|
|
|
Július Gyula: Mindkettőtök kiállításán felhő-festményeket láthatott a közönség1. Mit gondoltok egymás kiállításáról?
Nagy Gabriella: Én egyből a saját munkáimhoz hasonlítottam András képeit, és a fotók tetszettek közülük, amikben van egy olyan esztétikai megjelenés, ami számomra mindenképpen elvárás egy munkától. Ezt nagyon sokszor rosszallóan retina-festészetnek, retina-munkáknak is nevezik, de nekem ez a minimum, ennek meg kell jelennie a képeken. És tetszett az az elképesztő lelkesedés és szenvedélyesség, amit láttam a témához kapcsolódóan. Lengyel András: Azzal kezdted, hogy mindketten felhőket festünk. Nekem nem szándékom felhőket festeni. Nem a felhő érdekel, hanem az, amit a felhővel vagy az égbolttal csinálni lehet. Egy végtelen gondolati horizont nyílik meg így előttem. Miként ez érvényes Gabinál is. Nála ugyanúgy vannak geometrizáló, az absztrakció felé mutatóó mozdulatok, ahogy én is kikerülhetetlenül afelé haladok. Számomra a fogalmak érdekesebbek, mint maga a jelenség. Visszamehetünk történeti példákhoz: Turner, a romantika, Friedrich, ahol elkezdődik a nonfiguráció vagy az absztrakció, aminek aztán számtalan analógiája akad a XX. század festészetével kapcsolatban. A Millenáris spirális terében Gabi kiállításán én még jobban kijátszottam volna a lépcsőzetességet, hiszen itt nem lehet egy körbefutó horizontot létrehozni, csak fűrészfogasan felszeletelve a látóhatárt. Szóval én inkább abszolutizálom a dolgot, nem annyira festményt készítek, mint inkább használom ezeket a lehetőségeket a printtől a festményen át a videóig. J.Gy.: Túl a retinán, neked mihez ürügy a táj meg a felhő? N.G.: Elképesztő erővel és szenvedéllyel jelentkezik újra meg újra a téma. Először én is rácsodálkoztam, hogy miért van ennyi horizont és égbolt, talán azért, mert a Hortobágyon születtem? Aztán egyre tudatosabbá vált, hogy főként a viharos képek az erőről szólnak, arról az erőről, ami tőlünk független, de a hatása alatt állunk. A tájkép is olyan dolgokról szól számomra, ami nem a mindennapi életünk, amit ledarálunk, hanem ami felé törekszünk. Valami érezhetően létező dolognak a körülírása, ami egyben egy elég erős jelkép is.
| ||||
| ||||
J.Gy.: A meghívón megfogalmaztad, hogy a fotóhoz képest számodra mennyire más minőséget ad az olaj-vászon kép faktúrája, személyessége. N.G.: Igen számomra fontos ez az anyag, magával ragad az érzékenysége, a lehetőségei, nem tudok betelni vele… Például a csíkos képeket – amelyeken már nincsenek felhők és vízszintesen elhúzva, csak kis tónuskülönbségek adják a tájképet – azért kezdtem el festeni, mert az olajképben őrjítően jó az, hogy a közelről, a festés közben nem látható árnyalatnyi változások messzebbről szemlélve hogyan élednek fel. Az alkatomnak tökéletesen megfelel, hogy másfél-két nap vagy két hét alatt megfestek egy képet ezzel az anyaggal. J.Gy.: De általában fotót használsz kiindulópontnak. N.G.: Igen, vagy én fotózok, vagy gyűjtöm őket, akár az Internetről is. Például rengeteg amerikai tornádó-fotót találtam; ma már szinte iparággá nőtte ki magát, hogy turistákat visznek fotótúrákra a forgószelek közelébe... L.A.: Engem az izgatna, hogy ahogy forog a föld, milyen nyomot hagyna egy óriás ecset az égboltra feszített vásznon, mondjuk egy naplementekor. A színek ott maradnának, mint ecsetnyomok…, ez egy fikció, halál komolyan gondolom, hogy kivetítem gigantikus méretben. Ismeritek a land-art művészt, Walter de Maria-t, aki szerint a legszebb munkák a természeti katasztrófák. Ő hozta létre azt a villám-mezőt, ahol több négyzetkilométeres területen villámhárítókat telepített a sivatagban, és egy bunkerből lehet nézni, ahogy a sík mezőn ezek lehúzzák a sok mennykövet. Engem ez fertőzött meg, illetve az, ahogy gyerekkoromban a bárányfelhőket néztem a domboldalon. Innen eredeztetem a felhő mániámat. Persze vannak más mániáim is. N.G.: Ez alkati kérdés. Ezek a látványokban megnyilvánuló erők a kezdetektől fogva foglalkoztatják az embereket. Most is ugyanúgy ki vagyunk szolgáltatva a természeti erőknek, bár állítólag mára mindent megoldottunk, kontrollálunk. De ettől függetlenül is, vagy talán épp ezért, elképesztően vonzó dolgok a velük kapcsolatos jelenségek. L.A.: Eszembe jutott, ahogy a jégeső-felhőket fellőtt kristályokkal riogatják el, vagy harangzúgással… engem ez mind izgat: a látvány, az gyönyörű, abban föl tudok oldódni, de annak a meghatározása, hogy hol is vagyok, ez a legizgalmasabb… Kant ír a fenségesről, ahogy az ember eltörpül a természethez képest, Friedrich pedig lefesti a szerzetest a tengerparton… Ma meg már nem tudni, meddig tartható fenn ez a rendszer, amelyben már hatmilliárd ember nyüzsög.
| ||||
J.Gy.: Kanyarodjunk vissza a megfogalmazás módjához. Gabi te részt vettél a Photoshop kedvelői című kiállításon2, amire én akkor felkaptam a fejem. Amikor elterjedtek ezek a programok, akkor a mi generációnknak túl egyszerűnek látszott, hogy egy kattintással a fotóból egy filter segítségével „festményt” készítsen, aztán azt kivetítve olaj-vászon képként megfesse. Most a klikkelő festők uralják a terepet. N.G.: Én nem tudom mi volt régebben, de a mostani, főleg a nyugat-európai művészetben van egy olyan könnyedség és lazaság, hogy sokszor a legkézenfekvőbb, legnyilvánvalóbb, „egyklikkeléses” ötletekkel is rengetegen befutnak. A magyar művészek azt hiszik, komolynak kell lenni, a túlságosan könnyed vagy vicces dolog nem lehet igazán művészi megjelenítési módszer. Ez karakter kérdése, ez változik, lebomlik lassan, generációról generációra, ahogy a lazább látásmód beszivárog… L.A.: Nekem ez a Ludwigos kiállítás már pár éve halasztódott. Az Ég öle, Föld öle sorozathoz pályázni kellett a nagyításokhoz. Ennek a sorozatnak az első kockái még a nyolcvanas évekre nyúlnak vissza, akkor találtam ki azt a rendszert, hogy körbeforgatom a kamerát és négy expozíció készül. Évekig ragaszkodtam a fotóhoz, hogy a fotóemulzió egy másfajta minőség, nemesebb, mint egy print. De ahogy megszereztem a pénzt, elgondolkodtam, hogy mi bajom van nekem a printtel, miért ódzkodom tőle? És elkészült a sorozat kiprintelve, pontosan tudom, hogy mi a különbség a fotó és a digitális print között. J.Gy.: Te a koncept, a fluxus, a mail-art felöl jöttél… L.A..: Én a festészetet úgy kezelem, mint egy lehetséges eljárást, egy materializálási lehetőséget a sok közül. Jobban érdekelt ezen a Ludwig-beli kiállításon például az, hogy Geoffry Hendricks létrája az enyém mellett lett kiállítva. Még az Artpoolban mutatkoztunk be egymásnak, s később 1993-ban, itt Magyarországon született ez a munkája3. Az enyém 1980-ban készült, és amikor említettem ezt a hasonlóságot Néray Katalinnak, akkor azt javasolta, hogy mutassuk be a nézőknek mindkét művet. Engem ez izgat, hogy egy New York-i meg egy kelet-európai művészt miért foglalkoztat ugyanaz a dolog, hogy holdvilágos éjszakákat fotóz, és egy létrára aggatja a képeket tizenegy-néhány év eltéréssel… Persze ott van a Jákob létrája, melyen föl-alá járkálnak az angyalok, ilyen archetípusok működnek az egész világon. Ilyen értelemben én gátlástalanabbul mozgok a különböző technikák között. A festést, ami persze abszolút szent, akkor használom, amikor egy gondolatot csak olajjal, vászonra tudok megjeleníteni. Meg az is jobban izgat, hogy a Ludwig Múzeum ablakából hogyan lesz kép – hiszen itt a képekkel egyforma fontossággal bír az ablaksor meg a panoráma –, nem véletlen, hogy egy panelt készítettem és arra vetítem a felhők jelen idejű képét és nem a falra. Abszolút őskonzervatív módon a kép izgat, a felhő ürügy, hogy a metaforikus mezőket inspirálja. Egy meditációs objektum, mely metaforák tucatjait indítja el. Egy médium, mely az univerzum és a föld között közvetít; a fönt és a lent: ez jobban izgat, mint a látvány. Természetesen a látvány is el tud ragadni, akkor lennék boldog, ha ott üldögélhetnék a dombtetőn és gátlástalanul lopnám a napot.
| ||||
J.Gy.: Neked fontos volt, hogy behozd a valóságos felhőket is a Ludwig kiálítóterébe, ha nem is land-, de sky-artistként, Gabinak elég volt a spirális térben a felhőképek bemutatása, a Millenárisnak ez az épülete üvegtetős, a felhők eleve reflektáltak a képekre. L.A.: Sok sky-artist van a világban, például Jeff Turrell, aki a kiállítóterem mennyezetére helyez ablakot, meg Dibbets, és a többiek, de hát az ég mindenkié… N.G.: Tájat, felhőt festeni: számomra ez egy magam választotta korlát, amit fel kellett állítanom, hogy szabadabban tudjak mozogni. Ennél a tájkép-sorozatnál, aminek újabb darabjait már ebben a térben képzeltem el, erre a minimális témára szorítkoztam. Én is csinálok printeket, nálam is úgy van, ha alkalmasabb egy print arra, amit akarok mondani, akkor azt használom. Volt egy sorozatom, ami fényképek átalakításával készült családi széria volt, az időről szólt. Meg egy önarckép sorozat: amikor elváltam, és úgy éreztem kész vagyok, akkor reggel felkeltem, belenéztem a tükörbe és úgy éreztem, hogy meghalok, mert nincs az életnek értelme, de a következő gondolatom az volt, hogy akkor ebből csinálok egy fotósorozatot… Szóval minden megtalálta a maga formáját. Nekem Gerhard Richter és a már említett Caspar David Friedrich a kedvenceim: náluk látom azt a szenvedélyességet, eltökéltséget, ami fontos számomra. L.A.: Sokszor hangsúlyozod ezt a szenvedélyességet, ezt csak a festészettel kapcsolatban tudod elképzelni, vagy egy hűvös konceptuális tevékenység esetén is? N.G.: Hogy ki hangsúlyozza jobban a konceptuális megjelenést, és ki az esztétikai megjelenést, az alkat kérdése, de mindkettőt lehet igazi erős odafordulással csinálni, amit szenvedélyességnek nevezek. L.A.: Nekem az a konceptuális szenvedély tetszik, mint mikor Duchamp elküldi a nővérének nászajándékba a geometria füzetét, hogy akassza ki a gangra, s ott fújja a szél meg az eső, amíg szét nem rohad. Ebben érzek egy olyan fajta szenvedélyt, ami annyira minimális gesztussal szól bele a világ sorsába, ami már egy expresszionista gesztussal ér föl… De szeretnék kérdezni valamit: ez a kép, ez a rózsaszínre festett gáztartály, ami alatt itt üldögélünk, ez borzasztóan tetszik nekem. Ez így történt, így láttad, ahogy lefestetted? Én biztos csak lefotóztam volna, ha ez így volt… N.G.: Ez fotó volt, de nem volt a kép olyan, amilyennek akartam; pontosabban meg lehetett volna Photoshoppal csinálni, de én inkább megfestettem… L.A.: Nagyon tetszik, valami másfajta bizonyosságot sugároz, másképp hiteles egy olajkép – akár hiperrealista módon megkenve –, mint a fotó. Ebből egy nagy óriási sorozatot is el tudnék képzelni, minimális belenyúlkálással ezekbe a határtalan panorámákba, ahol az emberi kéznek van valami nyoma, és ezeket azonosítanám egy természeti jelenséggel. Naplementéket csinálni gáztartályokkal vagy szélerőművel, átszínezve akár kézzel, akár Photoshoppal.
| ||||
N.G.: Én azt képzelem, hogy ha foglakozom egy képpel, mondjuk egy hétig, és húzogatom rajta az ecsetet, akkor az az energia, amit belerakok, benne lesz a képben. A tárgy, a festmény minőségileg más lesz, mintha kinyomtatnám. J.Gy.: A Millenáris Guggenheim-szerű terében egy olyan sorozat része a kiállításod, ahol eddig fotókkal, számítógépes grafikával kapcsolatban álló művészek állítottak ki (Gerhes Gábor, Csontó Lajos, Király András, Gábor Imre4). A tér érdekessége, hogy kiszórja a rossz képeket; olyan együttállása van a műveknek a spirális teremben, ami minden alkotónak meglepetés. A Ludwigban szerepelni pedig még inkább értékmérő. Hogyan látjátok a saját kiállításotokat? N.G.: Meg vagyok elégedve vele, a visszajelzések is pozitívak. A képek jól működtek ebben a térben. Eddigi legjobb kiállításom... szerintem. L.A.: A Ludwig egy művészetbarát intézmény, és kiváló volt arra – amire mindig is törekedtem –, hogy az adott teret mint műalkotást szervezzem meg. Egy szakrális, szimmetrikus templomteret, oltára emlékeztető kompozíciót rendeztem be. Ez a tér abban is segített, hogy láthassam: ezek a hatalmas tiszta falak, miképpen tudnak magukban is működni. Korábban kis galériákban – Bercsényi, Stúdió Galéria, 6×6-os szobák – mutattam be a műveket, itt viszont kedvemre pakolhattam a képeket. J.Gy.: Nem érzitek fogságban magatokat kicsit a saját eddigi életművetektől? L.A.: Engem a változatosság gyönyörködtet.. Például a szitázást, az ofszetet kipróbáltuk, letudtuk, aztán jött a videó… ezt a vetítést a Ludwigban, már főiskolás koromban kitaláltam. Most lehetett megcsinálni. Tehát néha 15-20 éves terveket cipel magával az ember, míg végre meg tudja valamelyiket valósítani. De ez engem nem zavar. N.G.: Ez garancia is: ha ilyen hosszú ideig benned marad, akkor érdemes a megvalósításra. Volt már olyan, hogy éppen hozzá akartam fogni egy képhez, amikor egy kiállításon láttam, hogy valaki az én elképzelésemhez hasonlóan megfestette. Azóta várok, amíg lecseng a dolog, addig itt van a fejemben, de egyszer hozzálátok és el fog készülni. Vannak monomániás emberek, akik egy képet festenek egész életükben: a kivitelezés hevessége azonban behatároló lehet. Egy meditatívabb jellegű folyamatot például nagyon sokáig fenn lehet tartani, míg egy expresszívebb jelegűnél, amibe sok érzelmet viszel, nagyobb a váltások lehetősége, hiszen az intenzitás mértékét nehezebb folyamatosan fenntartani. A siker is behatárolhat: ha valami jó volt, tetszett, sőt, még anyagi sikert is hozott, akkor azt kellene folytatni. Persze hosszabb távlatokban kéne nézni az életműveket, húsz-harminc éves rálátással, és akkor nem lenne baj, ha valaki rossz kiállításokat csinál öt éven keresztül, ha utána viszont csinál egy jót.
| ||||
| ||||
L.A.: Az sem baj, ha nem csinál kiállítást... J.Gy.: Mennyire tudtok a képzőművészetből megélni? N.G.: Tavaly jól mentek a képek, meg tudtam élni, idén nehezebb a dolog. L.A.: Lehet, hogy én az „old-school” képviselőjeként, sosem éltem ebből kizárólag, mindig talált pénz, ha elad valamit az ember. Azok a tevékenységek, amelyeknek a részese voltam – például egyszer csak a mail-art közepén találtam magam –, nem erről szóltak. A Felhőmúzeum ötlete is a mail-arttal jött, 79-ben volt Cavellininek egy kiállítása az FMK-ban5, amire készültek felhős képeslapok. Ott keringtek mindenféle mail-artos címlisták, amikre mindenki féltékenyen vigyázott, de aztán persze mindenkihez elkerültek. Akkor kezdtem el levelezni, a listán olyanok voltak, mint Beuys, Claus Groh, meg egyéb nagy császárok. Galántai Gyurka meg Swierkiewicz Robi is aktívan működtek. Akkor volt egy második lendülete a mail-artnak, amihez kapcsolódtam… Aztán ebből lett a Felhőmúzeum, most már minden ide kerül, a saját munkáim is természetesen. Gabi meghívóját is beszipkáztam ebbe. J.Gy.: Mi a szipkázási elv a Felhőmúzeumban? L.A.: Ha láttam valamilyen felhős munkát, azt beraktam a Felhőmúzeumba, a Pesti Est címlapjától kezdve minden belefér. Ami érdekes, az megy rögtön az irattartóba – egyelőre –, talán majd egy folyamatosan változó kiállítást lehetne belőlük létrehozni. J.Gy.: Éreztek valamilyen szemléletbeli eltérést a generációitok között? L.A.: Nem, vagy ha igen, akkor az egzisztencia szintjén, hogy hogyan kezeljük ezt a hivatást. A fiatalabbak többsége arra törekszik, hogy legyen pénzkereső szakmája, hivatása a festészet, én meg inkább „kétes egzisztencia” vagyok, de makacsul, kínkeservesen ragaszkodom ahhoz, hogy amit kitaláltam, azt keresztül is vigyem. N.G.: Szerintem a „működésnek” része kell, hogy legyen egy olyan visszajelzés, hogy megveszik a képeket. Ebből is látszik, hogy amit csinálsz az jó, tehát szükség van rá. Ezért arra törekszem, hogy megéljek a festészetből, hogy ne kelljen mással foglalkoznom, mivel ehhez értek a legjobban. |
||||
|
|
||||
|
1 Rengeteg horizont. Nagy Gabriella (1968) új festményei,
|
