|
Radák Judit |
|
A show-műsorok korát éljük. Érezni lehet bennük a készítők vérverejtékes igyekezetét, hogy minél inkább lekössék figyelmünket. Szinte minden érzékszervünket egyidejűleg bombázzák a legkülönfélébb effektekkel, a szemünk előtt érthetetlen, de annál látványosabb mű-drámák bontakoznak ki percről percre, miközben mi szolidan unatkozunk. Tehát, Angel Orensanz nagyon is korszerű!
A művész budapesti bemutatkozásának az A.P.A.! adott otthont. Az épületbe belépőt a kiállítás plakátja fogadja, melynek kaotikus motívumhalmazai és baljóslatú címe szorongást vált ki a látogatóból. Aggodalma fokozódik, ahogy a kapualjban kirakott nyomatokhoz közelít, melyek egyikén a – saját maga által – szentté „avatott” művész látható, egy templom közepén ülve, feje körül karácsonyi lámpafüzérből fabrikált mű-dicsfény. A lépcsőn felfelé haladtában a néző kíváncsian várja a folytatást. A galéria első termében a hosszadalmas Kunstluft című videó-esztrád fut. A következő teremben a videóból kivágott, különféle módokon egymásra vetített, egymásba futtatott, három projektorral kivetített mozgó-álló képek láthatók. Halk zenei aláfestés, a falakon idézetek („Menjünk innét! Nem mehetünk…”; Samuel Beckett, „Párizs sosem létezett”; Eugene Ionesco, „a pokol az a többiek.”; Jean-Paul Sartre, „Ne várd az utolsó ítéletet. Minden nap történik.”; Albert Camus, „Amikor az ember él, nem történik semmi”; Jean-Paul Sartre), de ezek sem segítenek az értelmezésben. A földön „pollockosan” öntött, csepegtetett csomagolópapír, tetején műanyag körívvel, hungarocell darabbal, utóbbi talán a kiállítás része vagy a rendezés egy ottfelejtett maradványa, de ez sajnos nem sokat változtat az amúgy is zavarba ejtő szituáción. A terem másik végében, az épületben már több helyen látott vászonkörökből kialakított installáció. A kiállítást nézve a látogató egyre feszültebben várja a címben ígért katartikus élményt, de hiába. Nem következik be. Az ember minden erejét összeszedve, kétségek között őrlődve egyetlen esélyt lát a megértésre: újra, az elejétől végignézi az egészet, hátha elmulasztott valamit. Az épületben elhelyezett tárgyak (vászonkörök, idézetek, festékkel csurgatott csomagolópapírok…) közül ugyan sok mindenre rá lehet ismerni a filmben, de a megvilágosodás ezúttal sem következik be. A videómunka… érthetetlen. Érthetetlen, hogy Angel Orensanz miért táncol, miért pont ott táncol, egyáltalán táncol-e?! Mit keres egy szent helyen, egy templomtérben?! A templomok a vallásos közösségeké, itt szakrális események zajlanak. A kortárs képzőművészetben például Herman Nitsch-nél a templom tere a műalkotás helyszíneként jelentős szerepet játszott, de míg az ő misztériumjátékainál a használt tér fontos és szerves része a műnek – ebben ellenzői és támogatói is egyet értenek –, addig Orensanz a vallástól és minden szakrális dologtól elszakadva, csupán díszletnek használja az épületet. Magyarországon és külföldön is találkozhatunk templomból kialakított kiállítóhelyekkel amelyekben a művész kétféleképpen járhat el: vagy kötődik a hely szakralitásához, és azzal a kulturális hozadékkal él, amit egy templom jelenthet, vagy profán térként, galériaként használja a teret. Angel Orensanz esetében ez nem eldöntött, a szakrális térben a profán (szobrok, vászonkörök) és a szakrális (karácsonyi fényfüzér) kultúra eszközei esetelegesen, együtt jelennek meg. Nem egyértelmű, hogy mit jelent a művésznek a tér, amiben dolgozik.
| ||
A műsorban jelentős szerepeket kapnak a karácsonyfaizzók, az irányított fények, az áttetsző anyagok. A templom mennyezetéről lepellel átkötött, hófehér kirakati bábuk lógnak. Néhány figurának festett arcvonásai vannak, némelyikük arc nélküli. A bábuk rengeteg kulturális asszociációt hordoznak, de az embernek alapvetően van egy összetett pszichés reakciója is, az akasztott ember látványa által keltett rémület, illetve a lebegő angyal révén ébredő békesség-érzet. Orensanz kamera-trükkjei – néha a bábuk között függő hatalmas, áttetsző gömbön keresztül láthatók az események – vizuális ingerekkel bombázzák a türelmes szemlélőt. Időről időre a művész is felbukkan a filmben, pózol, kikacsint, illegeti magát. Az exhibicionizmus nem bátorság, hanem pszichés jellemző, nem egyedi eset. Egy új helyszínen, városok fölött, a hatalmas gömb mellett, bábuk társaságában jelenik meg a művész. A zene egyre hangosabb, teátrálisabb. Érezhető, hogy valami történni fog: tűz, durranás, és ismét a templomtérben folytatódnak az események. Miután a buborékos, transzparens égi szféra, a földhözragadt valóság és a pokol tüze is túlzóvá válik, felvetődik a gyanú, hogy Orensanz ezzel a középkori misztériumjátékokra utal. De míg azok egy koherens világkép megnyilvánulásai, ez a szellemi háttér ebben az esetben kiüresedett. A díszletek bővülnek, a kivágott fák belógatása mellett feltűnnek Orensanz áttört, építészeti formákra emlékeztető szobrai. A bábuk egy része a földön hever, némelyik torzó, letört végtagok szanaszét. Ismét megjelenik a művész, amint a testekre virágszirmokat szór. A fényhatások, hangeffektek, gyors kameramozgások újból valami megdöbbentő élményt sejtetnek: az épületben elered az eső, esernyőt pörgető gyerekek táncolnak be a templomtérbe. Az idillikus jelenet után a képernyőn egy hosszabb Hegel-idézet fut át, mely megcsillantatja a reményt, hogy ezzel a show véget ért. De a műsor folytatódik. Az események egyre zagyvább folyamában már nem meglepő, amikor a templomból hirtelen a téli, külső környezetbe érvén a land art és az akcióművészet násza tárul elénk. Váratlanul, egy vágással ismét a templombelső tűnik fel, ahol Orensanz bizarr és érthetetlen szimbolikára épülő kellékei (ismét fények, szobrok, leplek, hulahop-karikára feszített színes vásznak) egyre zsúfoltabbak lesznek. Újabb kérdéseket vet fel, hogy a méltatók által multimediális munkának nevezett alkotást a művész hova sorolja. Videómunka, vagy akciók dokumentációi? A szobrok, mint műalkotások, vagy kellékekként, díszletekként szerepelnek? Kérdéses, hogy az idézetek, a berendezések használata mennyire tudatos, esetleg az egész egyfajta hedonista önimádó gesztus. A posztmodern szerkesztési technika, a dekonstrukció sok mindent megenged, a különféle narratívák élhetnek egymás mellett, de az öncélú érthetetlenség giccset szül. Annak a sokat hangoztatott állításnak, hogy az információs társadalom által számunkra is minden gyorsan elérhetővé válik, legékesebb bizonyítéka, hogy a tömegeket vonzó 2003-as velencei biennáléval párhuzamosan zajló esemény 2004-ben, hazaszállítás közben a Horánszky utcában is megállt egy kicsit.
| ||
| ||
|
|
||
|
|
