|
|
|
Antal István: Az idei fesztivál programjain részt véve és összehasonlítva azokat az egy évvel ezelőttiekkel, az volt az egyik benyomásom, hogy itt volt ugyan Szentendrén a műfaj krémje, a jelenlegi legrangosabb vagy legelismertebb performerek, még többen is, mint tavaly, de sokkal kevesebb fiatal művész lépett fel, mint legutóbb. Vannak-e egyáltalán fiatalok? Hol helyezkedik el ma ez a műfaj egyrészt a potenciális résztvevők, másrészt a kívülállók, a közönség tudatában? Érdekli-e az embereket?
efZámbó István: Vannak fiatal performerek. Sőt, megjelentek kísérletező kedvű fiatalok a mostani fesztiválon is. Borgó tanár úr gimnáziumi tanítványai hoztak egy fűnyíró gépet, amit a betonra állítva bekapcsoltak, és körbeülve néztek. Annak eldöntése, hogy milyen arányban vesznek részt fiatal és idősebb performerek a programokban, mint te is tudod, nem volt tudatos. Ez abból adódik, hogy meghívjuk a műfaj élő klasszikusait, és ő melléjük, az ő előadásaikkal párosítva a fiatalabb generációhoz tartozó művészeket. A performance a képzőművészet egy olyan műfaja, amit szeretnénk ezzel a fesztivállal propagálni. Azt akarjuk, hogy minden ember legalább egyszer lásson az életében egy performance-t. Ha Magyarországnak tízmillió lakosa van, akkor ehhez tízmillió performance-t kellene csinálni. Ez azért lenne fontos, hogy mindenki érintkezzen legalább egyszer egy olyan emberrel, aki az egész lényét próbálja megmutatni pár percben. Az egész személyiségét. Létrehozva ezáltal egy olyan templomot, amelybe átmenetileg beléphet az a néző, aki ezt éppen figyeli. Ez egy olyan elgondolkoztató helyzet, amit szerintem mindenkinek meg kéne élnie. Ezért fontos, hogy legyenek performance bemutatók és fesztiválok. A.I.: Ma már az emberek tudatába sokkal természetesebb vagy spontánabb módon épül be az, amire mi annak idején azt mondtuk, hogy performance. Magamat is azon kapom, de látom, hogy több embertársammal is meg szokott történni, hogy az életnek a látomásait vagy az életünkbe berobbanó, különböző titkokat, tapasztalatokat úgy éljük meg, mint önmagunk által, magunk számára kreált művészi élményt, noha abban részt veszünk. Kvázi performálunk. Ez lejátszódhat úgy is, hogy mondjuk, így élem át, amikor a közértben parizert kérek, vagy egyszerűen csak látok valakit az utcán, vagy rendelek egy kocsmában, vagy veled beszélgetek. Az embereken belül nyílván működik a tudat fejlődése vagy átalakulása, és ebben részben talán a performance-k múltja is benne van. Ez a tudatmódosulás azonban mindenféleképpen lezajlódik. Szerencsére egy olyan korban élünk már, amelyikben az ember, amennyiben megvan benne valamiféle érzékenység, minimális önkritika és önfegyelem, akkor megélheti az életét mint folyamatos performance-t.
| ||||
| ||||
efZ.I.: Azért szükséges a performance, mert megtanít viselkedni. Megtanít élni. Bizonyos helyzeteket feldolgozni. Az mindig is kérdés volt, hogy ki mit ért ezalatt a műfaj alatt, ezért is jó, ha a különböző nézetek szembesülésének keretet ad egy fesztivál. Az emberi kíváncsiság alapvető tulajdonság. Mégis, nagyon sokan elveszítik felnőtt korra. Van akinél előbb, van akinél később, de a kíváncsiság egyre lankad. A művészet szabadsága arról szól, hogy mindig terepet ad arra, hogy az illető elveszett kíváncsiságát felébressze. Tulajdonképpen az a performance lényege, hogy a nézőben felébreszti a kíváncsiságot. Ezt elég indoknak tekintem ahhoz, hogy terjesszük, propagáljuk, illetve divatba hozzuk, hogy ne csak egy szűk réteg speciális élvezete legyen, hanem minél több emberhez jusson el. Egy fesztivál lebonyolításánál sajnos sokkal több energiát emészt fel a reklám, mint magának a tartalmi résznek az összeszervezése. Ezt viszont, senki nem fogja megcsinálni helyettünk. Ha az ember hisz ebben, akkor performance-fesztiválokat fog rendezni, amíg csak él. Tudniillik senki nem fogja helyetted megbecsülni a festményedet. Először neked kell megbecsülnöd a saját munkádat. Csak azután jön az a kérdés, hogy mit jelent ez a külvilágnak, a befogadónak. Ha azonban az első lépés helyes, akkor annak a hatása csak pozitív lehet. Nagyon sok ember örömmel venné, ha felébresztenénk benne is az igényt, és megmutatnánk neki, hogy benne is van egy olyan érdeklődés, hogy ismeretlen dolgokat tanulmányozzon, akár egy performance előadás erejéig. A műfaj népszerűsítése legfőképpen úgy valósulhatna meg, ha összefognának az ilyen jellegű fesztiválok szervezői. A Nagyfül Fesztiválra gondolok, a Szünetjelre, és biztosan van még jó pár olyan kezdeményezés, amelyeket össze lehetne fogni, koordinálni, és olyan szintre fejleszteni, hogy mindegyikből világfesztivál legyen. Ez lenne a cél. A.I.: Teljesen átalakul a világ körülöttünk és a gondolkozásunk is, olyan értelemben, hogy bizonyos dolgoknak egészen más szerepük van már most, és lesz még inkább a közeljövőben, mint amilyen eddig volt. Ugyanakkor, azok, amiknek nagyon fontos jelentőséget tulajdonítottunk eddig, nem azt mondom, hogy elveszítik azt, de módosult szerepet kapnak. Ezt gondolom például az úgy nevezett klasszikus művészetről. Nem azt mondom, hogy meg- vagy letagadom, vagy feleslegesnek tartom a művészetet. Még azt sem állítom, hogy nem gyönyörködtethet, nem tanulhatok belőle, nem képezhetem általa magam, sőt, még azt sem vonom kétségbe, hogy valakihez vagy akár az emberek egy jelentős részéhez egy-egy mű, amit több száz évvel ezelőtt csináltak, úgy szóljon, hogy a saját problémáira ráismerjen, és a „mintha én lennék ott vagy én csinálnám” érzése ragadja magával, de mindezek ellenére azt gondolom, hogy ez mégis csak egy bezárt világ, és ez az egész tevékenység – mármint a klasszikus művészet – számomra közelebb áll a múzeumhoz, a múzeumléthez, mint az én mindennapi életemhez, a mindennapi életem eseményeihez. Tisztelettel megyek be hozzá, és úgy nyúlok hozzá, de végül is ez valami, ami már kész van. Már nem tudom megváltoztatni, vagy nem tudom, hogy szükségem van-e rá, vagy annak szüksége van-e rám. Kiemelhetek belőle bármiféle kártyát, és megmérhetem, használhatom, ahogy az nekem kell, de nem része annak az életnek, amit élek. Ugyanakkor, annak az egésznek, amit mi a művészettel akarunk mondani vagy csinálni, azért mégis csak az a módja vagy a funkciója, és az volt eredetileg is, hogy az emberek mindennapi tevékenységéből nőtt ki, szorosan kapcsolódott a mindennapi életükhöz, életformájukhoz, az élettel kapcsolatos megnyilvánulásaikhoz vagy problémáikhoz, legyen a kifejezési forma bármennyire durva vagy olyan, amit a kívülállók faragatlannak, ügyetlennek, szentségtörőnek vagy nem tudom milyennek tartanak. Nyilvánvaló, hogy amikor az ember mint világűrutazó megjelenik, megjelenik benne egy gondolat, valami mánia, amit ő akar megcsinálni, amit csak ő csinálhat meg, és ami olyan a világon, mint egy fa vagy egy új minőség. Lehet rossz vagy lehet jó, de mindenféleképpen valami ilyesmi, és függetlenül a külső értékeitől, az illetőt az a meggyőződés tartja életben, hogy neki ezt kell csinálnia, ez a világon a dolga és a helye, és ezt megtartja és fenntartja. St. Auby úgy kezdte a saját programját, hogy ez nem performance, hanem nevezzük inkább, mondjuk, előadásnak. Az előadás szó tulajdonképpen, a performance magyarra lefordítva, noha nem biztos, hogy úgy használta, vagy abban az értelemben akarta használni. Ezen dolgok mindegyikének az a lényege, hogy én azt csinálom, amit akarok. Az én akaratomat megjelenítem. Az én akaratom szembesül az összes többivel.
| ||||
efZ.I.: Szabad vagyok. A.I.: Én magam szabadulok ki magamból, lépek ki magamból. efZ.I.: Nem kell csodálkozni semmin sem, amikor performance-t adnak elő. Ott bármi lehet. A.I.: Ugyanakkor, ráismerhetsz azokra a gesztusokra is, amiket mondjuk, te érzel vagy te hajtasz végre, amikor már, mondjuk, nem tudom mióta mész a metrolépcsőn lefelé, és az egyszer csak megáll, és nem tudod, hogy száz évig állsz ott vagy két percig. Akkor neked el kell ott viselned valamit. Valamit ki kell adnod magadból. Tehát, maga a performance szó is, és használhatnék most itt bármilyen más elnevezést is, nyilvánvalóan mindig mást takar. Vető János kérdezte annak idején, amikor Putyi azt mondta neki, hogy hamisan énekel, hogy hogy lehetnék én hamis, amikor én az én zenémet énekelem?! Én találtam ki azt a hangot, az az én zeném. Nem lehetek hamis. efZ.I.: Így van. Igaza van Vetőnek. Nem arról szól a dolog, hogy neki ott meg kellene szólaltatnia bármiféle kritériumnak megfelelő hangot. Másról szól. Ez jó példa volt, mert egy előadásnak ez a lényege. A performance-nak is. A.I.: Mind a ketten nézünk és csinálunk performance-okat. Mi az az élmény, amiért megnézel egy performance-t? efZ.I.: A színházi előadásokat nem szoktam megnézni, mert nem kötnek le, de a performance-okat nagyon szeretem. Ég bennem a kíváncsiság, a vágy, hogy átéljek egy olyan pillanatot, amelyikben érzem, hogy itt semmilyen támpontom nincs. Legalábbis, nagyon bizonytalan minden. Ha egy jó előadást látok, ismeretlen atmoszféra vesz általában körül. Azt élvezem, hogy közben jár az agyam: mi mit jelenthet, mit hogy rakjak össze ahhoz, hogy egyáltalán, ha van olyan szándékom, megértsem, de persze, soha nem úgy megyek egy performance-ra, hogy ezt meg akarom érteni, mint ahogy soha nem fest az ember úgy egy képet, hogy ez majd kifejezi „azt”. Engem tehát az atmoszféra vonz, és a performance műfajnak a legjobb ágát, az úgynevezett, legalábbis, én úgy hívom magamban, „személyiségkunsztot” szeretem legjobban, amikor olyan súlyos ember, annyira súlyos személyiség van előtted, aki a dolgokon való elgondolkoztatás energiáját a lehető legnagyobb erővel tudja a térbe nyomni, amiben a közönség áll. Ebben a műfajban nagyon szabad a pálya, nincs semmiféle szigorú kritérium, ezért nyílván sok olyan ember is megpróbálkozik vele, aki blöffnek tekinti az egészet, és blöffölni én is tudok alapon csinál valamilyen performance-nek nevezett blöfföt. A.I.: Akkor létezik benned a műfaj, akkor jön létre mint társasjáték, és akkor hat rád, ha azt érzed, hogy bekerültél egy világba, és abban haladsz tovább. Csak a végén jössz rá, hogy hoppá, én magamon kívül vagy egészen más úton voltam, mint amelyiken járni szoktam. Ezek az igazán nagy pillanatok és azok a nagy személyiségek és kifejezési módok, függetlenül attól, hogy minek nevezzük azt, ami lezajlik, akik, illetve amelyek ezt elérik veled. Az idősebb generációkhoz tartozó, nagy művészek előadásainak mindegyikében ezúttal felfedezni véltem egyfajta számvetésszerű bölcselkedést és szomorúságot az előadásmódban. Azt is mondhatnám, hogy mindegyikük filozofikusabb volt annál, mint amit általában megszokhattam tőlük. efZ.I.: A legjobb performance tulajdonképpen az, ami nem is az. Sokkal több. Ráadásul ez a műfaj nincs is kész. Nincs feldolgozva. Beazonosítva sincs. Ez egy állandóan változó, mozgásban lévő forma. Ha valaki tizenöt évig nem vesz részt semmilyen performance fesztiválon, de tizenöt év után csinál egy előadást, az biztos, hogy azt jelenti majd, ami miatt megcsinálja. A.I.: Olyan megnyilvánulási lehetőségről van szó, amit igényel az ember. Nem felüdül vagy elszomorodik, és nem kap magyarázatot semmire sem. Tehát nem a befogadó oldalát éri inger, hanem úgy viselkedik, mint amikor a bolond kidobálja vagy kiveti magából a rossz görcsöket. Megnyilvánul. Adja magát, és azt fogadja el. Beleveti magát a szabadságba.
| ||||
| ||||
Fotók: Aknai Csaba, Szakácsy Gábor |
||||
|
|
||||
|
* Művészetmalom, Szentendre, 2004. augusztus 27–29. |
