|
Lebowski & Co. |
|
Idén ünnepelhették a szervezők a Sziget történetének (1993-2004) hárommilliomodik látogatóját, és lett új, a 2001-est detronizáló 369 ezres látogatócsúcs is. A korábbiaknál rendezettebb volt az összkép, a tömeg is jobban eloszlott, a múlt évihez hasonló embermassza csak a Faithless fellépésén hullámzott.
A szokásos germán vendégfölényt ezúttal a francia-latin-skandináv-holland csapatok, ha nem is kiegyenlítették, de ellensúlyozták.
A Szigetről kialakult, kedvezőtlennek tartott kép átformálására 1999/2000 körül tervbe vett, majd végre is hajtott kommunikációs munka eredményei ma már egyértelműek: a nézőszám mellett jócskán nőttek a szponzori bevételek is. A támogatói termékskála alapvetően nem változott: kaja, pia, bagó, ruha, sport/szabadidő, óvszer, hírközlés/elektronika, média. Kiskorúakra fókuszált, pedofil marketingstratégiájuk első gyümölcseit itt kezdik leszüretelni a multik. A terrorizált szülőkkel folytatott csetepaték után már önállóan fogyaszthatnak a tinik, ráadásul többségükben kitűnő alanyai és hordozói a reklámlogo-tetkóknak/matricáknak, bírják a tréfás/infantilis ajándékokat, játékokat, jól tűrik a hostess inváziót. Az eget lebegő, járőröző reklám-léghajók, léggömbök pettyezik, miközben a látóterünkön időnként átsűvít egy-egy kalandvágyó szigetlakó bungee-jumpingolva zuhanó, vagy drótkötélpályán superman-tartásban lefelé sikló teste. A szigetlét fősodrát persze továbbra is a buli/zene – beszélgetés/ivászat/csajozás, és más hormon stimuláló/levezető tevékenységek jelentik. Talán a szlogennek – „Fesztiválok a fesztiválban” – megfelelő program- és helyszíndömping miatt is, a rendezők övezetekre osztották fel a Szigetet: PIROS = underground & réteg- és/vagy szubkultúra, társművészetek körzete; SÁRGA = konzum vidék, adrenalinlecsapoló terep és tápanyagpótló központ, a búcsú szívével (Nagyszínpad), függelékként az alternatív és/vagy civilszervezetek utcájával; KÉK = multikulti/kisebbségi részleg az elektronikusokkal és trendikkel vegyülve. Ebben a közegben csak a sodródás és a radikális szelektálás vezethet eredményre: remixek, sokadszor jelenlevők kiszórása, mégha néha fájó szívvel is (ld. Omara Portundo, Klezmatics, Fun Lovin’ Criminals, Los de Abajo, Kispál és a Borz, Európa Kiadó, vagy a Chumbawamba). Bele kell törődni a kijátszhatatlan párhuzamosságokba, ha 15-20 perc alatt kevés a meggyőző erő tovább kell állni: nagy nevekkel szemben érdemes a megérzésekre hallgatni, kuriózumokra vadászni, vagy csak egyszerűen leülni egy váratlanul felbukkanó ismerőssel. A Sziget múlt évi furcsa, alteros jellege, ha némileg visszafogottabban is, de megmaradt. A balos-posztzöld-anarchista-punk-antiglobalista feeling megfakult kissé, miközben az is igaz, hogy a tavalyi, színpadoktól függetlenül, sok produkcióban visszatérő motívumként felbukkanó háborúellenesség most egészen konkrét amerika-ellenességben öltött testet. A francia előadók/együttesek jeleskedtek ebben a leginkább, de rendszeres beszólásaiktól függetlenül is, néhány nap alatt egyértelművé vált, hogy ki a sziget legnépszerűtlenebb politikusa: rendes és folyamatos volt a Bush-gyalázás.
| ||||
Dizájnban nem sok változás történt: a posztszockó embléma reneszánsznak mintha leáldozott volna, de akadt újabb keletű hungarikum is: Derkovits Gyula Dózsa-sorozatából a népvezér büszke portréja fekete pólón. Most már látszik, hogy a törzsi-punkos-rasztás, poszt-hippis vonal egyébként folytatódó felfutása inkább a francia-német vendégmunkásoknak köszönhető, mindazonáltal a rendezők „érzékenységét” jelzi, hogy már saját tereppel is bírnak: ld. VarázsLiget Cirkusz, Báb és Utcaszínház. Jobban a magyar lélekbe ágyazottnak tűnik a metál és posztdark fekete-vonulat: az előbbi tömegben, az utóbbi kisebb, de szívós, túlélő-csoportokban. Tarajban úgy tűnik pariban vagyunk. A sokszor politizálós, szinte kibogozhatatlanul összefonódó ska-reggae-punk-dub-hiphop-patchanka-(dancehall) szőttes elemei jelentik még mindig a Sziget egyik fő zenei-inspirációs irányát. A ska-reggae-punk „szentháromság” egymásba kapcsolódó csatornái, egyedi arányú keverékei, hol jobban, hol kevésbé modernizált-elektronizált tánczenéi, hazai, vagy hozott etno-elemekkel feldúsított változatai mellett (pl. a német Seeed, a mexikói Los de Abajo, a francia La Ruda és La Familia, a holland Beef, bolgár Wickeda), folytatódott a tavaly elindított (Sly and Robbie feat., Michael Rose) roots-reggae „szeminárium” is: az egyik klasszikust a Nagyszínpadon (Third World), követte egy másik a Világzenein (Misty in Roots). (A fenti recept valamiféle egészen eszement, balkáni lendületű leágazása volt a moldovai Zdob si Zdub regionális kultzenekara is.) Az évezredforduló kultúra-komposztálási, retro-életérzés biznisze elúrhodni látszik a Sziget egyes részein (pl. a Táncdalfesztivál és némileg a Siemens Mobile Pop Színpad sátor kínálatában). A kissé túlméretezett csocsó & karaoke felhozatallal körítve, van ennek a néhol lejárt szavatosságú szereplőkkel operáló nosztalgia-diszkontnak valami dáridós-lagzilajcsis hangulata. Ambivalens érzéseket kelt a dolog, hiszen az is tény, hogy ezek a produkciók „történeti dokumentum” jellegükön kívül sokszor még mindig magasabb színvonalon mozognak, mint a jelen alulmúlhatatlan nívójú, kereskedelmi-rádiós popteljesítményei. A felhíguló színvonalon a Nagyszínpad „időutazói”, minőségi utánérzései sem javítottak: az a fajta „visszatekintés”, ami – a némiképp időtállóbb, archaikusabb alapok miatt – működik a világzenében, a gyorsan változó és avuló, divat- és ízlésfüggő pop-rock színtéren nem biztos, hogy bejön. Lehet, hogy túlzás, de mintha a Világzenei Színpad és a Wan2 vinné hátán a szigetet, amibe hathatósan besegít a Cinetrip, a Cökxpôn Ambient Sátorkert, a Bahia Színpad és a Rádió© sátra.
| ||||
SÁRGA A korábban még – legalábbis nyilatkozatok szintjén – fel-fellobbanó népnevelői hevület végleg a múlté, s ha nem is mindenütt, de a fő attrakciók esetében biztosan átadta a helyét a színtiszta gazdaságossági megfontolásoknak. Ezek a számítások azonban nem mindig válnak be: a Nagyszínpad mélyrepülésének egyenes következménye a csökkenő érdeklődés. Már az indítás is elég sajátságos volt: Sugababes, kombinálva az Anima Sound Systemmel és a Pet Shop Boys-szal, majd másnap az egészen pikáns Zanzibár, Bloodhoung Gang-gel párosítás Kispálékkal és Busta Rhymes hiphop-haknijával. Vissza a múltba/Felmelegítés: két szintipop duó is szerepelt a nem is oly távoli nyolcvanas évekből. A Soft Cell kissé megkopott fényű párosánál (Marc Almond & Dave Ball) nem volt semmi túllihegve: fekete szerkó, korrekt műsor, régi sikerek és az új lemez dalai. Éltesebb, nosztalgiázó fan klubból és a dalokat kívülről fújó tinédzserekből álló táboruk, jóval kisebb volt, mint a Pet Shop Boys-szé, pedig Neil Tennant és Chris Lowe pop-csillagként való regnálásuk idején adott koncertjeik látványvilágát meg sem közelítő, lanyha hatásfokú, és meglehetősen rosszul hangosított sláger-zárótűzet zúdított a közönségre. Vissza a (közel)múltba/Retro: a finn Rasmus jól bevált panelekkel operáló dallamos, tini-depi-poprockjáról a titkárnők pettyezte rajongók egy része magától értetődő természetességgel sorolt be később a közeli R-Go koncertre. Újrahasznosítás: Az amerikai Bloodhound Gang stílusegyvelegét és -paródiáit a kollégiumi humor, altesti inspirációk felől közelítő tömegizgató performanszocskák és beszólások kötőanyaga tartotta össze.
| ||||
| ||||
Azt, hogy a pályán eltöltött hosszabb időszak nem jelent feltétlenül beszűkülést, energiavesztést – Patti Smith, vagy Iggy Pop után – most az Anthrax bizonyította: az általuk produkált, hardcore/trash metal full contact még egy félóra távlatában is lelőtte az előttük játszó, újraorganizált Sex Action-t a színpadról. A „nagyágyúk” közé ékelődött magyar fellépők zömének nem volt szégyenkeznivalója: így például a Kispál és a Borz, még elmenetben súrolva is érezhetően jó volt, a Bëlga pedig a közbeszédben hatástalanná, koptatott-nyűtt trágárságok, kerékbetört, nem éppen PC nyelvi fordulatok özönével vette célba a mindennapi magyar mélyvalóságot. A BKV/tömegközlekedés, a politika, a futball inspiratív terepe mellett az interperszonális kapcsolatok sivatagosabb vidékein kalandoztak, miközben pofátlanul hatásos „feldolgozásaikat” is elővezették. Mindazonáltal a „három hülyére”, vagy a „magyar nemzeti hiphoppot” kívánalmára ugrándozó rajongótábor láttán elmereng az ember ennek az ironikus „bölcsészrap”-nak a hatásmechanizmusán. Ismétlés N°3: A Faithlessen az újabb próbálkozás ellenére, sem sikerült Maxi Jazz karizmájának bűvkörébe kerülni. Továbbra is a Morcheeba-szindróma esete áll fenn, mint már több nagy, előre beharangozott sztárcsapatnál (ld. Moloko): élőben a stúdiómunka háttere, vagy egy jó klip vizuális effektjeinek támasztékai nélkül nehéz maradandót, de legalábbis emlékezeteset produkálni. Volt azért egy kivétel: a brixtoni multikulti hátérre építő Basement Jax. Simon Ratcliff és Felix Buxton duója az utóbbi évek egyik legjobb koncertjét adta: az „etetősebb” – kissé karcosabban, keményebben, de mégis – a 70-es évek diszkós-funkys-soul-os hangulatát idéző, teltkarcsú popdívákat felvonultató kezdés után, fokozatosan csúsztak át egy modernebb, egyre elszálltabban szétütött, elektronikus stílusmixbe, ami a vége felé szinte szürreálisba fordult. A halálosan precízen adagolt-felépített műsort a ráadás összszínpadi táncoltatós örömzenéje zárta: itt már az öt(!) vokalista és az addig sem tétlenkedő duó együtt hergelte a népet. A hangosítás, fények, a színpadkép minden rendben volt: talán csak egy nagyobb kivetítő kellett volna, ha már így kitalálták a vizuális-kísérőműsort. A hanyatló Nagyszínpad mellett, ha nem is taglózott le, de folyamatosan magas színvonalon teljesített a WAN2: a szokásosan erős angol és francia felhozatal mellett néhány holland csapat – pl. League of XO Gentlemen nyers, hangerőre kihegyezett hiphop-pop-hardcore futamai és hatékony színpadi munkája – erősítette a mezőnyt. A sokat ígérő brit válogatásból a már nem először fellépő Freestylers kissé megfogyatkozott létszámmal, de profi tömegmozgatónak bizonyult. A bristoli Roni Size agyon PR-olt („jungle-keresztapa”, „drumandbass király” stb.) koncertjén a tömegnyomor a szauna és a szabadfogású sumó-bajnokság egyedi kombinációja volt: aki a kiizzadt méreganyagok, összeszorult testek leárnyékoló és préselő hatása ellenére a részletekből is képes volt rekonstruálni a számokat, egyáltalán a zenét az valószínűleg a módosult tudatállapotú fan-klubhoz tartozott. A francia Dubians „tradicionális, hangszeres dubját” egy jó hangú, magát időnként lebegő kondorkeselyűnek képzelő, protest dumákat nyomó énekesnő vezényelte, miközben az úgy tűnik francia védjegynek számító fuvola lágyította a légkört, s terelt transzosabb-pszichedelikusabb hangulatok felé. A szintén francia La Familia flamenco-bázisú, a rock és a ska energiáival feltuningolt tánczenéje viszont a múlt év katalán csapatait (Ojos de Brujo, Dusminquet) idézte.
| ||||
| ||||
Kimondottan versenyképes volt a magyar kínálat: a Pannonia Allstars Ska Orchestra energiafröccsétől, az újra erőkerült Thaifunon, a Korai Öröm elektronizált törzsi zenéjén át a fanyarkás generációs szövegekkel operáló Hiperkarmáig, vagy a ghánai-magyar Sena produkciójáig. A Žagar profin kihangosított, fokozatosan begyorsuló-besűrűsödő transzzenéje, az egészen kitűnő formát futó gitáros rockos rohamaival, nagy, érzelmes-filmzenés elektromos/billentyűs betétekkel, s két szám erejéig élő női hanggal bővült. A Korai Örömnél és itt volt csak érezhető, hogy az egyébként úton-útfélen alkalmazott háttérvetítés szerves kísérője, kiegészítője a színpadon folyó eseményeknek. A moszkvai Deti Picasso tömör hangzású gitárzenét, cselló szólamot, biztos és erős ritmusalapokat megkoronázó érzékeny, de mégis igen erőteljes női hangja is ebbe a „kultúrkörbe” illeszkedett (ld. Másfél, Korai Öröm), hol pszichedelikusba, hol ugrálós szláv rockba átcsapó, tradicionális örmény dallamokat beépítő zenéje ellenére is. A zenei helyszínek oldalába simuló Civil Sziget /Civil Falu összességében valahogy elég kókadtnak tűnt, mintha a 119 ilyen-olyan pályázat révén teret nyert szervezet hullámzó, a minisztériumoktól a hitbörzéig terjedő felhozatala a korábbiaknál kevésbé bírná felkelteni az ide-oda hömpölygő, menetelő szigetlakók figyelmét. A változások közepette az állandóságot képviselte a krisnások életmód propagáló, kajaosztó és hardcore-igeterjesztő sátra, míg az utóbbi néhány évben erőre kapott Zöld Udvar sajnos most – mind program, mind terület tekintetében – visszahúzódni, -szorulni látszik. KÉK Amilyen lent kezdett a Nagyszínpad, olyan magasra rakta a lécet már az első napon a Világzenei Nagyszínpad két női főszereplője. A manapság Québec-ben élő Lhasa de Sala spanyol nyelvű debütáló albumát (La Llorona, 1997), egy az előző egységesebb hangzásvilágához képest sokszínűbb lemez (The Living Road, 2004) követte, többnyelvű dalokkal. Élőben még magával ragadóbb: a koncertre hangolódva még egyértelműbb a saját, megélt történetek, gondolatok átadásának vágya, az eklektikus hangzásvilágot egybefogó személyiség zenei atmoszférát átható varázsa. Bőgő, cselló, zongora, gitár és dob vett körül a színpadon egy poszthippis kinézetű csajt, akinek a francia sanzon hagyományai, érzékisége éppúgy a birtokában van, mint a Dead can Dances spirituális-hangerő, a portugál fado fátyolos melankóliája, vagy a spanyol/latin-amerikai zenék érzelmessége, visszafojtott szenvedélyessége. A Sziget nyugat-afrikai származású fellépői (Baaba Maal /1999, Salif Keita /2000, Habib Koité /2001) mindig csúcspontok, s most sem esett másként: Rokia Traoré a zenészek kasztján kívülről érkezve vált a mali blues egyéni hangú képviselőjévé. Kecses de hihetetlenül energikus, kidolgozott testű kopasz lány: benini maszkokat, bronzszobrokat idéző fejformával, arccal. Gitározik, énekel, táncol. Mögötte tradicionális pengetős/húros és ütős hangszerek, többszólamú ének: kitűnő partnerek. Lágy, de erőteljes, csak néha szabadjára engedett hangját repetitív ütemek erősödő sodrása kíséri: fokozódó szenvedély, hipnotikus hatás, transzba pörgetés. Tánca olyan, mint a felszín halmozódó ritmusképletei alatt hömpölygő lassan begyorsuló zenefolyam, amely mintha eleve a ráadás perceinek újra-és újra felpörgő ritmusspirálját készítette volna elő. A Sziget Fekete-Afrikát feltérképező szereplői évről-évre tanúságot tesznek a távoli múltba nyúló, de ma is életteli afrikai-latin-amerikai kapcsolatokról, elég csak Cesaria Evorát és kubai zenészeit (2002), vagy a Buena Vista márkanév számos itt megfordult képviselőjét felidézni. A legújabb „nyugdíjas-kommandója”, az Orchestra Baobab ezúttal Dakarból érkezett. Ez a „pánafrikai” csapat még a hatvanas években vált a latin tánczene avatott szakértőjévé, így hát nem véletlen, hogy egy BV producer mozdult rájuk, mint ahogy az sem, hogy az így megjelent lemezük címe: Specialist in all Styles. Van példa az ellenkező irányú visszacsatolásra is, mégha áttételesen is, mondjuk az angol Misty in Roots makulátlan ős-reggae-jében, amelyben azonban csak időnként sejlett fel a Bob Marley-féle varázslat. Észak-Afrika folyamatos képviseletét most az Orchestre National de Barbés kissé felvizezett Khaled-hangzása, illetve az azt hamar feledtető algériai/francia Rachid Taha látta el. Az utóbbi millenárisbeli szétzuhant koncertje hál’ Istennek kimaradt, így továbbra is korábbi szigeti fellépései, de leginkább a Banán-klubbeli magyarországi debütálása, azóta sem tapasztalt punkos-rockos ősenergiája a meghatározó élmény vele kapcsolatban. Az első részt kissé túlrendezgette-vezényelgette, de ezt követően kitűnő zenésztársainak is köszönhetően összekapta magát: így a mindenki által ismert „slágerekre” alapozva egy egész fergeteges koncert kerekedett a végére.
| ||||
| ||||
| ||||
A 2002-ben itt járt Spaccanapolihoz hasonlóan az E’Zezi őscsoportozatából vált le nápolyi fúvós Daniele Sepe is, akinek zenéjéből, bár azon szinte minden a füle elé kerülő hatás nyomott hagyott, mégiscsak a zsigerből ismert tarantellás részek ragadtak a leginkább magukkal. Hasonló, csak talán eredményesebben megvalósított szemlélet jellemezte az angol Oi Va Voi sikercsapatát is. A világzenei rádiózás újsütetű kedvenceinek jelenidejűsített klezmerébe a legkülönfélébb kortárs és etno hatások szövődnek, igazából azonban a lendület, az együtt-zenélés közönségre is átsugárzó élvezete teszi hitelessé őket. Rádió© Roma sátor 2002-óta folytatja külön kis „world-music” programját, miközben persze kitűnő cigányzenészek léptek fel a sátoron kívül is (Parno Graszt; La Caravane Electro stb.). A szokásos balkáni kitekintéseken (pl. Esma Redzepova Macedóniából), a tradicionális flamencón (Pascual Gallo and the Gypsies of Aragon), a kiváló magyar zenekarokon (Ando Drom, Szilvásy Gipsy Folk Band, Kanizsa Csillagai, Romano Drom stb.), vagy egy újabb kitűnő, ezúttal holland Django Reinhardt interpretátoron túl (Trio Rosenberg) újabb területeket is bevontak: a Kumpanya Istambul például fúvósok és dobok improvizatív összmunkája révén, meglehetős vehemenciával térképezte fel a török, thrák és balkáni dallamok forrásvidékét. Az Afrika Falu és Színpad ismételt áthelyezése, nem biztos, hogy jó ötlet volt, nagyon a helyükön voltak a múlt évben az összművészeti közegben. Ugyanakkor az is igaz, hogy a már akkor is az egész napot kitöltő programkínálatra még egy lapáttal ráraktak, ez pedig élettel töltötte meg a Globe Party Arena napközben elég gyéren látogatott környékét. A legváratlanabb pillanatokban kerültek itt elő olyan fellépők, műsorok, amelyek rövid idő alatt képesek voltak feltölteni az Afrika falu kör alakú arénáját. Ilyen volt például a francia-guayanai Spoity Boys tradicionális kawina zenéje: csak dobok és hangok, több szólamban, felelgetősen, nyersen, erőteljesen, majd „belibbent” négy leányzó a legkülönbözőbb súlycsoportokból, s az örömzene mellé örömtánc társult. Ez a terület a Magic Mirror immár megszokottá vált fa-saloonjával együtt átjárót képez az „elektronikusok” vidéke felé. Az itt fekvő Globe Party Arena és közönsége, most már a motozós legényekkel, terelőkorlátos bejutással is megspékelve egyre inkább külön kis világgá válik a Szigeten belül. Az ember szívesebben kanyarodik vissza a bejáratától más színhelyek felé, ahol legalább maga választja meg préselődése célját és fokát. Mondjuk a Cinetrip Space Lab halszagú bálái közepette levezényelt minőségi kínálatból, vagy a csendesen kimúlt Tilos-helyszínt helyettesítő Elektron sátor / Proton kertben. Ez utóbbi az „Underground Elektronikus Zene” helyszíneként futott, s lehetett benne szimpla tuctucolást elcsípni némi fraktáló design-nal körítve éppúgy, mint PASO vs. Gimmeshot reggae-be eltolt, skajának, jóval inspirálóbb ütemeit. Miután a területen végzett feltáró munka eredményeként talán az a következtetés is levonható, hogy a VJ-k figyelme a 60-as, 70-es évek doksijairól, a néprajzfilm betétekre, táncoló pápuákra, őserdei lakosokra terelődött, irányt lehetett venni a Trend Sziget végpontja felé. Itt az iszapbirkózástól, a krómrudas go-go görl bemutatótól a divatbemutatókig terjedő, széles spektrumú műsorkínálat elégítette ki a meglehetősen belterjes „szakmai” közönség kívánalmait. PIROS A terület feketebáránya egyértelműen a Sziget partján elkülönített, a Honvédelmi Miniszérium helyszínével sajátos szimbiózisban élő Metál Hammer sátor volt. Innen közelítve, meglepetésszerűen csöppentünk bele a VarázsLiget Cirkusz, Báb és Utcaszínház gyermekmegőrzővel kombinált mini-woodstock rezervátumába. Poszthippi fűves terep terült el itt: zászlócskákkal, bohócokkal, zsonglőrökkel, ördögpálcásokkal, hintával, tűz-tekergetőkkel, kisszínpaddal. Kissé arrébb a Reneszánsz sátor egymást gyepáló pszeudólovagjai mellett ütött tábort a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításával dekorált Szabadiskola sátor. Itt jó, de általában nyomott létszámú beszélgetések zajlottak: így például a két színésze társaságában megjelenő Pálfi Györgyöt lehetett faggatni készülő új filmjéről (Taxidermia). A szerencsésebbek a környéken bóklászva belebotolhattak Szirtes András évek óta zajló egyszemélyes mozgóképes projektjébe is.
| ||||
| ||||
| ||||
Az Octopus Összművészeti Helyszín új szponzorának, az Octogon Architecture & Design Magasinnak néhány beszélgetésen túl nem volt sok látható jele, de ettől még az amibíciózus terveket dédelgető csomóponton zajlott az élet, igaz főként estefelé. A „művészeti ágak találkozóhelye” címkének megfelelően, némiképp a Szabadiskola programjával párhuzamosan tematikus beszélgetések zajlottak a Komolyzenei és irodalmi sátorban, zenei produkciókkal kiegészítve. A Medence Csoport már többször méltatott környezetalakító tevékenységét reprodukálta, így például újratelepítették „képzőművészeti szerepjátékuk” bambusz-lepedő labirintusát. Az 1999 óta bővített, fejlesztett változat előtt ismét hosszú sor kígyózott a délutáni órákban. Újraállították, -ásták az Octopus kút nyolckarú csatornarendszerét is, s mellé települt Terebessy L. Föld kő-fa-fém, forgatható, harangos/kolompos szobra. A Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatói a múltévi reorganizáció után tovább fokozták jelenlétüket. Folyamatos lampionszaporításuk mellett, amelynek köszönhetően estefele ez a Sziget egyik leghangulatosabb része, video- és animációs vizsga- és diplomafilmjeik futottak a sátrukban, s az ő szervezésükben jöttek létre a New York-i művészekkel közös videoprojektek is. A New New York című, Mathieu Borysevicz jegyezte videoválogatást esténként nagy sikernek örvendő élőkapcsolat kísérte, amely kommunikációs lehetőséget kínált fel a szigetlakók és Manhattan egy adott pontjának járókelői között. A videoantológia témákat és megközelítési módokat tekintve is igencsak széttartó pályákat mutatott be: ha volt valami közös a munkákban, akkor az épp ebben a személyes igényekhez igazított képvadászatban, kissé kaotikus műfaji és stílusbeli eklektikában mutatkozott meg. A skála a talált és saját képekből szervezett szinte azonosíthatatlan gyorsaságúra vágott pornó-, illetve „önportré”-kliptől (Jean-Christian Bourcart: Videohole; Bardo/Autoportrait), a privátfilm-részleteket, vagy összeollózott hírműsor elemeket egybeépítő, új egésszé szervező videókon át (Mathieu Borysevicz: SARS, A Love Story; CNN Trilogy) a szartisztítás, terelgetés mechanikus pillanatait már-már lírai dokumetumfilmként tálaló munkáig terjedt (Pawel Wojatsik: Dark Sun Squeeze). Akinek még ennyi sem volt elég az a Godot Galéria sátrában – többek között – Gaál József és Szurcsik József képeivel, vagy kissé távolabb Szirtes János a „nagyművészeti térből”, az Elhallgatott Holocaust című kiállításról (Műcsarnok, 2004) jó érzékkel átemelt, interaktív videóinstallációjával (Szégyen-Titok) fokozhatta a napi bevihető képzőművészeti-dózis mennyiségét. A térség központja egyértelműen a Spektrum Televízió Színház- és Táncsátor és Szabadtéri Színpad volt, amely teltházas előadások sorát produkálta, ráadásul „fő műsoridőben”. Szokás szerint adtak egy bő merítést az év hazai előadásaiból (H.U.D.I.: A kárhozat kertje; Frenák Pál Társulat: KáOSZ; Fehér Ferenc & The Corporation: Medusa Piercing; TranzDanz: Sziklarajzok; Ágens: Purcell piknolepszia; Bozsik Yvette: Táncterápia stb.), köztük olyan darabbal, mint a Magyar Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves színészhallgatóinak profikat is megszégyenítő„vizsgaelőadása” (44 FEET). A hazai bemutatókat kiegészítő „világkörüli turnéban” szerepelt a brit Random Dance töredék-dramaturgiára, cyber látványvilágra, minimalista, repetitív elektronikus zenére épülő testperformansza (AtaXia). A Franciaországban élő Georges Momboye társulata pedig az afrikai gyökerek, törzsi kultúra hagyományainak és az újkeletű urbánus tradíció hiphop motívumainak, akrobatikus elemeinek ötvözésére tett kísérletet.
| ||||
A határterületek bevonásával is megpróbálkoztak a szervezők, váltakozó eredménnyel: Lajkó Félix és bandájának nagy tömegek előtt végrehajtott koncertgyilkos hangosítása például nem okozott nagy élvezetet. Megint nem sikerült tökéletesre a Tiger Lillies-szel, való találkozás. 2001-ben a Magic Mirror sátorban valami hülye sértődés miatt hagyták faképnél a nagyérdeműt, most viszont a kanadai Holy Body Tattoo táncosduója (Noam Gagnon & Dana Gingras) maradt le mellőlük. Pedig három évvel ezelőtt, sokan pont a most beígért előadáson, a Circán (Trafó, 2000) hallott kísérődalok miatt lettek kíváncsiak az angol együttesre élőben is. Tény viszont, hogys egyedül is megállták a helyüket, nehezen felejthető koncertet adtak. Kissé apokaliptikus életérzés lenyomatukat sajátos hangszerelésben adták elő. A keménykalapos, fehér inges, nadrágtartós trióban a copfos clown (Martyn Jacques) zongorával, akkordeonnal is kitűnően bánó kontratenorja vitte a prímet, a Tim Roth-szerű fapofával bíró bőgős (Adrian Stout) és a szemüveges, kecskeszakállas joviális kigyúrt nagypapára emlékeztető dobos (Adrian Huge) mellett. A kabaré- és kocsmazenéből, a kuplék és a sanzonok világából is ihletett merítő zenés performanszukban semmi sem szent: a falsettoban, fejhangon előadott érzelmes-érzéki dallamok brutál témákkal és provokatív szövegekkel, groteszk mimikával társulnak. Excentrikus előadásmódjukban szentimentális és groteszk részek váltakoztak, hogy végül egy bepunkosodó végjáték vessen véget a koncertnek. Nem sikerült: a közönség még kikövetelt magának egy ráadást. Az egyik legkülönösebb sziget-élménnyel a Szabadtéri színpad szolgált: a domboldalban soknemzetiségű szigetlakók, a sötétedő égen időnként villogó helyzetjelzővel gépek húznak el, körben a zenék egyvelegéből összetorlódó hanghullámok nyaldossák a terepet, nyáreste, sör, kaja. Egy rövid bevezető koncert után (nádfuvola, citera, ütősök és lant-szerű hangszerek) tíz alak jön be a színpad közepére, a jobb szélre húzódó zenekar mellé: a legidősebb a vezető, a többi kilenc táncának irányítója. Imaszőnyegre ülnek, egy sorban velünk szemben. Köpenyt viselnek, és a jellegzetes, magas világosbarna nemez-süveget. Letérdelnek, homlokukkal érintik a színpadot, meghajolnak egymás és az üres színpad felé. Felszentelik a teret. Szinte lassított mozdulatokkal körbejárnak, s ezt csak a karvezető és az egymás felé tett meghajlások szakítják meg: többször. Majd vissza-, sorba-rendeződnek. Levetett sötét köpenyük alól előtűnik fehér vagy egyszínű táncruhájuk: bő ujjak, derékban szűk, majd bővülő, szoknyaszerűen kiszélesedő alj, bokánál beszűkülő nadrág. Ismét a karvezető elé járulnak, két karjuk a testük előtt keresztben, kezük a vállaikon: bezárt virág. A pörgés nyitja ki: a kezek lassan elszakadnak a testtől, felemelkednek, és vállmagasságban kitárulnak, a „szoknyák” pörgő-forgó kúppá szélesednek. A jobb kéz tenyere felfelé fordítva „veszi”, a bal lefelé fordítva szórja szét az isteni kegyelem – Allah – áldását. Egymás mellett, csukott szemmel forognak, csak nagyjából azonosan: egyedi az ütem, a ritmus, a mozdulatok. A zene egy adott jelére bezárulnak. A kör szélére állnak. Majd újra kezdik háromszor vagy négyszer. Végül búcsú: térdelés, földérintés a homlokkal, meghajlás, le a színpadról. Ennyi. Az iszlámon belüli több évszázados szufi hagyományban gyökerező, eredetileg szigorúan liturgikus, tradicionális dervis körtánc és zene Törökországból. Az ima egy speciális formája, amely nem igényel tapsot. Lehet rajta tűnődni egy utolsó punnyadás erejéig a Cökxpôn Ambient Sátorban, majd innen irányt véve kifelé haladtunkban a Szigetről.
| ||||
| ||||
| ||||
|
|
||||
|
|
