|
Baglyas Erika |
|
Nem. Egyáltalán nem szórakoztató, ellazítani se tud, éppen az ellenkezője, felizgat.
Azonosulás vagy határtalan unalom. Az előbbi boldogság, az utóbbi kiúttalan reménytelenség. Két tábor van, a szappanopera létet igénylők vagy elfogadók, és az elutasítók. Ezen halmazoknak van egy közös metszete, azaz ha igénylő vagy, ha elutasító vagy, akkor is belesodródsz, akkor is kapsz belőle, mert ez egy olyan opció, ami már megint kötelezően választható. Szappanopera társadalmi szinten, tiszta pszichológia, így van kitalálva, vagyis ne gondolkozz, majd mások gondolkodnak helyetted. Azaz nem bú, inkább gondolat-felejtő, ettől aztán mégis búfelejtő. A szappanopera jelenség tulajdonképpen egy agyprotézis, erre, vagyis a társadalmi tömegbutítás egyik legmeghatározóbb jelenségére kívánt reflektálni a Szappanopera című kiállítás. A huszonhárom felkért művész munkája – ahogy ez egy tematikával felfegyverzett kiállításon lenni szokott – általában véve két csoportra osztható; az alkotók vagy a már meglévő, korábbi munkáikat helyezték egy újabb kontextusba azáltal, hogy szerepeltették a kiállításon, vagy kifejezetten a médiafogyasztás szokásaira, hatásmechanizmusaira, illetve a média és a képzőművészet fogyasztásának, befogadásának lehetséges kapcsolatára reflektáló vagy éppen nem reflektáló új műveket készítettek. Kellő körültekintéssel, s némi fáradozással mindkét módszer hozhat kiváló eredményeket, ennek reményében lépünk a kiállítás aurájába. Szokásunkhoz híven előretekintve lépegetünk, az alaphangulatunkat azonban zavarba ejtő módon meghatározza, hogy érintve vagyunk. Vagyis eleve nem lehetünk/vagyunk mások, mint egy jól megírt, óriási szappanopera résztvevői, melyben mindenki több szerepet játszhat, s melyben a történeteket időnként újra játsszák; nem számít, hogy a típusok rosszul vannak-e összeválogatva, hogy előbb-utóbb kiderülnek a turpisságok, s hogy végül néhány ember számára mindig átláthatóvá válik e kicsinyes világ összes kaszkadőrmutatványa. Mi mégis játsszuk, mert valaki egy távirányítóval bekapcsolt bennünket. Elindultunk, a folyamat irreverzibilis. Most tehát kép a képben vagyunk, a digitalizált világban nyomógomb-függőként, s Rácz Márta instrukciói szerint a saját szappanoperánk megkomponálásához otthonosan nyomkodjuk a megfelelő gombokat. Előbb csak egy ujjal, aztán az egész tenyerünkkel.1 A tévéfilmsorozatokból felvett hanganyagok tetszés szerint variálhatók, bár – és ez a legszebb a műben – teljesen feleslegesen, mert akárhogy is variáljuk, úgysem szólnak semmiről. Újabb, ismerős illúzió. Igazán érzékeny reflexió, vagy inkább javaslattétel a művészet fogyasztásának eredményesebbé tételére Köves Éva Csendélet című festménye, amelynek a címében őrzött szójáték külön élvezet, amint a kirakatokban unos-untalan felbukkanó leértékelés, azaz árcsökkenés szimbólumával „terhelt” Műcsarnok épületét látjuk. A magyar társadalomban alig van valami, ami csendesebb lehet a magyar művészeti életnél. Az egyáltalán nem közmegegyezésen alapuló értékmanipuláció, aminek egyébként is áldozatai vagyunk, csak javíthat a művészet helyzetén. A mindennapi szokásmechanizmusok, ismétlődések, a társadalmi szerepleosztások kritikájával foglalkoznak Eperjesi Ágnes művei. Az itt kiállított Fényjáték doboz I-III. azokra a felesleges gesztusokra utal, amelyekkel társadalmi kényszerként ruházódnak fel a nők. Földbe gyökerezett a lábunk. Nem lehet mit tenni, zajos állatcsordaként vágtat keresztül vizuális érzékenységünkön Ilonci néni virágos szobája, melyet Weber Imre állított ki. Ezek a bútorok és lakberendezési tárgyak bizony valóságosak, szeretettel készíti őket egy nyugalmazott óvónő. Nagyvonalú gesztus, ahogy a művész átengedte a műveinek kijelölt helyet, és könnyfakasztó is egyben, mert a tárgyak egy nő mindennapjairól szólnak, az olyan áldozatvállalásokról, amelyek értelmetlen pótcselekvések. Erős váltás a virágos boldogságmező után Komoróczky Tamás Dr. Sample című videófilmje. Többterű, ám nem többszintű reflexió a szappanopera témára. Szereplőválogatás, valóságos show-k, ismerős történetek, egyszerűek, egyúttal unalmasak is. A hét részből álló rövid szerepjátékok olyan meggyőző közvetlenséggel ironizálják az életből és a fiktív valóságból vett mozzanatokat, hogy legszívesebben egy távirányító segítségével elkapcsolnánk. Nyúlna a kezünk Koronczi Endre Bianco project reklám spot-jának láttán is a távirányítóhoz, meg a chips-es zacskó után is, ha lenne. De nincs, csak jó érzékkel, kelet-európai módra berendezett átlagos tévészoba, süppedős dívánnyal, vázával, művirággal, a tévében pedig megy a műsor: amint hosszú-hosszú perceken át tartó reklámfilmekben, az idegeinken táncolva magát reklámozza a művész, megfordítva a megszokott tévézés logikáját egy-egy reklám között legalább 15 másodperc hosszú EZ ITT A FILM HELYE felirattal. Csak egyet tehetünk.
| ||
A kissé balesetveszélyes csomagolópapírokon átbukdácsolunk Németh Hajnal Go-Go 5. projekciója elé. A név és cím alatt ez áll: minimál instrukció. Véget nem érő táncmulatság üres fejekkel, a ma divatos elvárások szerinti ízléses testekkel. A koncepció a műből nem derül ki, pedig érdekelne bennünket, hogy az alkalmi műteremnek tűnő helyiségben azon túl, hogy go-go girl-ök önmagukat veszik a videokamerák segítségével a bőven érzelemmentes elektronikus zenére, vajon milyen minimál instrukciók alapján táncolnak, vetkőznek, öltöznek. Így azt értjük, ami érthető: mindegy mik az instrukciók, az üres fejek által irányított szép testek úgyis mindig ugyanazt csinálják. A szórakoztatás, mint funkció ebben az esetben is csak korlátozott, nem szórakoztat, de korlátoz. Benczúr Emese munkája éppen a legjobbkor van a legjobb helyen. Jóleső iróniája a művészek által kijelölt korlátokat átlépve csak annyit mond: „Fényesítsd az elmédet!” Mi pedig úgy látjuk, nem ártana ezt a mondatot közterületre, a szélesebb nyilvánosság elé vinni. Nem szűkölködik iróniában Lakner Antalnak az 1000 méter magas berlini Bundesberg megépítésére tett briliáns javaslata sem, amely a világ legmagasabb emberi építménye lenne, felszabadítva a német állampolgárokat a több évtizede tartó lelkiismeretfurdalásból táplálkozó kissebbrendűség alól. A legjobb értelemben könnyed, objektív, nagyon igényes koncepció és tálalás előtt egyedül azért állunk értetlenül, mert a Szappanopera című kiállításon szerepel. Hasonló érzéseink vannak Csörgő Attila Narancs tér című, jól ismert, izgalmas munkájával kapcsolatban is. A tér fotokinetikus megjelenítésére tett kísérlet semmilyen szempontból nem illik a kiállítás koncepciójába. Ráadásul a különleges fényképezőgép mechanizmusáról a „narancs tér” tulajdonképpeni működéséről semmit nem tudhat meg a látogató. Viszont szó szerint belebotlunk Imre Mariann installációjába, ahogy átesünk egyik hímzett kövén, mialatt a kivetítőn egy egész füzetnyi szöveget újraíró kezet figyelünk. Mi ez a füzet? Véletlenül tudjuk – a kiállításból nem derül ki –, hogy egy talált füzetről van szó, amelyet a művésznő egyik rokona/ismerőse írt tele a saját nevével, amikor írni tanult, ezt írja újra feltehetőleg a művésznő keze, és ugyanez a szöveg: „Sütő Istvánné” került szitanyomattal egy tüllruha felületére. Azonosulási kísérlet szemtanúi vagyunk? Az installáció három tárgyból és egy videóból áll, amelyek ebben a formában gyengítik egymást és egyszerűen nem érthető, hogy mi a kapcsolódási pontjuk a szappanoperával. A csillogás elveszi az ember eszét. Persze most arra gondolok, ami a médiából hullik ránk. Ami kiszúrja a szemünket, mert annyira keskeny sávban jön. A siker, talán ez a kulcsszó. Ez az, amiben a képzőművészeknek nincs sok részük. Technikailag valóban izgalmas, hogyan lehet úgy csillogni, hogy közben ne vakítsunk meg másokat, de azért a fejünket se kelljen elfordítani, miközben mások csillognak. Veszely Beáta installációjában mindenütt lovak és csillogás, valahogy, valaminek a valamilyen iróniájára gondolok, de ezen túl mit mondhatnék? Vesztesek és szépek. Ezt a találó címet adta Uglár Csaba játékgépeket és szoláriumot ötvöző installációjának. Ezen a ponton megállunk, bár az UV sugárzás fokozott, de mégis.
| ||
A médiafogyasztási szokások, a médiafüggőség bizonyos szociológiai, pszichológiai rétegeibe visz ez a mű, ami ugyan kötetlenül értelmezi a szappanopera tematikát, ugyanakkor rendkívül találóan is. Jó nagy, keserű humora van. S ha már a sírós boldogságnál tartunk, eláruljuk, ma sem volt ötösünk a lottón. Ez az igazság. Bodó Sándor Lottóötös című munkája azért szép, mert a „mi nyelvünkön” szól. A lottó ötös szerintünk is éppen így néz ki. Így aztán a szerencsejáték pszichológiája automatikusan újratöltve, „szerencsénkre” továbbra is fogyasztható. Maradunk a tömegközlekedésnél, és az Oktogonnál öt perce zárt ajtókkal ácsorgó villamosból, vagy hidegben, vagy melegben aggodalommal nézegetjük, hogyan húznak el mellettünk a hazánkba látogató diplomaták azokban a megközelíthetetlenül fekete autókban. Horváth Tibor Projekt című művének disszonanciája a valóság és a fiktív, projektált valóság kapcsolatában áll. Ami elérhető távolságban van, de mégis elérhetetlen, ami mindennapinak tűnik, de mégsem mindennapi. Egy emberközeli a mindennapokban gyakran használt anyagból, fából megmunkálva egy olyan szimbólum lett kifaragva, aminek semmi köze a mindennapi élethez. Egy költői hasonlat, majdnem áttehetetlenül. Létidegen. Mégis működik. Az ellenkezője mondható el viszont a Horváth – Bodó szerzőpáros két közös művéről, a P. világegyeteme és a „magyarán” című installációkról. A szappanopera tematika szorosan, de nem túl érdekfeszítően értelmezett reflexióját láttuk, próbáltuk, türelmetlenül, állva végignézni Fodor János és Wiegmann Alfréd munkájában, mindketten egy-egy videó installációt állítottak ki. Antonio de la Rosa a kiírt tematika szempontjából (is) érzékeny pontra tapint, a pornográfiával, mint a mindennapi betevő médiafogyasztás egyik markáns példájával ezen a kiállításon a Lovereal videón kívül egy művész sem foglalkozik. Németh Hajnal munkája mintha feldobná ugyan a labdát, de a játékot egyúttal fel is adja. Úgy tűnik, ez a téma a magyar művészeket sajnálatos módon nem érdekli. Szégyenlősek vagyunk talán? A kortárs magyar képzőművészetben nem szokás puncikat és fütyiket mutogatni. Nagy Kriszta azért időnként mutogat, és a szókimondásban sem szűkölködik. Szívszorító ez a világ, amit X-T alkot, lehetne a művésznő egy pszeudó valósága. Vagy az is? Ez az – egy tinédzserlány alkotói külcsínébe bújtatott – életkritika a maga őszinteségével, érzelmi csapongásaival meglehetősen zavarba ejtő, már amikor a szubjektív/objektív valóság kérdését kezdjük firtatni. Azt reméljük ugyanis, hogy a vásári giccsekből megépített kis szoba, a falakon negédes szavakkal, ügyes kis rajzokkal komoly állásfoglalás, csak azért, hogy mi, a nézők egy okos, eredeti művésznő képében ringathassuk magunkat. Agota Kristof Nagy füzetében mondja az egyik gyermekszereplő, hogy ha megkérdezik tőle, válaszként minden helyzetre van egy jól kitalált gyermekkora.
| ||
| ||
Nagy Kriszta ezek közül a – az egyébként mindenki által – választható élettörténetek közül emel be egyet, időnként elég meggyőzően ahhoz, hogy azt higgyük tudatosan kreálta meg magának X-T személyiségét olyannak, amilyen másoktól elvárható, vagy tőle elvárt. Munkáit a személyes érintettség kiterjesztésének értjük, melyen keresztül a nő társadalmi szerepeinek sztereotípiáira reflektál, és ennyiben nagyon erősen kötődik a kiállítás témájához. A kiállításon az egyetlen olyan mű az övé, ami több percen keresztül szórakoztat. Pedig a cél nyilván a mi bosszantásunk, miközben Nagy Kriszta valószínűleg, sokkal jobban szórakozik. Szokj rá, majd szokj le. Egyáltalán, mindenről mindenre, miközben az összes lehetséges médium segítségével tömik a fejeket, hogy mielőtt leszoknál, azért mégiscsak vedd meg, majd csak utána szokj le. A fogyasztói társadalom üzleti érdekek által vezérelt meggyőző elve is a szappanopera jelenség része. Minden képes függőséget okozni. Ez a cél. David Burrows rágógumiból készült levágott fejei már csak akkor lennének még ettől is visszataszítóbbak, s ugyanakkor érdekesebbek is, ha megrágott rágógumikból készültek volna. De mindennel együtt a sztárságnak, az egyén manipulációnak szó szerint véresen humoros megfogalmazására akadunk, főleg ha közelről megvizsgáljuk a posztamensre élőben is kiállított „álvértócsában” úszó, émelyítő illatú rágógumi fejet. Gondoljunk csak bele, milyen kritikája lenne a helyi sztárimádásnak a mi kis országunkban, ha egy képzőművészeti kiállításon Michel Wilde-nak, a megasztár szereplőinek, Jáksó Lászlónak vagy pár agyonrajongott filmsorozat főszereplőinek vértócsában úszó, levágott fejét mintázná meg valaki, rágógumiból. Mit gondolunk, perverz lenne? Levágott fejű képzeletbeli barátokkal tekézni viszont tényleg perverz ötlet, pláne, hogy Sugár János – koncepciójában, s nem a kivitelezésben erős – munkájában többesélyes a dolog. Mert nem tudni, hogy együtt tekézünk-e velük, vagy a fejükkel tekézünk, vagy a képzeletbeli barátok tulajdonképpen fikciók, mert már lassan eleve a barátság, mint olyan is fiktív, tehát az elképzelt jó barátok, akikkel soha nem találkozunk, bábuk, s mi „döntjük őket”… stb. Sugár egy rövid esszét ír a tekézés, mint közösségi játék eredetét kutatva (ld: katalógus), párhuzamba állítva ezen játékok hiányát a kapcsolatok elsekélyesedésével, leépülésével. Azáltal, hogy átadjuk magunkat a médiafogyasztás kényelmes, ám annál ártalmasabb élvezetének, tulajdonképpen saját, érdekektől mentes kapcsolatrendszerünket építjük le. Több millió család tesz meg mindent azért, hogy a televízió, a bulvársajtó, s egyáltalán a média ártó hatásai mellől – történjen bármi – ne kelljen túl távol kerülni. Ennek a fiktív világnak a valóságtartalmát vizsgálni elég őrült ötlet lenne, mivel az emberi pszichében kellene kutatásokat végezni, de az eredmény nyilván nem lenne elkeserítőbb annál, amit a kutatások nélkül is tudunk, hogy például a tv-filmek által sugárzott álvilág milyen szinten zavarja meg, s manipulálja az emberek realitásérzékét. Eszünkbe juthat például Jimmy, a nagy magyar sztár halála, akit többen a legszeretettebb barátjukként gyászoltak el, miközben az, ahogy meghalt, több mint vicces – ha igaz a hír, hogy véletlenül fejbe lőtte magát. Mert a dolog pszichológiája az, hogy a sztárkultusz tömegigényeket elégít ki, de a tömeg összes résztvevője úgy érezheti, személyes kapcsolatban áll kedvencével. Ez a nagy varázslat, a személyes, intim kapcsolat olyan, mint egy láthatatlan irányító kéz. A médiában sugárzott fiktív valóságot modellezik, kritizálják Szabó Dezső nagyméretű printjei, amelyek a megtévesztésig hasonlítanak a filmekből, híradásokból digitális képként bennünk ragadt, és már nem is sokkoló jelenetekre. De mivel minden leképezhető, a könnyűszerrel, számítógépes programok segítségével megkreált „valóságot” szorgos munkával két ügyes kéz is megépítheti, csakhogy bebizonyítsa, emberi kreativitással és anélkül is ugyanarra az eredményre juthatunk, és ez elég elszomorító. Végül mégis tudunk nevetni, mert az emberi butaság az, ami mindig, minden korban elég szórakoztató tud lenni. Szarka Péter A föld fog sarka I-III. című sorozata, mint mondja, a „fikció fikciója”. Az Internacionálé egyik sorának félrehallása, félrefordítása lehetővé tette, hogy egy tulajdonképpen értelmezhetetlen mondat éveken át agyonénekelve észrevétlen maradjon. A föld fog sarka téves angol fordításról az a hír jutott eszembe, miszerint a World Trade Center leomlása, az egész világot kötelezően megrázó esemény után a helyszínen felállított emléktáblába figyelmetlenségből helytelen dátumot véstek, amely szintén a figyelmetlenségnek köszönhetően több hónapig észrevétlen maradt.
| ||
Az, amiben élünk, tényleg egy nagy szappanopera, unalmas, ugyanakkor megkerülhetetlen, s hiába van két tábor, a szappanopera létet igénylőké és az elutasítóké, mindenképpen a rendszer részei vagyunk. A kiállításon szereplő művészek nyilván az elutasítók táborába tartoznak, a kiállított anyag megkísérel kritikát gyakorolni, hatásmechanizmusokra világítani, a szappanopera jelenség szociológiai, pszichológiai hatásaira kérdezni, de nem váltja be ígéretét. Valójában nem rántja le a leplet semmiről, nem elég szókimondó, nem elég ironikus. A fél Műcsarnoknyi kiállításon alig derül fel őszintén az arcunk egy-egy eredeti ötlet láttán, pedig már a kiállítás címe is jelentős számú embert vonz a Műcsarnokba. Ezek szerint lehettünk volna jóval szókimondóbbak is. Így amikor kifelé lépegetünk a Műcsarnok épületéből, még mindig zavarba ejtő módon érintve vagyunk, bár most indulásunkkal ellentétben nem előre tekintünk, hanem vissza, mert nagyon sajnáltuk, hogy egy-két műalkotástól eltekintve megint nem esett meg az, amit annyira óhajtunk, hogy egyszer az alkotói, előadói művészet mellett kritikai művészetet is láthassunk. Majdnem olyan volt, de aztán rájöttünk, hogy mégsem. |
||
|
|
||
|
Kurátor: Nemes Attila
|
