|
Black&decker |
|
2004 júliusában közel kétszázezer ember kattintott az RTL-Klub – egy ORTT büntetés következtében – elsötétülő csatornájára; ennyien várták hiába az Édes Dundi Valentina éppen soros epizódját. Akadtak olyanok is, akik a műsor elmaradása miatt személyesen kívántak a tévécsatornánál panaszt tenni: a felhevült reklamálókat a rendészeknek kellett eltávolítaniuk.
Az 1930-as évek elején, az egyik chicagói rádióban futó sikeres sorozat, az Amos és Andy producereit különös ajánlattal kereste meg a Persodent-cég: majd 2 millió dollárt kínált fel azért, hogy termékeit, különösen fogkrémét és szappanát az egyes epizódokban életszerűen reklámozzák. A végtelenített sorozatokat ennek hatására kezdték szappanoperának nevezni, és népszerűségükre jellemző, hogy 1940-ben, az USA-ban naponta 64(!) ilyen jellegű műsor között választhatott az erre fogékony közönség. A televízió gyorsan adaptálta a műfajt; legsikeresebb formájának pedig a családsorozatok bizonyultak (Dallas, Onedin család vagy Magyarországon a Szabó család, napjainkban a Szomszédok, Barátok közt). Az alapdefiníció szerint a szappanoperának a következő tulajdonságokkal kell rendelkeznie: szóljon meghatározott közönségréteghez, legyen azonnal érthető, témája a mindennapokból merítsen, és a néző fikció helyett valóság(os)nak fogadja el. A mostanában sikeres szappanoperák ennél „többre” vállalkoznak. A kedvelt helyszín egzotikus (Latin-Amerika), a színészi képességekkel nem rendelkező szereplők archetipikus sztereotípiákat (elképedés, öröm) imitálnak, a rétestésztaként nyúló cselekményt egyszerű és ösztönös érzelmek irracionális kitörései tagolják. A tévéfüggő célközönség pedig napról napra várja, hogy a jó elnyerje méltó párját, szélsőséges (?) esetben pedig pénzt gyűjt Izaura felszabadítására. A „szappanopera” lebutított, de igen intenzív működési mechanizmusa miatt válhatott a műcsarnokbeli kiállítás hívószavává: a kurátor (Nemes Attila) a szó jelentésmezőjét kitágítva, egyenesen a mindennapos médiafogyasztással azonosította. Állítása szerint minden tévéműsor, beleértve a Hiradót is, értelmezhető és nézhető szappanoperaként. Egy fogalom határainak fellazítása azonban csak akkor védhető, ha revelatív felismerésekhez vezet – láttunk mi már pop-art karóhoz láncolt konceptuális varjakat! A kiállítás címe ebben az esetben mégis szerencsés, mert nem képzőművészeti alkotások újrapozícionálásához használt mankó, hanem „csupán” egy gazdag jelentéstartománnyal rendelkező szó. E kimeríthetetlen interpretációs gazdagság egyben csapda is a befogadó számára: könnyen láthat összefüggéseket ott is, ahol nincsenek. S amely fogalomba – a kurátor gondolatmenete alapján legalábbis – belefér az is, hogy szappanoperának tekintsük a kortárs magyar képzőművészeti szcéna egészét, főként ennek megfogható jeleit, a sorozatban megnyíló tematikus kiállításokat, ahol új kontextusba helyezett, de sok esetben már ismert és kiállított művekkel találkozhatunk. A kurátor és a művészek brain-stormingjának eredménye néhány jellemző jegy összegereblyézése lett, melyeket kritikus-ironikus megközelítésben és viszonylag követhető módon tálalnak fel a beavatottaknak.
| ||
Az alaphangot a Műcsarnok oszlopsorába olvadó, SALE feliratú próbababa (Köves Éva) adja meg: ennek egyik olvasata az lehet, hogy a műalkotások eladható tárgyak, a kiállítóterem pedig a fogyasztás temploma. Olyan szakralizált tér, melyben a televízió előtt tunyán tespedő, kényszeresen eszegető nézők „élőben” találkozhatnak ikonjaikkal. A feldíszített, „giccs-művészeti” magántérben (Weber Imre: Ilonci néni virágos szobája) szabadon fogadhatjuk virtuális-igazi barátainkat, akik egyéni választásunk szerint „személyesen” is beköszönnek hozzánk (Rácz Márta: Szappanopera), a háttérben jelzésszerűen felbukkan a konyhában tevékenykedő asszonyka is (Eperjesi Ágnes: Konyhatransz). Az étkezés, a rágás a mindennapok legfontosabb része és a kiállításon folyamatosan visszatérő, hangsúlyozott elem, mintha a kurátor szándéka szerint a csillapíthatatlan majszolás a szappanopera metaforája lenne. A következő egységben ízelítőt kapunk egy új típusú sorozatból. A kiállítás egyik legjobb – videó – munkájában (Komoróczky Tamás) egy fiktív sorozathoz, a Dr. Sample-hez készített casting jeleneteit láthatjuk, ahol a kiválasztott szereplők rövid rögtönzéseket adnak elő meghökkentő témákra. A Táguló lyuk, az Arcrázás, a Patkányok a lefolyóban című darabok mellett igazi gyöngyszem a Korpa, melyben a buszon rázkódó, alvó, hatalmas korpa-imitációval beborított utas felriadó szomszédját nem az undor keríti hatalmába, hanem a váratlanul felbukkanó kokszolás lehetősége, amit azonnal meg is ragad: szívószállal felszippantja az anyagot. A humoros darabok azonban nem önmagukban, hanem megsokszorozva szerepelnek; a többször, néha más szereplőkkel is felvett részek bemutatásával a geg (a másodlagos fikció) visszacsatolódik a primer fikcióhoz, a filmfelvétel „valóságához”. A sorozatot Koronczi Endre-BIANCO reklámspotjai egészítik ki; a talányos egypercesek itt, ebben a környezetben (ellentétben az internetes megjelenésükkel) végre igazi helyükre találtak („Sokkal közelebb van mint gondolná/d/”). A televízió műsoraiban – továbbra is az ösztönszinten maradva – kiemelt szerepe van a szexualitásnak. Németh Hajnal videójában végtelenítve forog körbe a négy gogo-girl produkciója: a csúcspontot megállás nélkül követi az eldobott ruhadarabok felszedegetése, a készülődés, majd az újra és újra produkált mű-kielégülés. A finom kritikai attitűdöt, a női test mint birtokolható tárgy problémáját itt nem kívánom részletezni, de remélem, hogy a mű előtt tolongó férfiközönségnek is feltűnik előbb-utóbb a koreografált mozdulatok mögött megbújó kiszolgáltatottság. A téma megjelenik egy csak 18 éven felülieknek ajánlott ál-reklámban is; a hirdetett termék a LOVEREAL, amely a „valóságban” több erektáló férfi aktív jelenlétét igényli – az „előregyártott” tégelyke ellenben lehetőséget ad arra is, hogy koncentrátumként kenhessük magunkra a tutit. (Antonio de la Rosa: Self-portait without make-up). Nem mintha azt gondolnám, hogy ejakuláló faszoknak nincs helyük egy képzőművészeti kiállításon, de ezt a témát – némileg szellemesebben – Lakner Antal már 1997-ben feldolgozta (Spermacolor termékcsalád). Bár könnyen lehet, hogy itt a kortárs képzőművészeti szappanoperát ismerő közönségrétegnek szánt utalással van dolgunk.
| ||
A legtöbb mű a szappanoperák = média virtuális teréhez kapcsolódik. Lakner Antal légifelvételt imitáló animációján (Bundesberg, Berlin, 2020) egy jövőbeli, fiktív projekt látható; a tartományok szemetéből Berlin központjában felépített, és a sík térképből kitüremkedő Német Szövetségi Hegy, melyhez kapcsolódva a narrátor hosszasan sorolja a terv előnyeit. Szabó Dezső ismert, gyakran elemzett és profi módon felépített katasztrófa-sorozata (Törésvonal I-IV.) mellett Szarka Péter egy gyakori félrehallás, a Föld fog sarka (Internacionálé, 1. verszak, utolsó előtti sor) vizuális megjelenítésére tesz kísérletet. A tér kozmikussá tágul, a mennyezetig érő fehér lepedőre applikált csillagok (vagy inkább bolygók?) valódi palacsinták (Bodó Sándor – Horváth Tibor: P. világegyetem). Aztán visszatérünk a Földre, ott is kicsiny, vizuálisan kisajátított fővárosunkba, amely, mint a tévéképernyőn pergő, külföldi mozifilm-részletekből összeálló montázsból kiderül, oly sokszor adta képét a nemzetközi profitoreintált média egyes termékeihez, alkalmasint mindig másnak (Berlinnek, Moszkvának) mutatva magát (Fodor János – Horváth Tibor). A szappanopera nézői mese-függő felnőttek, akik újra és újra át akarják élni a kiszámítható fordulatokat. Felteszem, ezért szerepelnek más, a szerencsejátékhoz mint szenvedélybetegséghez köthető munkák is. Uglár Csaba Vesztesek és szépek című hibridje, amely egy játékgép és szoláriumcsövek kereszteződéséből jött létre, Bodó Sándor Lottóötöse – öt darab bekeretezett, egymás melletti számokkal beikszelt, majd a szétszórt találatokat megjelölő játékszelvény –, és feltehetően ide kapcsolódhat Veszely Beáta lovas munkája is. A jobboldali teremsorból az apszisba belógó kiállítás lendülete itt, a középtérben összeomlik: bár a túlzsúfolt termet akár tekinthetjük egy szappanopera fináléjának is, ahol összefutnak, majd megnyugtatóan rendeződnek az események – de itt inkább a helyhiány, vagy a művészektől függő kurátor szétesése lehet az ok. Az egymásra hányt művek, a zúgó tévé előtt posztoló BIANCO-bábú, a félig kész, fából faragott mercik sora mögött a fő falon Nagy Kriszta installációja látható. A legirritálóbb médiaszemélyiségek internetes szavazóversenyében induló Árpa Attila és X-t ezerszer bemutatott „szerelmének”, illetve a kapcsolat felbomlásának lenyomatai nem másról árulkodnak, mint hogy a művésznő élethez és művészethez való viszonya egy az egyben egy Szappanopera hősnőjének beszűkült, gyermeteg szenvelgéséhez hasonlítható – minden ironikus felhang és távolságtartás nélkül.
| ||
A baldachinos babaágy mellé formai okokból fellógatott hálóing (Imre Mariann) annyira más minőséget képvisel, hogy egyszerűen méltatlan ez a párosítás. Egy másik, talán rég halott személy göcsörtös aláírásának folyamatos, ismétlődő újraírásához nem kevés alázat szükséges, továbbá olyan, valódi (nő)művész, aki művein keresztül átéli és a kívülálló számára is átélhetővé teszi a valódi történetekben megbújó szenvedést. Itt válik megfoghatóvá az a kezdeti sejtés, hogy a kurátor a szappanopera jelleget a folyamatosságban látja, legyen a motívumismétlés, vagy csupán az ismétlés technikáját alkalmazó mű. Az apszis kitüntetett középpontjában David Burrows egyik Rágógumifeje látható élőben, a további, azonos technikával – azaz rágógumiból – készült, híres embereket „ábrázoló” sorozatát „sajnos” már csak vetítve élvezhetjük – megtámogatva Bodó Sándor- Horváth Tibor ismert személyiségek arcvonásait leképző, „magyarán” címet viselő szendvicsportéival. A kiállítást lezáró két alkotó művének szerepeltetése talán arra utal, hogy a kurátoron úrrá lett az annektálás szenvedélybetegsége, esetleg formai megfelelések után kajtatva negligálta a művekben rejlő immanens (és egész máshonnan eredő) jelentéseket, vagy maga is elbizonytalanodott vállalkozásának helyességét illetően. A két művet egy kunkorodó, kérdőjelhez hasonlít(hat)ó motívum kapcsolja össze. Míg Sugár János művéből (Tekézés képzeletbeli barátokkal) kicsiholhatónak tűnik egyfajta médiakritika is (az egyforma, fekete és fehér műfejekből összeálló hatalmas golyóbis fenyegetően mered a tekebábokat imitáló formákra), erősen kétlem, hogy itt csupán erről van szó. Azt viszont sejteni vélem, hogy Csörgő Attila Narancstér című munkája (amely a kiállítási intézmény honlapján videó-installációként /!!/ van megemlítve) miért került ebbe a furcsa környezetbe: demonstrálandó, hogy a Műcsarnokban is lehet azért látni igazi műalkotásokat. Mindez azonban mit sem számít: Szappanopera ide vagy oda, nem fognak kétszázezren tiltakozni, ha nem láthatják a kiállítást.
| ||
|
|
||
|
|
