|
Bohár András |
|
„A megjelenő dolog azért konstituálódik, mert az eredeti folyamban érzetegységek és felfogások konstituálódnak, vagyis folyamatosan tudat valamiről, ábrázolása, prezentációja valaminek, és a folyamatos egymásra következésben ugyanannak az ábrázolása.” (Husserl)
(az élményfolyam alakulása) A Husserl mottó sajátosan utal arra a helyzetre, aminek igézetében Knyihár Amarilla képei is megmutatkoznak. Az eredeti élményészlelés keresése, az érzetek megjelenítése s az ehhez kapcsolódó gondolati ritmusok helyének a biztosítása jelzi az első perspektívát. Ezt érzékeltethetik alkotónknak azok a korai munkái is 1998-ból (Műterem ablak I-IV., Ablak, Tükröződés, Ablaktükrözés), ahol a közvetlen észlelés és látás élményei jelentik a kiindulópontot: még belülről, egy sajátos műtermi zárt-világ nézőpontjaiból. Ám ezzel párhuzamosan megmutatkoznak a közvetlen tér-élményen kívüli világ közelítő-toposzai is (Virágos, Fény, Erdei út, Ösvény) jelezve annak a bizonyos élményfolyamnak a mozgását. Az előzőekben érintett élményfolyam mozgásokat, észlelési perspektívákat alapvetően meghatározza annak a beállítódásnak az elutasítása, ami a világ reprezentációjához, képpé válásához kötődik. Arra figyelhetünk, miként igazolja a dolog önmagát, kívülre helyezve a lét egészének mindenfajta naiv magyarázatát. Így a lét teljességgel nem észlelhető voltából kiindulva az éppen adottra összpontosítva tűnnek föl a tökéletes leképzést, a képpé vált világ uralását elutasító munkák. Az elsődleges látás-élmény és a közvetítés egybejátszása (Víz-tükör), majd ugyanennek az érzékelés teljessége felé mutató alakzata (Visszhang I-III.) a mindennapi észlelési-érzékelési rutin-perspektíva fölülírhatóságát előlegezi. Az apró látványfenoménekből (nem pixelekből!) egybeálló képegyüttesek a szín- és formadinamika alakulását magán a dolgon, a látható jelenségen teszik észrevehetővé. Olyan mozgást, alig észlelhető változásokat érzékiesítenek az egyes munkák (Víz alatt I-VI.), amelyek a jelenségek lényeglátásához kötődően a lét egészének megértéséhez kínálnak adalékokat. Ám sohasem a teljesség igézetében, még akkor sem, ha az alap-arkhék és dinamikájuk megmutatása a tét (Víz, Örvény, Vízesés). Sokkal inkább az egyedien felfogott képzetek és ezek kivetítése izgatja alkotónkat: a szembesítés a retinán túli világgal. S ez az észlelési folyamat kivetítése – a sorozatok jól mutatják ezt, hogy folyamatosan tudunk valamiről, valaminek tudata és ennek prezentációja a tét – különös aktualitással mutatkozik meg az ugyanazt mindig másként felmutató variációkban. Miként az is szembeötlő, hogy ez a látszólagos befogadó passzivitás és kivetítés számol az érzékelés és megmutatás “ „hibaforrásaival” (Sáros ablak I-II.). A lehetséges és valóságos itt egybejátszik és az első pillanatra az érzékelési zavarodottság okaként feltüntethető mozzanat a dolog éppen-így létezését vonultatja fel: eredendően más perspetívikus élményt nyújtva. Láthattuk az élményfolyam egyes alakváltozatai kapcsán, hogy Knyihár Amarilla világészlelési stratégiái és alkotás-transzformációi a közvetlen látásélményből kiindulva a lét saját mérték szerinti feltérképezését célozzák meg. Mindezt tovább bontva az érzékelésen inneni, a transzparenciák feltárását célzó értelmezések és a az érzékelésen túli transzcendens irányok felé mutató rekonstrukciók továbbépíthetik transzfenomenológiai áttekintésünk kereteit (az érzékelésen innen: a transzparenciák felé). Mint már fentebb is utaltunk rá, a reprezentáció, a világ képpé válása ellenében született munkák sajátos transzparenciával rendelkeznek. Ami elsősorban abban áll, hogy nem mintaként, mimetikus toposzként vagy irányadó és megfellebbezhetetlen jelképként kerülnek elénk.
| ||
A dolog közelségét és így az érzékelést, mint lét-közelséget felmutató alkotások (Tájkép, Kettős tájkép, Részleges, illetve teljes transzparencia I-II.) a differencializálódó, egyre töredező majd azt ismét egybelátó poétikum kitüntetett darabjai. Hogyan láthatjuk első pillantásra ezt az egészet? Már a kérdés is magába foglalja a kételyt és a választ is. A „hogyan” arra a tematizációs problémára utal, hogy nem minden pozíció alkalmas a legtökéletesebb látásra és megmutatásra. Majd az „első pillantás” az időbeli kezdetet és a valószínűsíthető folytatást szavatolja. Amihez szervesen kapcsolódhat: a miként törik meg a látott és értelmezett világ egységének kérdése, amit a transzparencia/transzparenciák létezése, egymás mellett élése világít meg. S hogy mennyire finomszerkezetű alkotói habitussal találkozhatunk, azt eminensen jelzik a látásegységből, különböző megmutatkozási fázisok együttesébe forduló képek. Ahol megtalálhatjuk a transzparencia, a kívülre kerülés sajátos módosulását (Fedés), s ezt mintegy időbeli előrefutásként érhetjük, a dolog – és létperspektíva mindig változó közegében. Nem arról van szó, hogy egyik dolog felváltja a másikat, vagy egy időben, egymás mellett léteznek. Hanem az időbeli változás kitüntetettsége kerül középponti helyzetbe. Amit még inkább elmélyít Knyihár Amarilla négy arkhé képe (Víz, Föld, Levegő, Tűz). Itt a lényegi-elemi látványfenomének kirajzanak a világba, megmutatkoznak saját természetük szerint. A víz kékben úszó barna mélységtopikája, a föld rozsda-vörös tektonikája és hullámzása, a levegő szivárványapplikációja és a tűz lávaépítménye valóban az arkhé értelmében vett archaikus élménytranszparencia felé viszik a látó-befogadót. Bár azt jeleztük, hogy az értelmezés az érzékelésen inneni és a transzparenciák sajátos szándékát megmutató képiséghez kötődik. De ezek az irányok is láttatják, hogy ez a nyitott szemlélet minden ízében elutasítja a teljes tárgyivá tételt, a használhatóság és látszat-objektivitás felé törő, mindent uralni akaró szubjektumot. Azaz a soha nem létezett és a véges emberi lény létéből nem is következő idealitás és kontingencia kiiktatása éppen hogy nem levetendő, kiküszöbölendő hiátus, hanem magából a dologból, annak érzékeléséből és megmutatásából természetesen adódó művészi beállítódás. Ami ismételten felhívja a figyelmet a csak műalkotások révén kitapintható, sejthető mozgásformák lényegiségére (Pára) és ezek egybelátásának esélyeire.
| ||
| ||
(Összegzés – az érzékelésen túl: a lehetőségek irányai) Természetesen mikor arról beszélünk, hogy az érzékelésen túlmutató képi intenciókkal is érdemes szembesülnünk és a lehetőségek irányairól is szükséges szólnunk, akkor csak egy újabb aspektust hozunk be a képi-nyelvi fenoménekkel folytatott dialógusunkba. Mivel itt is az élmények és az érzékelés egyedi motívumai tűnnek föl Knyihár Amarilla tolmácsolásában, ám most az alkotói szándék sajátunkká tétele és újraértése is szóhoz jut. Ehhez adhatnak fogódzót elsőként a vertikális látvány-képek. A vertikális sorozatok egyes darabja a lehetőségekre, s irányaik módosulásaira utalhatnak (Fényfüggöny I. Fényjáték I-III.). Miként válik érzékelhetővé maga a dolog, s mi ad esélyt a megmutatkozásra? A válasz nem egyszerűen a tapasztalati világunk körébe utalt, hanem a lehetőségfeltételek játékát feltáró ember cselekvési-értési terében keresendő. Amihez kapcsolható a lét egészét befogni nem tudó, ám azt mégis tételező hangoltságunk, s ennek mindenkor változó természete (Köd, Ködfeloszlás, Eltolódás, Szakadás). Majd másodjára a horizontális és szintetizáló képek jelzik sajátos határok között mozgó létértésünk időbeli egymásra következését (Víz-tükör, Késői eső, Takarásban, Szimultán I-VI.). Olyan egyedi, érzéki logikát követhetünk nyomon, ami a dolgok és jelenségek sajátos elhelyezését kínálja. Alkotónk nem biztosít egyik nézőpont számára sem kitüntetett helyet, beleértve sajátját is. Sokkal inkább a finoman megütköztető és apró lépésekkel, alig észrevehető átfedésekkel, egybejátszásokkal hív gondolkodásra. A mindennapi élményészlelést egyedi céltételezéssé alakítani, az egyhangú transzparenciákat párbeszéddé formálni, s a lehetőségek iránykeresésének mértéket szabni, ezek jelenthetik azt a méltánylandó törekvést, amit Knyihár Amarilla művészete kapcsán újra tanulhatunk.
| ||
| ||
|
|
||
|
|
