|
Czesław Miłosz |
|
EDWARD HOPPER (1882-1962) - olyan nyugtalanítónak találom az amerikai festészet e klasszikusát, hogy szerettem volna írni róla versben vagy prózában. A képeit nézve óhatatlanul is fölmerül a kérdés: mit tudhatunk meg a festészetből az országról és a korról, amelyben keletkezett? Ez nehéz és szinte megválaszolhatatlan kérdés, mert például a fény Vermeernél és általában a hollandoknál mintha vallási harmóniáról és belső csendességről tanúskodna, pedig tudjuk, hogy ebben a korban Hollandia gazdagsága nagyrészt a némi túlzással úszó koncentrációs táborhoz hasonlítható rabszolgaszállító hajókból származott. Ugyanígy ki merné rekonstruálni a polgárság Franciaországát az impresszionisták vásznaiból? Mégis van kapcsolat, ha nehéz is ezt szavakba foglalni.
Hopper a XX. század első felében alkotott. Abban különbözött a kortársaitól, hogy nemigen hatottak rá a Párizsból terjedő divatok. Egyébként járt ott néhányszor az első világháború előtt, csodálta a francia festészetet, de föllázadt ellene. Állítása szerint ebben a festészetben mindenütt ott van Franciaország, és azt is mondta, hogy „már harminc éve inaskodunk náluk, elegem van ebből”, vagyis úgy gondolta, az amerikai festőknek végre a saját lábukra kell állniuk. Szerinte a deformáció és az absztrakció terjedése azt jelentette, hogy az eszközöké az elsőbbség, nem a célé, ezért a dekorativitásba menekültek, az pedig törvényszerűen elszegényíti a művészetet. Azt a célt tűzte a festészet elé, hogy legyen hű a tapasztalathoz, az élethez, a tartalomhoz, a belső igazsághoz, a természethez - ezt sokféleképpen határozta meg. Az ecsetvonásokat és az ábrázolást eszköznek tartotta. Úgy hangzanak a természethez való hűséget hirdető egyes kijelentései, mintha JÓZEF CZAPSKIt** hallanám, bár Czapski, aki a kávéházakat és az éjszakai vonatokat tanulmányozta, nem törekedett az általánosításra, Hopper viszont Amerika portréját akarta megrajzolni, teljesen tudatoson. Az ő Amerikája mindenekelőtt New York és a keleti part. Valósághűen jeleníti meg a nagyvárosi építészetet és a partvidék faházait, hídjait, országútjait, benzinkútjait, nagy ritkán megörökít egy-egy jelenetet, amelyben szerepel néhány alak, de legtöbbször csak egy szőke hajú, magányos meztelen nőt láthatunk, negyven körül járhat, a kihalt tájat vagy a szemben lévő bérház falát bámulja az ablakból. Gyakran ábrázolja az ürességet - például a Vasárnap című képén, amelyen a lower middle classnak épült egyforma házak követik egymást, és csak egy ember tétlenkedik az utcán, szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni az idejével. Ez lehet a nagyváros üressége éjszaka, hajnal felé: az Éjszakai karvalyok című képén egy pár beült egy dinette-be, a strici és az öreg kurva messziről kifogástalan megjelenésűnek tűnik, de közelről már látszik, milyen lepusztult és kísérteties az arcuk.
| ||
| ||
| ||
Hopper képeire mindenki azt mondja, „hát igen, ez Amerika”, és elismeri, hogy nem készülhettek volna sehol máshol. De van bennük valami szívszorító, akár illusztrációnak is használhatnánk némelyiket Henry Miller bizonyos szövegeihez, amelyek a New York-i utcák sivatagáról szólnak. Ezek szerint Hopper a szatirikus ábrázolást és a társadalomkritikai művészetet kedvelné, netán marxista szellemben alkotna? Nem, a legkevésbé sem, csak a saját tapasztalatait szeretné átadni. Ezek a tapasztalatok nem terjednek ki az amerikai élet egészére, művein például nyoma sincs a néger gettók borzalmainak vagy a fekete földművesek nomád vándorlásának. Ez tehát a fehér Amerika, de alig érintkezik a „fehér nyomor” falusi térségeivel. Nem, Hopper nyilvánvalóan nem folytat semmiféle társadalmi elemzést, a tartalom, amelyet meg akar ragadni, nem foglalható szavakba, talán csak annyit mondhatunk erről, hogy egyik fontos összetevője a könyörület, a részvét. Ha jól tudom, a marxisták sose használták fel Amerika-ellenes propagandájukhoz Hopper képeit. Nincs is ebben semmi különös, hisz ezek a művek nevetségessé teszik a szándékaikat: lám, mire törekedtek, jólétre, amelyben magukra hagyatva élnek az emberek, akik mintha műanyagból lennének. De Hopper nehezen megnevezhető igazságának vagy mondandójának mégiscsak van némi köze a marxisták egyik kedvenc fogalmához, az elidegenedéshez. Az elidegenedést ábrázolja, ehhez nincs szüksége semmiféle programra. A lehető legtisztességesebb módon próbálta hasznát venni az ecsetnek és a vászonnak - a valóság portréfestője. |
||
|
Pálfalvi Lajos
fordítása |
|
Czesław Miłosz (1911-2004)
|
* Szócikk Czestaw Miłosz (1911-2004) Inne abecadło
(Más ábécé, 1998] című kötetéből, amelyben
betűrendben követik egymást a legkülönbözőbb nevek
és fogalmak, valamint a róluk szóló elegyes írások.
** Józef Czapski (1896-1993) lengyel emigráns
festőművész és író, a párizsi Kultura című folyóirat
állandó munkatársa.