|
Bán Zsófia |
|
Belépünk egy lakásba, másvalaki életterébe. Tehát elfogadtunk egy meghívást, a meghívottnak pedig, úgymond, illendően kell viselkednie, mert a meghívott – itt – egyben kiválasztott is, s ezt meg kell becsülnie. Például nem kell észrevennünk olyasmiket, amiket a házigazda nem arra szánt, hogy megszemléljük. Nem kukucskálunk be félig tárt ajtajú szobákba, nem húzogatjuk ki a fiókokat és nem olvassuk el az asztalon heverő levelet. Pedig. (Mit tagadjuk. Sőt, olykor meg is tesszük.) A vonzás a tiltásból ered, s vele a szégyenérzet, a lelkifurdalás is. Ezt nevezik kultúrának, civilizációnak – hogy szépen megkülönböztetjük a felszínt a mélytől, hogy mit szántak a szemnek, mit a kéznek, s mit egyiknek sem, hogy mi az enyém és mi a tiéd, hogy mi a magánszféra és mi a közszféra. Ezt tanítják, ezt tanuljuk, s adott esetben ezt adjuk tovább. S ha netán rossz a közérzetünk a kultúrában – mert mondjuk, elvész belőle a levegő – akkor megpróbálhatunk lázadozni ellene, például úgy, hogy művészetet csinálunk. A művészet klorofiltermelő tevékenység.
Tehát: belépünk egy lakásba, másvalaki életterébe, s mint meghívott (és egyben kiválasztott), igyekszünk kulturáltan viselkedni, a szabályokat betartani. Ámde mi van akkor, ha éppen a házigazda rúgja fel a szabályokat? Mi van akkor, ha azt képzeljük, hogy majd eltöltünk egy békés délutánt, teázgatunk, nézzük, ahogy odakint cseperészik az eső és míves semmiségekről fecsegünk, csendben megkülönböztetjük a felszínt a mélytől, ahogy tanították – s ehelyett, olyasmire kényszerülünk, amire nem vagyunk felkészülve, amire kifejezetten nem tanítottak. Például arra, hogy meredten nézzünk valamit, amitől rendes körülmények közt szemérmesen el kellene fordulnunk. Látni akartok, suttyomban, titokban? Hát tessék, mondja a házigazda, akkor nézzétek ezt! Mindent a szemnek, mindent a kéznek, mindent az elmének és a szívnek. Zavartan állunk egyik lábunkról a másikra: hiszen itt, nyilvánvalóan, élet és halál dolgairól lesz szó. A hazamenés pedig, még odébb van. De hát hol van az a haza? Hol az otthon? Home is where the heart is, mondja az angol. (Esetleg: lenn az alföld tengersík vidékin? Ott vagyok honn?) És ennél is lényegesebben: mi az az otthon? Az otthon egy magántér, a privátszféra, a magánélet tere; az otthon a magánélet térbeli, fizikai reprezentációja, plasztikus (szoborszerű) megjelenítése. Az otthon tehát egy műalkotás? Csakúgy, mint a benne folyó életünk? Azonban a műalkotás, különösen, ha szobor (tehát nem a temporalitásban létrejövő mű, mint mondjuk a zene), nem múltbeliséget, rögzültséget, szilárd halmazállapotot fejezi ki? A szobor valamilyen értelemben nem mindig emlék-mű? S ha így van, lehet-e emlékművet állítani a magánéletnek, az otthonteremtés banalitásának, a zajló életnek? Lehet-e a jelenre emlékezni? S vajon lehet-e a szobrászat hagyományos anyagával, a szilárd kővel, olyan képlékeny, törékeny valamire reflektálni, mint a folyamatos jelen? Illetve: mi történik ezzel a jelennel, ha kőbe vésődik?
| ||
A meghívott (és egyben kiválasztott) fejében ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarognak már a „hallban”, ahol belép ebbe a térbe. Itt, a szószerinti és metaforikus be- és kilépés helyén látható a Kártyavár, melynek legfelső két lapja egy-egy sírkő fedlapja, ami nyomban egy tágabb, metafizikus kontextusba helyezi a művet és a szemlélőt. A magántér, a magánszféra kitágul, s a közszféra, azaz mindannyiunk életének részévé válik. A meghívás tehát úgy tűnik, egy életre, mindannyiunk életére szól (lásd még Getrude Stein: Everybody’s Autobiography). A mészkő- és márványlapokból épített kártyavár jellegzetesen fejezi ki a kiállítás egészére, és a Berhidi munkáira általában jellemző ambivalenciát, feszültséget: a mű anyaga nyílt ellentmondásban áll az építmény labilitásával, instabil, átmeneti voltával. A szomszédos szobában a figyelem középpontjába helyezett mű Ó-ék hitvesi ágya, amelyet gallyakkal degeszre tömött tükrös paplanok borítanak, mint túlméretezett, dagadozó fészkek. A harmadik szoba központi darabja pedig egy hatalmas, vasabronccsal körbefogott Hímzőráma, melynek meleg, narancsos-vöröses színét felülről egy lámpa világítja meg, miáltal hatalmas árnyékot vet. A három szoba körbejárható, egyikből átlátni a másikba, s így a műtárgyak folyamatos dialógusban, együttállásban léteznek. Ez az együttállás akár szimbolikusan is értelmezhető, hiszen e fókuszba helyezett „berendezési tárgyak 8 mintha életünk főbb területeit jelenítenék meg: a születést és halált, a szexualitást, és az alkotótevékenységet. A vörös hímzőráma hívogatóan-fenyegetően üres felülete az, amibe beleírjuk életünk tartalmait; egyszerre tűnik végtelennek és az abroncs által kínzóan behatároltnak, beszorítottnak. A falon üres márványkeret lóg, a földön kőpad és kőláda, gránit virágállvány, rajta márványkaktuszok. Minden elvileg tart vagy tartalmaz valamit – de valójában minden üres, élettelen. Látszólag ismerős, otthonos csendélet, ám így, ebben a megkövült formában mégis idegen, kísérteties, sőt fenyegető.
| ||
A kártyavár bármelyik pillanatban összeomolhat, a hitvesi ágy fölött egy – eredetileg a hímzőrámához tartozó – óriásméretű, fegyverszerű kőtű Damoklész kardjaként függ, a hímzőráma puha felületéhez és meleg színéhez durván társul a szorító, hideg vasabroncs. Mi ez a hely, amely egyszerre ismerős és ismeretlen, otthonos és kísérteties? „A kísérteties olyasvalami, aminek rejtve kellett volna maradnia, de mégis előtérbe nyomult,” írja Freud A kísérteties című tanulmányában.2 A tanulmányban Freud a német kísérteties – das Unheimliche – szó etimológiájával hosszan foglalkozik, mely szó nyilvánvalóan tartalmazza az otthon, otthonosság fogalmát. „A német unheimlich (kietlen, kísérteties, borzongató) szó nyilvánvalóan a heimlich és a heimisch (bennfentes, otthonos, kies, ismerős, bizalmas) szónak az ellentéte, és az a következtetés sem állhat tőlünk távol, hogy az unheimlich éppen azért ijesztő, mert nem ismerős és nem otthonos,” írja Freud.2 Ám, miként később írja, mivel nem csak ismeretlen dolgok kelthetnek kísérteties hatást, „...könnyen megállapíthatjuk, hogy ez meghatározás nem kielégítő, éppen ezért megkíséreljük, hogy a kísértetiesnek az ismeretlennel történő azonosításán túllépjünk”. Ezt nyelvileg, etimológiailag is igazoltnak látja, amennyiben a heimlich és az unheimlich jelentése gyakran egybeesik, s olykor egymással felcserélhetően használják: „...a heimlich szócska többféle jelentésárnyalata között van egy, ami saját ellentétével, az unheimlich-hel esik egybe. [...] Arra kell rájönnünk, hogy a heimlich szó nem egyértelmű, két olyan fogalomkörhöz tartozik, amely, noha nem ellentétes, mégis nagyon különbözik egymástól. Az egyik kör a bizalmashoz, és a kellemeshez, a másik pedig a rejtetthez és a titkoshoz kapcsolódik. A kísérteties csak az első jelentésnek ellentéte, de a másodiknak már nem. [...] A heimlich tehát olyan szó, amelynek jelentése az ambivalencia irányába halad, míg az végül ellentétével, az unheimlich-hel esik egybe. Az unheimlich bizonyos mértékig a heimlich egy fajtája.”3
| ||
| ||
E fogalomnak az ismeretlenhez való, eredeti kötésén tehát oly módon lép túl, hogy a kísértetiest olyan ijesztő valamiként értelmezi, ami valami általunk régóta ismerthez, valami egykor otthonoshoz, familiárishoz vezet, valamihez, aminek rejtve kellet volna maradnia, mégis felszínre bukkant. Berhidi Mária 2 szoba, hall-ja az idegenné, kísértetiessé, otthontalanná vált otthon megjelenítése. Olyan otthon, ahol a heimlich egybeesik az unheimlich-hel, nem csak etimológiailag, hanem plasztikusan is. Ilyen értelemben, a kiállítás fő motívuma éppen ez a nyugtalanító egybeesés; ha úgy tetszik, az élet egybeesése az élettelennel. A látszólagos harmónián, az otthonosság képzetén átüt az idegenség, a kísérteties, a szorongás érzete. S éppen ez a szorongás az, amely régtől fogva ismerős, amelynek rejtve, elfojtva kellett volna maradnia, s itt mégis felszínre bukkan: az elmúlástól, az otthonos elmúlásától való szorongás. A meghívás tehát mindazoknak szól, akiknek ismerős ez az érzés, akik már jártak itt. |
||
|
|
||
|
1 Sigmund Freud művei IX, Művészeti írások, Bp., Filum Kiadó;
|
