|
Halász Tamás |
|
Az elmúlt évek során a megfoghatatlan, távolisága, szerteágazósága, sokrétűsége miatt szinte reménytelenül megismerhetetlennek vélt japán kortárs színpadművészet megannyi jelese tette tiszteletét Budapesten. Az emlegetett átláthatatlanság-képzetet még inkább erősíti, hogy Japán újító szellemű tánc- és színházi alkotónak sokasága dolgozik huzamosabb ideje külföldön. Nehezen lehet hát „lejapánozni” az évtizede Bécsben működő Akemi Takeyát, a Franciaországban a nyolcvanas évek óta működő, világhírű Sankai Jukut – csak, hogy a magyar közönség által is ismert neveket idézzek. A hagyományos japán színházművészet alkotásai nagyon ritkán láthatók nálunk – sokkal ritkábban, mint a modernek. Így, ha abból a tézisből indulunk ki, hogy az új mindig a régihez képest fogalmazza meg magát – gyakorta meg is tagadva azt – nincs könnyű dolgunk. A tánc önmagában más minőségű, más anyagból álló művészi kifejezési forma ott, mint itt. Bár átjárások mind nagyobb számban találhatók. Erre kiváló példával szolgált az idén év elején, társulatával a Trafóban fellépő Jo Kanamori, aki – saját bevallása szerint – annak a Saburo Teshigawarának követője, kiről jelen írásom szól. Kanamori 1992-től Maurice Béjart Lausanne-i iskolájában, a Rudrában folytatta tanulmányait, majd egy világhírű műhely, a tavasszal Budapestre is ellátogatott, fiatal virtuózokból álló, holland Netherlands Dans Theater II táncművésze lett. Itt figyelt fel rá Jirí Kylián, a társulatot évtizedekig vezető, világszerte ismert koreográfus.
A kiváló Kanamori tehát a „nyugati tánc” kiválóságává vált. Példaképe, Teshigawara Japánban él és alkot: számtalan napnyugati felkérést is kap, így messze nem ismeretlen az európai kortárs táncművészetben. Keleti és nyugati testi műveltségű táncos-koreográfus és képzőművész, veterán, aki közel negyedszázada alkot. 1981-ben kezdte pályafutását szülővárosában, Tokióban: klasszikus balett-tanulmányai mellett a szobrászművészetben mélyedt el. Társulatát, a Karas-t négy évvel később hozta létre állandó alkotótársával, Mijata Keivel. Kettősük a kezdetektől szívesen látott vendége lett Európa, az Egyesült Államok és Kanada legfontosabb táncszínpadainak. Teshigawara pályájának kiemelkedő állomását jelentette, mikor William Forsythe meghívására 1994-ben a Frankfurti Balett társulata számára készíthetett koreográfiát. 1999-ben alkotta meg a Bajor Nemzeti Balett számára Tavaszi áldozatát, egy évvel később pedig – Jirí Kíylián meghívására – a világhírű NDT 1 számára hozott létre előadást.
| ||
Teshigawara kiadványai szerint: „a japán táncművészet alkotói közül korábban még senki számára nem adatott meg, hogy ilyen jelentőségű mesterek és társulatok felkérésére alkothasson.” Mint megtudhattuk, Teshigawara nem pusztán táncalkotóként szerzett kiemelkedő hírnevet: kiállításai, mozgóképes alkotásai, saját produkcióihoz készített színpad-, fény- és jelmeztervei sokoldalúságát mutatják. Szobrászművészi énje roppant erősen rányomja bélyegét táncműveire, mozgásművészetére. Különös érdeklődéssel viseltet a zeneművészet iránt és – gyakorta ún. helyspecifikus – előadásai megalkotása során szoros együttműködésben dolgozik zeneszerző társaival. A japán táncos-koreográfus intenzív pedagógiai munkát is kifejt: angol partnerei segítségével egy évtizede oktat saját rendszere szerint Tokióban. Munkásságát 1987-ben, majd 2000-ben a Japán Tánckritikusok, 1993-ban pedig a Müncheni Tánckritikusok Díjával ismerték el. Most Budapesten játszott, bemutatkozó performaszát, a Bones in Pages (Töredékek a lapokon) című majdnem-szólót 1991-ben, Frankfurtban hozta létre, mutatta be (majd játszotta hét éven át világszerte, hogy 2003-ra felújítsa. A koreográfia a szerző Dance of Air című szcenikus installációjának része. Ez utóbbi, hivatalos információ messze megállja a helyét: A Bones in Pages egy betáncolt installáció: megejtő szépségű, bár nem könnyen értelmezhető tér, meglepően közhelyes, nyúlós tánccal körítve. Természetesen menti a helyzetet, hogy a tértervező, a koreográfus és a táncos személye egy és ugyanaz. A színpadot teljes egészében finom tüllfüggöny választja el a nézőtértől. Emiatt a látvány opálos, derengő. Ez a színházcsinálók által mind gyakrabban használt szcenikai megoldás összerántja, egybefogja a látványt. Teshigawara színpada zsúfolásig tele van: mikor szépségétől megrendülten szemrevételezzük kincseit, szinte azonnal felmerül a kérdés: hol lesz itt hely táncolni? A színt falak kerítik körbe. A jobboldalira sajátos „könyvtárat” helyeztek el. A kötetek fedlapjai teljesen kinyitva, a lapok sűrűn – láthatóan valami lakkféle merevítő anyaggal kezelten – legyezőszerűen nyitva. A tárt könyvek így, a homályosító függönyön át nézve félbevágott, rövid hengert formáznak. Egymás fölé helyezve, mintha töredékes falpillér szeletei volnának. E könyvekből több száz függ, precíz sorokba rendezetten a falon. Zömük gerince függőleges, ám másokat vízszintesen tártak szét. A szemben álló falon egyetlen, magasan húzódó sávban sorakoznak a kötetek. A padló jobboldalát párosan letett cipők százainak hömpölygő tömege uralja. Nekünk, Európában, ki tudja, meddig még, a haláltáborok torokszorító gyászemlékei, a cipőhegyek ugranak be azonnal e látványról. A hátsó színpadsíkot elborítják a kitárt, élükre állított, négyzetes formában elrendezett könyvek. A szín közepén különös objektum: üvegből készült vitrinféle áll. A két oldalról zárt, átlátszó paraván mögött két részletben egy nemes formájú, faragott, antik karosszék áll, különös pontokon szétfűrészelve. Az egyik „tárlóban” háttámlája, karjának hátsó szakasza és két hátsó lába áll fura csonkként, a másikban, az ülőfelülettel, az elülső bútorrész. A bal oldali vitrin tetején egy lebéklyózott, hatalmas, eleven holló ül. Csőrét néha bambán kitárja, aprókat mocorog és persze szorgosan tojik – ami sokakban kelt élénk derültséget. A fekete madár az előadás egész hosszában azonos ponton marad, szerepe nincs, tanú talán, vagy Poe-tól kölcsönzött szájbarágós jelkép: „never more”.
| ||
Teshigawara a baloldali – könyvtári – fal tövében, egy kerek asztalka mögött ül. Az asztallapon ijesztően meredező üvegszilánkok állnak – mint egyes, fokozottan védett kerítések tetején. A szilánkoktól éppen csak egy könyöklésnyi felület mentes, amelyen a táncos néha megtámaszkodik. Teshigawara impozáns figura. Tükörkopasz, ötvenes férfi, fekete ruhában. Ingéről fekete zsinórok, spárgák boglyas hálózata lóg. A roppant lassan induló előadás elején, finom, igen látványos fényekben az asztalnál helyet foglaló, mozdulatlan alakot és az általa létrehozott, kétségtelenül bűvös színpadteret tanulmányozzuk. Teshigawara aztán megéled: ideges mozdulatokkal matat a szilánkok látványnak is fájdalmas erdeje fölött, ideges ingerületek cikáznak karjaiban, ujjaiban. Különös, baljós, belső monológ ez, ami még mindig komoly izgalmakat sejtet. A táncos aztán birtokba veszi birodalmát. Legalábbis azon pontjait, ahová be tud lépni. Tánca teli szimbolikus utalásokkal, jelzésszerű mozdulatokkal, hangulatfestő, szenvedélyes gesztusokkal. Jól mozog, érződik az ereje. Csak amit csinál, az nem érdekes. Gyakran látni effélét: a veterán alkotó, a nagymester hű önmagához, járja rendületlenül a maga útját, csak közben elhaladt mellette a kora (ne feledjük, a Bones in Pages egy felújított, tizenhárom éves darab – ez pedig néha nagyon nagy idő tud lenni a táncban-színházban). Teshigawara szenvedélyes, lefojtott, vibráló mozdulatai, bezártságot, korlátozottságot, rabságot sejtető, gyakran ijesztő testbeszéde nem üt, nem jön át. A látvány dominál, diadalmaskodik felette. És bizony nem kell véres csatát vívnia ezért a győzelemért. A szerzőnek két társa akad. Egyszerre a hátsó falhoz tapadó, fekete köpenyes lány alakjára vetül finom fény. A fiatal nőt mintha a síkhoz nyomná egy titokzatos erő: nem szakad el tőle, mozdulatait mintha fekve végezné, és mi fölötte állva figyelnénk azokat. A táncosnő, ahogy jött, úgy megy. Kisvártatva az addig bejáratlan cipőtengerben tűnik fel egy újabb szereplő. A lábbelik borította színpadrész mélyén egy kis ajtó tárul fel. Innen először éles súrlófény szalad be a színre, csillogó, gyönyörű fehérbe borítva az ezernyi cipőt. Aztán feltűnik egy maszkot viselő férfitáncos, aki ördögi táncot lejt a nehéz terepen, a cipők közt, melyekből végül számosat elhajít felénk: a tüllfüggöny azonban nem engedi kirepülni azokat a színpad teréből. Teshigawara bejárja különös világát: a könyvfal réseiből fehér lapok százait veszi ki és szórja szét. Belép a szétfűrészelt székek elkerített terébe, és mintha meg akarná ölelni a két csonkot, ördögi ábrázattal körbesimítja formáikat. A Bones in Pages különös utazás, álló, mozdulatlan hangulatban, elmozdulás, változás nélkül. Intenzív látványvilága keltette képzeteinket a hozzáadott tánc inkább megingatja, mintsem gazdagítaná. Maradt hát a gyönyörködés és a holló bűvös jelenléte. Kár.
| ||
|
|
||
|
|
