolni, levetkőzni, megnézni, nem nyúlkálni, felöltözni, kimenni.
| ||
Tisztelt Kurátorok, Intézményvezetők! Ezúton javaslatot kívánok tenni egy olyan kiállítás létrehozására, mely az intézményekben dolgozó teremőri titulust betöltő Hölgyek és Urak igényei mentén szerveződik. A kiállítás mottója „Azért igazán gondolhatnának néha a teremőrökre is!” mondat lenne, mely a valóságban éppen ilyetén módon hangzott el egy egyébként módfelett szimpatikus teremőr Hölgy szájából, ugyanis az egyik installációm folyamatos negligálásához tartozott kísérő szövegként. Javaslatom szerint a fentebb említett kiállításnak a következő követelményeknek kellene megfelelni: A ruhatár hangulatát, bonthatatlan egységét ne zavarja, zajtalan legyen, semmiféle illatanyagot ne árasszon, elektronikus szerkezetet ne tartalmazzon, feleljen meg a teremőr Hölgyek és Urak által támasztott esztétikai követelményeknek, erre vonatkozóan célszerű volna egy felmérést végezni, ne akadályozza a dolgozókat a világos terek szabad áttekintésében, a kiállítás a látogatók körében ne tartson számot érdeklődésre, hogy az olvasásban, kézimunkázásban, beszélgetésben járatos és oly nagy szeretettel elmerülő Hölgyek és Urak minden korlátozás nélkül szabadon folytathassák kedvenc időtöltésüket. Mivel az utóbbi időben igen elszaporodtak az ilyen jellegű élményeim, s mivel a művészeti tevékenységből jövedelemmel nem rendelkező aktív művészként kissé fárasztónak találom a diskurzust arról a témáról, hogy miért kell bekapcsolni egy CD-lejátszót egy installációban, abban az esetben, ha ott az alkotó azt kéri, legyen bekapcsolva. Hogy miért kell „bugyira vetkőzni” a ruhatárban ahhoz, hogy bejussunk egy kiállítást megnézni. Hogy miért nem lehet egy gyár méretű múzeumban a kiállítóterekben leülni. Hogy miért kell eleve egy gyanús látogató szerepében lennem, mialatt egy projektor, egy erősítő, és két hangfal társaságában tartózkodom. S végül, de nem utolsósorban: hogy miért kellene végighallgatnom bárkinek a véleményét, megjegyzéseit akkor, amikor az efféle szituációk nélkül is pontosan ezen a színvonalon működnének a művészeti élet dolgai, nem rosszabbul, és nem jobban. A kiállítás létrejöttével némiképp konszolidálódhatna a teremőrök, a látogatók, és a kiállítók közötti viszony, s volna lehetőség arra, hogy a teremőr Hölgyek és Urak a továbbiakban valamivel megértőbben viseltessenek az intézményeket műalkotásokkal feltöltő művészek kéréseivel szemben, ezáltal élhetővé és élvezhetőbbé válna a művészet helyszínein tett látogatás, mind létrehozói, mind befogadói oldalról. Budapest, 2004 szeptember 7. |
||
|
|
||
|
|
