|
Nagy Edina |
|
„S az aranyhal szája szóra nyílik, s emberhangon ekképp esdekel: Engedj, öreg, vissza, vár a tenger, váltságdíjat kapsz értem, ha kell, teljesítem, bármit is kívánnál…” 1
Vásárhelyi Zsolt nem visszaengedi, hanem inkább kiemeli természetes közegükből a(z) (arany)halakat. Ezek aztán hol diasorozatokon, hol egy lakás alaprajzán belül cikázva, hol egy papírtapéta végtelenül ismétlődő motívumaként tűnnek fel. Ezzel tulajdonképpen majdnem mindent közöltünk a kiállított munkákról. Nevezetesen, hogy a hal-motívum (sic!) minden műben megjelenik, s hogy diákról, videómunkákról s egy tapétával borított falfelületről van szó. Ugyanaz a képi elem (az előbbiekben: motívum) – elég furcsa, hogy egy halról beszélek – tűnik fel minden kiállított munkában, mintegy összekapcsolva, önkéntelenül is egy mű szegmenseivé téve azokat. De mit is akar a művész ezzel a hallal? Fogalmam sincs. Számomra a kiállított művekben nincs jelentése, még kevésbé szimbolikus értelme, egyszerűen csak ott van. De ha mégis megpróbálnék választ adni a kérdésre, hogy miért pont egy (vagy több) hal, akkor talán a mozgásban keresném a „megoldást”. Vásárhelyit korábbi munkáiban is a mozgás, a folyamatosság, a „mozgásban lét” kérdései foglalkoztatták. Ennek különféle modifikációi tűnnek fel a 2002-es DLA-s vizsgakiállításon2 bemutatott festményeken s a hozzájuk készült videomunkán (me1 2002, me2 2002, m 3 2002), a későbbi képeken a színsávok szigorú dinamikáját megtörő apró papírrepülő-formákon (r2-1 2000, r3 2001), a Dorottya Galériában a SNITT3 című kiállításon bemutatott olajfestményen (med 1 2002) és diákon, s a Derkovits-ösztöndíjasok Ernst múzeumbeli4 zárókiállításán bemutatott festményeken (Hal 1 2003, Hal 2 2003).
| ||||
Különféle modifikációi… de minek is? A témának, vagyis a mozgásnak, természetesen. A különbözőséget azonban tulajdonképpen a Vásárhelyi által felhasznált műfajok különbsége is magában hordozza (illetve az ezek kombinálásából, szoros egymás mellé helyezéséből eredő lehetőségek, de erről majd később). A mozgáson keresztül aztán eljutunk a folyamatosságig vagy éppen a megszakítottságig, a megállásig, ezeken keresztül pedig az idő fogalmáig. Az idő a képen s azon kívül, a néző ideje, a kiállítás látogatása során eltelt idő… melyikkel kezdjük? A művekben ábrázolt történet (ha van egyáltalán) ideje, a narráció egymásra következésének ideje vagy éppen a szimultaneitásé. De haladjunk sorjában. A Szoba-hal (2004) című videoinstalláció (akril-vászon festmény és videó) a kiállítás címadó darabja is egyben, egy lakás alaprajzára vetített videó, ahol a figurák (a művész és egy hal) az alaprajzon belül mozognak (pontosítsunk: a hal néha kiúszik a képből, vagyis a rajzból). Az emberi mozgás töredékességével, tétovaságával szemben a hal siklása megszakítatlannak, folyamatosnak tűnik. A két mozgásforma szembetűnő különbsége adja a munka sajátos ritmikáját. A látogató a végtelenített felvételt nézve önkéntelenül is megpróbálja felvenni a ritmust, sétálgat, fel-alá járkál stb. Ha a kiállított művek kapcsán személyességről beszélünk, akkor kétségkívül ez a munka a legszemélyesebb jellegű. Nemcsak azért, mert a művészt látjuk a felvételen, de azért is, mert itt valamiképpen az alkotói „alaphelyzet” dokumentációjával szembesülünk. A meg-megszakított, tétova mozgás a gondolkodás, a szellemi munkafolyamat vizuális leképezése. A hal jelenléte, az emberihez képest gyors, folyamatos mozgása ezt a koncentrált, telített állapotot oldja fel, mintegy másik tér- és idősíkot vonva be a műbe. Bár a végtelenített képsorokon tulajdonképpen nem történik semmi, illetve ugyanaz történik, a néző mégis ez előtt a mű előtt időz legtovább. Nem arra várva, hogy valami változzon, hanem inkább belemerülve a nem létező, s így szabadon létrehozható képi és térbeli összefüggések rendszerébe. Ugyanígy a hal mozgása dominál a másik videinstalláción (sh 3x2004) ami tulajdonképpen két, egymással párhuzamosan vetített film, az egyik a padlón, a másik pedig erre merőlegesen a kiállítótér falán fut. Az utóbbin egy úszó (repülő?) hal látható, míg előbbi az ugyancsak kiállított diasorozatból összevágott felvétel. A diákon (fx 6b, fx 7b 2004) látható felvételek – napozók, strandpapucs, napszemüveg, víz – folyamatos képsorozattá alakítva. A strand, a víz, a vízfelület mozgása, a vízben mozgás a korábbi évek munkáinak is alapvető jellemzője (ld. a Snitt című kiállítás anyaga). Az új elem a hal, ami itt, a két párhuzamosan futó felvételen különös jelentőségre tesz szert. A kimerevített állóképekből összevágott felvétel csak a mozgás érzetét kelti bennünk, míg a hal „valóban” mozog. Mintha a levegőben úszna, anyagtalan közegben halad előre, az áramlás megszakítatlannak és megszakíthatatlannak tűnik.
| ||||
| ||||
A fentiekben a mozgás, a folyamatosság kapcsán már említettem az idő fogalmát, amelyet egy költőinek éppenséggel nem minősíthető asszociáció is az eszembe juttatott. A hal mozgása, pontosabban siklása az, ami az idő képzetét keltette bennem: egy hal ugyanúgy siklik ki a kezünkből, ahogy az idő; megfoghatatlan, nem lehet csak úgy megragadni, s mozgására a folyamatosság, a megszakítatlanság jellemző – az idő „jellemzői”. Igazán hétköznapi gondolat, de ha a halnak a kiállított munkákban „szimbolikus” jelentősége van, akkor számomra (!) így, az előbb körülírt profán módon „szimbolizálja” az időt, s annak az előbb elmondottak alapján egyik legadekvátabb kifejezési formája. A mozgás (gyorsítva, lassítva, kimerevítve, elmosódott képrészletek formájában stb.) a képzőművészeti alkotások többségében valóban az időbeliség, a folyamatosság érzékeltetésére szolgál, ahogy Vásárhelyi munkáiban is, ugyanakkor nála a folyamatossághoz mégiscsak az állandóság képzete társul. „Folyamatos állandóság” – furcsa párosítás, de mégis. A végtelenített képsorokat nézve nem érzékelünk változást, a mozgás paradox módon mozdulatlanságot közvetít, nincs történés. Ahogy nincsenek mozdulatok, gesztusok sem. Pontosabban: egyetlen gesztus jelenik meg, sokszorozva, a tapéta mintájaként (tapéta 01, 2004). Egy kockacukrot tartó kézfejet látunk és természetesen egy halat, a mozdulat multiplikációja a mozgás érzetét kelti, kimerevített mozgó-kép az eredmény. Ha tartalmi összefüggéseket próbálnánk keresni a kiállított munkák között, annyit kijelenthetünk, hogy a művek mindegyike beilleszthető a másik folyamatába. A tapétán látható (álló)kép akár egy kimerevített képrészlet is lehetne valamelyik videoinstallációból, vagy az egyik diapozitívon látható felvétel. Úgy tűnik, (álló)kép és mozgókép között csak az időhöz való viszonyuk teremt különbséget a művész számára, amennyiben utóbbi közvetlenebbül képes érzékeltetni azt. Ahogy azonban a képeken megjelenített időben nincs történés, (összefüggő) történet sincs, csak egymás mellé helyezhető, adott esetben variálható képek, képsorok vannak. S bármennyire is szeretnénk azt gondolni, hogy, amint azt a Szoba-hal című video-installáció is bizonyítja, itt a művész történetéről/történeteiről van szó, mégis marad némi kétely. Mivel ezek a munkák feltételezett személyes vonatkozásaik ellenére is rendkívül távolságtartóak, hogy mást ne mondjunk, hűvösek. A néző csak bizonyos, a művész teremtette távolságból tekinthet a művekre, amik, ha személyesek, akkor távolságtartóan azok. Úgy tűnik, Vásárhelyi munkái csak össze nem illő fogalmak összekapcsolásával jellemezhetőek, legalábbis e sorok írója számára. A művek között elég teret hagyó rendezés (egy terem, egy munka) segít abban, hogy a néző fizikai értelemben véve is megteremthesse a megfelelő távolságot. Lehet álldogálni, sétálgatni, közelebb menni, hátrálni; hagyni, hogy teljen az idő. Nem is vagyok biztos benne, hogy a fent emlegetett aranyhal három vagy annál több kívánságot teljesít. Abban sem vagyok biztos, hogy Vásárhelyi Zsolt kívánságait teljesítené, pedig megtehetné, mert nem sok mű van, ahol olyan fontos szerep jutna a(z) (arany)halaknak, mint a Vadnaiban látható kiállításon – s ahol kifejezetten kreatív (együtt)gondolkodásra késztetne alkotót és nézőt egyaránt.
| ||||
| ||||
|
|
||||
|
1 Mese a halászról és a kis halról. in: Puskin mesék, Osiris, Budapest, 2003
|
