|
Máthé Andrea |
|
A kiállítás szociológiai tanulmányként ható címe ne tévesszen meg senkit, mert valóban nem arról van szó, bár… A kiállítás bensőségesnek látszó címe igen is, tévesszen meg mindenkit, mert nem egészen így van, de mégis… A Millenáris spirálgalériája nagyszerű teret ad ahhoz, hogy Eperjesi Ágnes különböző időpontokban, de folyamatosan készült munkái egybeolvashatóak legyenek abban a többféle összefüggésben, amelyet a kiállítás címe jelöl. Az Újszülöttek fotóitól kezdve az Önarckép-szeleteken, a Melyik az igazi?-n át (és akkor még a Szorgos kezek, a Főzési tanácsok és a Tele tálak nem is kerültek be), egészen a Családi albumig, melyek külön kiállítások anyagát alkották, most koherenssé formálódnak egy hosszabb, következetes művészi munka eredményeként. A művek egymásra épülnek, a képek stílusjegyei is hamisítatlanul Eperjesi Ágnesre vallanak; eltérést az Újszülöttek fotósorozata jelent, mely szinte megrendítően és döbbenetesen hat a többi, ugyancsak fotóalapú, de inkább ironikus felhangú mű mellett.
A kérdések azonban változatlanok: kik vagyunk? Mit csinálunk? Tudjuk-e, hogy mit teszünk? Mindannyian ugyanúgy tesszük ugyanazt? Eperjesi Ágnes univerzális élethelyzetek képi beszédét fogalmazza meg olyan ikonikus nyelven, amely direkt módon hangsúlyozza az általánosságot: a hétköznapi kikerülhetetlen, mindenki beleütközik a mindennapok eseményeibe, senki sem kivétel. Mégis a kérdés és a vágy: hogyan lehet mindezt érdekessé tenni? Hogy nyerhetnek az univerzáliák individuális üzenetet? Eperjesi Ágnes áttételekkel, átszűrésekkel, átfordításokkal, átemelésekkel dolgozik, de úgy teszi ezt, hogy a végeredményként kikerülő mű, úgy tűnik (soscheintsoscheint), mintha ezeket a metafolyamatokat erősítené is, tagadná is egyszerre. Mintha csak egy képregényből kivágott jelenet lenne; mintha csak egy családi album részleteként mutatkozna; mintha csak egy használati utasítás logója volna. Holott mind a technikai átváltoztatások, mind az alkotó képi látásmódjának metamorfózisai erősen és határozottan személyes lenyomatokat hagynak az alkotásokon.
| ||
| ||
Így egy magánmitológia kialakításának-kialakulásának lehet a nyomára bukkanni, mely nem feltétlenül (csak) az alkotóé, hanem minden egyes szemlélőé is. Felerősítik ezt a beállítottságot a képekhez kapcsolódó nyelvi üzenetek, melyek szintén több értelmezési réteget mozdítanak meg: visszautalnak egy XIX. századi könyvtipográfiai hagyományra, ahol elmaradhatatlan volt a szöveg az illusztráció alatt; felidézik a képregények közhelyeit, felülírják a festészet történetének képbe írási hagyományát. Az ikonikus és grafikus jelek egymás mellé, alá vagy egymásra helyezése egyszerre kelt értelmező és zavarba ejtő hatást. A naiv és szentimentális női-, férfi-, valamint családkép ideájának hol megingatását, hol lerombolását idézi elő azzal, hogy amiként a képek „újrahasznosítás” eredményei, ugyanúgy a leírt szavak, mondatok nem csak „használatosak” vagy unos-untig ismertek, hanem „elhasználtak” a média (reklámok, szappanoperák) vagy az utcai beszéd révén. De ahogy Michel Butor1 megállapítja, a műveken szereplő feliratoknak terelés és célra irányítás is a dolguk, és talán valóban nem rossz, ha hagyjuk, hogy „terelgessenek” Eperjesi Ágnes képei. Hiszen bevonnak egy játéktérbe, és arra hívják fel a figyelmet, hogy ez a játéktér mindenki számára létezik, hogy elkerülhetetlen (lenne) észrevenni, hogy van, hiszen a tudatosság és a reflexió segítségével dönthető el, hogy hogyan játs(s)zunk, játszunk-e egyáltalán vagy kivonjuk magunkat belőle. A mindennapok játékai – a műveken: a háztartás gondjai – nem csak a hétköznapi játszmák színtere, hanem valódi (a szó görög értelmében) ’agonális küzdelem’ (az alkotásokon: a sírás, nevetés, születés, emlékek), amit az ember azért folytat, hogy a világban helyet találjon, amelyet másokkal megoszt, de egyben a sajátja is. Az ikonikus jeleket kiegészítő grafikai jelek stilárisan felerősítik egymást, ugyanakkor a feliratok meghökkentő hatást váltanak ki: azzal, hogy a létre vonatkozó komolyság és a nevetségesség rését az irónia szakadékává szélesítik. Ahogy Parti Nagy a dilettáns beszédet ütközteti a szépirodalmi beszédmód elvárásaival, ahhoz hasonló a képi megfogalmazás szintjén Eperjesi Ági világa: amikor például a konyhát felmosó nő jelzésszerű, matrica képét egy vulgár-pszichologizáló mondat feliratozza, vagy amikor a (XX.) század eleji mezbe öltöztetett bajnok férfi életnagyságú rajzát egy nyilvánvalóan női gondolat kíséri.
| ||
Hasonlóan a hagyományosan elképzelt életút szokásos eseményeit olyan nézőpontból jeleníti meg, melyben az alkotó tágabb horizontja és a képeken megjelenített rajzoló-beszélő horizontja állandóan ütközik: a profi és a dilettáns, a gondolkodó-reflektáló és az eseményekben-történésekben sodródó, a távolságot tartó és a közelségbe elmerülő kettős szempont hagyja lenyomatát a képeken, és a belőlük kialakuló (családi-egyéni) történeten. Bizonyos áttűnések is vannak az énképek történései (Családi tervek ’fotóalbuma’) és mások, a ’jellegtelen figurák’ képeinek történései között, mely mindkét rétegben elbizonytalanítást hoz létre. Ki kicsoda? És: mennyiben osztozunk egymás sorsában? Mennyiben van saját életünk? Van-e, lehet-e az uniformizált, ugyanolyan tárgyakkal, eszközökkel, szavakkal, mondatokkal, érzelmekkel, élményekkel gondolatokkal teli világban valami egyénit megtartani, „kiküzdeni”? Szerencsére Eperjesi Ági – konkrét, gyakorlati és átvitt értelemben is – áttételes fotói nem dramatizálják és tragizálják ezt a problémát, hanem az „episztamai” értelmében hangolnak és hangolódnak rá a dolgokra: vagyis visszamutatnak oda, ahol valódibb karakterük rejtőzik; ráhangolnak egy lehetséges világértésre, melyben visszafogottan és finoman ott van az, ahogyan egy (műveket alkotó) nő nézi, látja és játssza – valóban és a képzőművészet játékával is – a világot.
| ||
| ||
|
|
||
|
1 Michel Butor, A szavak a festészetben, Corvina,
|
