|
Halász Tamás |
|
Meglehetősen ritka, ha egy színpadi produkció nézője az általa megtekintett előadás végén – kezét őszintén szívére téve – azt mondja magában: na, ezt még szívesen elnéztem volna egy darabig. Nem gonoszság állítani, az esetek jelentős részében a nézői figyelem, ez a személyre szabott, könyörtelen dramaturg, jóval a vég előtt lezárja az előadás menetét. Vagyis nagyon sokat és gyakran kell unatkozzunk. A Millenárisban megrendezett Holland Kulturális Hétvége kiemelkedő vendége, Conny Janssen koreográfusnő társulata alig harmincöt perces produkciója végén hökkent, többre, „szabványos”, egész estére, (azaz a táncművészet íratlan szabályai szerint minimum ötvenöt percre) vágyó közönség tapsolt csalódottan-lelkesen. Ilyen jó és ilyen rövid táncdarabot, melynek végeztével – minősége okán – úgy érezzük, csak éhesebbek lettünk, igen ritkán látni.
Janssen társulata – a rendelkezésemre álló források szerint – még soha nem játszott Magyarországon, a társulat szakmai híre nem juthatott el ide: bár a rendkívül fejlett, klasszisokban, klasszikusokban gazdag holland kortárs táncművészet számos rangos műhelye tette már tiszteletét felénk – érdemes most csak a közelmúltból felidézni a magyar származású Krisztina de Châtel társulatának, vagy a holland nemzeti táncegyüttesnek, az NDT-nek vizitjeit –, sok még a fehér folt. Pedig Janssen már „régi motoros”: koreográfusként 1988-ban indult, de saját formációját, a Conny Janssen Danstot csak három éve hozta létre. Ekkor született emblematikus, máig rendszeresen játszott alkotása, a most Budapestre is elhozott Családi album (Album Familiar) is. A darab színlapja a társulat honlapjához hasonlóan tüntetően szűkszavú. Tényeket sorol, „hozzávalókat”, mintha egy katonás szigorral szerkesztett szakácskönyvet olvasnánk. Janssenéknek tulajdonképp igazuk van: a varázslatot, a színen előttünk kibomló mágiát nem mindig érdemes szókörmenetekké formálni. Aki pedig negyven percben gondolkodik, jó, ha ilyen szigorú, szófukar minden másban is. A Családi album az emlékek darabja. Hét táncosa egy speciális térben létezik együtt, történettöredékeket játszik, kapcsolódik és szétválik, összejön és eltávolodik, szeret és… tulajdonképpen csak szeret. Janssen koreográfiája nem mentes egyfajta szimpatikus szentimentalizmustól, ami egy holland társulat esetében minimum meglepő. Ám az alkotó annyi minden egyebet is a színre hoz, hogy a darab erős érzelmessége idővel már alig tűnik fel.
| ||
Az előadás különleges térben játszódik. A színpadot három oldalról fényképekből alkotott fal határolja. Több száz, a nézőtérről többé-kevésbé kibogarászható, egymás fölé, szigorú rendben elhelyezett felvétellel szemezünk. A szabályos négyzet alakú képek egytől-egyig fekete-fehérek, törtfehér passzpartúban, vékony fekete keretben. Kedélyes, archív darabok, igényes, művészi munkának tűnnek. Munka közben megörökített kézműves és kofa, munkás és járókelő, néptelen, és izgalmas alakokkal teli utca, kisváros és metropolisz látképe, mindenféle csendélet vehető ki a tisztes távolságból. Az izgalmas faktúrává összeálló tárlat tövében kávéházi hangulatot idéző, egyszerűségükben elegáns székek. Úgy másfél tucat. Ezeken üldögél már bejövetelünkkor is a hét táncos. Civil arccal, utcai ruhának beillő öltözékben várakoznak, mustrálják egymást, minket, a cipőjük hegyét, míg a közönség helyet foglal a saját oldalán. Hosszú, kivárásos csend következik, a szokásos, zavart pusmogással. Aztán indul a menet: Paleis van Boem jól szerkesztett, de nem különösen eredeti zenei válogatása biztos nyerő darabokkal szolgál. Korai, recsegős, zamatos argentin tangófelvételek, bakelitről (Carlos Cardel kompozíciói) és középkori, megrendítően szárnyaló dallamok (Guillaume de Mauchat) váltogatják egymást, még Leonard Cohen egy balladisztikus dala is felcsendül. Az emberben pedig ott munkál a dac, hogy itt most nagyon el akarják majd rabolni a szívét. Az alkotás kissé tényleg kiszámíthatóan, klisészerűen indul: a táncosok felállnak, egymás erőterébe lépnek, és egyértelmű gesztusokkal elkezdik játszani a nagybetűs életet. Szeretnek és szenvednek, udvarolnak, tréfálkoznak, évődnek és megsértődnek, mint ahogy az például egy Buenos Aires-i zenés kávéházban, uszkve hetven évvel ezelőtt megtörténhetett. A szűkszavú tájékoztató szerint az előadásban – a díszletként szolgáló képek hatására – személyes és családi emlékek bomlanak ki, nyílnak meg a szemünk láttára. A Janssen-csoport inkább egy baráti társaság történeteit látszik játszani, néhány házibuli szívtájéki fejleményeit, melyek során a legkülönösebb és legkülönbözőbb kapcsolatok szövődhetnek a jelenlévők között. A darab leírása ezen kívül „portréfotó-galériát” emleget, ami azért elég túlzás, bár tény, hogy egy bicikliről is lehet „arcképet” készíteni. Különös a tény, hogy a fotók származását, alkotójuk kilétét a társulat nem kívánja tudomásunkra hozni, semmiféle információval nem szolgálnak róluk. Az előadás bűvereje az első tíz perc után kezdi magával rántani a nézőt: Janssen táncosai végtelenül, mellbevágóan természetesek. Bár számtalan helyzet kínálkozik, hogy a jó ízlés határait átlépjék, nem teszik meg. Ehelyett viszont roppantul tudnak például táncolni. Nem pusztán képzett, de bölcs is testük. Egy-egy szituációt pontosan annyi mozdulattal tesznek fel, amennyi szükséges: nem karikíroznak, nem rágják az ember szájába a jelentést, ügyesen hagyják dolgozni az agyat. Egy elfuserált udvarlásnak látszó jelenetről az ember fejében azonnal sorjázni kezdenek saját szerencsétlenkedései. Egy apró gesztus – mint a bizonyos, proust-i teagőz és keksz – képes elindítani a belső mozit, saját emlékezetünk tengerárját. Az ember szinte hitetlenkedve nézi a táncot, mely ilyen elegánsan egyszerű eszközökkel ennyiféle irányba sodorja gondolatait. Eközben pedig egymás után következnek a szellemesebbnél szellemesebb apróságok: szokatlan mozgáskombinációk, táncgegek, váratlan, jócskán akrobatikus elemek. Janssen társulatát látható tudatossággal válogatta igen eklektikusra: van szőke holland, finom távol-keleti és bájosan tüzes fekete lány, két hosszú, nordikus, egy romantikusan borzas, meg egy hollófekete, latin táncos. A közös bennük, hogy mindannyiukból árad valami egészen ellenállhatatlan vonzerő. Az okos testük szépsége, tehetségük bűvereje. A táncosok különös viszonyban vannak a fénykép-falakkal. Pontosabban semmilyenben sincsenek. Janssen ötletesen, megosztására törekedve játszik figyelmünkkel. Egymás mellé rendeli a vizuális művészet és a tánc kínálta élvezeteket. A képek faktúrává állnak össze, és néha nem tűnnek többnek tapétánál. Máskor kiélesednek, a testek időleges csendjében tekintetünk rájuk csúszik, bennük merül el. A Családi album egy-egy alaphelyzet, történetdarabka éles elmével, biztos kézzel mozdulatokká fordított kollázsa. Janssen egyfajta testbeszéd-táncbeszéd, szituációkhoz rendelt szószedetét nyújtja felénk. Ragyogó humorral, néhány vonallal felskiccel, majd újra és újra módosít. Koreográfiájának friss lendülete a csúcspontig rohan, hogy meghökkentő és üdvözlendő módon ott maradjon abba. Nincs benne egyetlen felesleges pillanat: tanulságos, hogy harmincöt percbe mi minden beleférhet.
| ||
|
|
||
|
|
