|
Palotai János |
|
Ha repülővel érkezünk Amszterdamba, az a benyomásunk, mintha egy Mondrian képbe csöppennénk. Mindenütt geometrikus formákba rendezett parcellákat, utakat, fasorokat, csatornákat látni, még a tavak is négyzet alakúak. A város valódi festményeket is kínál – ugyan nem annyit, mint a hágai Gemeenten múzeum, és nem ott, ahol gondolnánk. A Stedelijk Múzeumot az idén felújítják: anyagának egy része a szomszédos Van Gogh Múzeum társbérletébe került, míg a Cobra anyagát a külvárosba, Amstelveenbe vitték. A Stedelijk múzeum az Osterdokskade-ra, a kikötőbe költözött, nem messze a főpályaudvartól. „Next to the Central Station”, hirdeti a programfüzet, így a pályaudvartól az elmaradhatatlan könnyű zápor kíséretében, tízpercnyi séta után a hajdani főposta épületében megtaláljuk a keresett gyűjteményt.
A költöztetés azonban nem vált előnyére az anyagnak. A múzeumi negyed szerves kulturális egysége, mely valaha a Rijks-től a Van Gogh Múzeumig, a klasszikustól a modern művészetig vezetett, most megbomlott. Itt egy kínai étterem túldíszített pagodája, majd egy akváriumszerű úszó szálloda és egy dokképítkezés után jutunk el a hatalmas teherlifthez, ami a tizenegy emeletes épületen belül a kiállítás két szintjére visz bennünket. A szokatlan környezet azonban csak rövid ideig zavaró. Igaz, keressük, de nem találjuk Chagall Műlovarnőjét – vagy az újabbak közül Kienholz vagy Sol Le Witt munkáit (feltehetően a belmagasság miatt nem fértek be) –, de „vigaszként” látható a Hétujjas önarckép és a Hegedűs, több korai Kandinszkij és Malevics társaságában. Itt még meglehetősen szokatlanok a raktárra utaló fémcsövek, vasajtók és más szerkezetek, de tovább haladva és a de Stijlhez érve kifejezetten harmonizálnak a geometrikus képekkel, tárgyakkal. Mivel a fehér háttérfestés nem érintette a szerkezeti elemeket, így azok szinte a kereteken túlra növelték a konstruktivista képeket: Schwitters kollázsait, Le Corbusier gobelinjét, Dibbets, van Dongen, Doesburg műveit, Rietveld híres vörös-kék székét. A konstruktivista Gerrit Rietveldnek (1888-1964) külön tárlatot szenteltek az alsó szinten, együtt és egymást ellenpontozva Piet Kramerrel (1881-1961), a belsőépítész formatervezővel, aki az amszterdami iskola reprezentánsa volt. A funkcionalista Rietveld könnyű, légies, szinte anyagtalan dolgokat tervezett, kedvelte a geometrikus formákat, az élénk színeket és a dinamikát. Kramer a matériát, a tömeget, a statikusságot és a kényelmet részesítette előnyben. Kettejük különbsége azt a kontrasztot is érzékelteti, ami az európai formatervezésben érvényesült a 19. századtól napjainkig, a klasszikustól a radikális dizájnig, Thonett-től Sottsassig és tovább. Talán itt érvényesült legjobban a raktár eredeti funkciója, ahol több mint száz év bútorai, tárgyai vannak összesűrítve. Az áttekinthetőséget a stílustörténeti rendszerezés, a tematikus, ellentétekre épülő csoportosítás szolgálta: kicsi-nagy, könnyű-nehéz, egyedi-szériatermék stb. Így kerültek Kramer és Rietveld életműve mellé olyan kultúrtörténeti emlékek, mint Alvar Aalto, Breuer Marcell – és Charlie Chaplin székei. Utóbbi a terem falára vetített filmen tűnik fel: a filmrészletekben kulcsszerepet kapnak a tárgyak, a fától a csővázas bútorig – melyet éppen egy brutális skinhead próbálja szétzúzni. Az előtérben ugyancsak mozgókép fogadja a látogatót: az amerikai Stephen Beck videói. Beck a híres San Francisco-i iskola képviselője, ahol a művészek már a hatvanas évek eleje óta kísérleteztek a képek mágnesszalagra rögzítésével, azok manipulálásával. Beck olyan video-szintetizátort fejlesztett ki, mely önmagában képes volt képek generálására. A kiállításon látható Videoszövedék tele van olyan hipnotikus, absztrakt mintákkal, amelyeket a Bauhaus, illetve a de Stijl tanításai, mintái, valamint az indiai szövet motívumai inspiráltak. A képernyőn látott csíkok, interferenciák mögött ott van az eredeti videofelszerelés és az analóg technika. Az Animaban és az Unionban figurális filmképekkel kísérletezett, ezeket szétrombolta, és absztrakt videonyelvvé alakította. Mint írta, az volt az álma, hogy olyan televíziót teremtsen, ahol a képek a technológiából keletkeznek, s a kompozíció egészében mégis megjelenik a művészi szándék – így lehetne valami művészit létrehozni a televízióban. Az Union képeit MOOG szintetizátoron előállított zene kíséri, mintegy előfutáraként a digitális hangrögzítésnek. S bár azóta a digitalizálás tért hódított, Beck munkái ma is frissnek, eredetinek tűnnek; hatásosabbnak az egy szinttel feljebb látható video-opuszoknál, Francis Alys, Mathias Poledna, Tjorborn Rodland installációinál. Talán csak a holland De Rijke-De Rooij páros munkája hasonlítható Beckéhez, mind színvonalukban, mind szemléletükben.
| ||
| ||
Ugyanezen a szinten láthatók a hatvanas évektől napjainkig terjedő időszak munkái is. Az előtérben Krijn de Kooning ablakos installációja fogad bennünket, a másik végén pedig Willem de Kooning kései képei (Két alak a tájban, Rózsaujjú hajnal a Louse Pointnál) és szobrai búcsúztatják a látogatót. Közben Jeff Koons vezet be a banalitásba rózsaszín porcelán malacán, melyre nem „igéz szárnyat”, csak zöld masnit. A hatvanas évek klasszikusait az amerikai Robert Rauschenberg kollázsa, Elsworth Kelly absztrakt színmezői, Keith Haring és Bruce Nauman opuszai képviselik. Utóbbi „elektromos fríze” hét, neoncsőből formált alakból áll. A csövekben szabályos időközökben felvillanó fény megmozdítja a figurákat, akik korabeli indiai faliképeket idézve, különböző helyzetekben szexuális kapcsolatba lépnek egymással. Kevésbé látványos, de hatásos Marc Bijl „romantic resistance”-e. A fiatal holland a fehér falra írt kétoldalas esszéjében fogalmazza meg hallatlanul rossz közérzetét és előérzeteit a mai világról. A fal által megosztott tér másik felében fekete motorbiciklit látunk szurokkal leöntve, leégetve, címe: Az öngyilkos gép. A másik sarokban fekete hangfalakból épített Bábel tornya, amelyből Hitler, Sztálin, Reagan és Bin Laden hangmontázsa sokkolja a látogatót. A pop világát idéző munkák kritikusan kommentálják a kapitalizmust és a globalizációt. Az egyes elemek nyomasztó élményét csak fokozza a raktér sivársága: mintha egy kataklizma utáni elpusztult civilizáció maradványai között járnánk. Az alsó szint kontrasztjaként az elhasznált tárgyak, használati eszközök a moralizáló művész víziójaként a „poszt” állapot rekvizítumai. Ezek után kifejezetten üdítő látványt nyújtanak Hans van der Meer nagyméretű fotói egy vidéki futballmérkőzésről, melyek Andreas Gursky óriás nagyításaira vagy (Aréna) de Rembrandt és Halls csapatképeire emlékeztetnek. Itt az emberi kapcsolatok társasjátékként való felfogása nyilvánul meg egy konkrét játékban. S még egy adalék a Stedelijk működésével kapcsolatban: ottjártunkkor éppen nemzetközi szimpóziumot rendeztek a lokatív médiáról. Hallhattuk, hogy a műholdas követő rendszerek nemcsak a tudományos kutatás, hanem a művészet számára is fontosak. A londoni független filmes, Pete Gomes a GPRS segítségével készített virtuális krétarajzokat Amszterdam központjában, míg Esther Polak a vizualitás és a dokumentálás lehetőségeit terjeszti ki ezzel az eszközzel: a tejutat kutatja, azaz a tej útját követi Lettországtól Hollandiáig, egészen a csokoládégyárig. |
||
|
|
||
|
|
