|
Végső Zoltán |
|
Már a tárgy megjelölése is eléggé körülményes: egy rövid koncert aránylag sok szerző műveivel dúsítva, a modern klasszikus zene több kiemelkedő egyénisége. Ez így túl sűrű, nehéz eligazodni, a darabok közötti kapcsolódási pontok keresése pedig csak erőlködést szülhet. Igaz megérte erőlködni, mert ha nem is volt komplex az élmény, de mellbevágó mindenképp.
Louis Andriessen, a jazz felől érkező, mára azonban a holland kísérletező muzsika pápájává avanzsált szerző lassan egy éve járt a Trafóban. Akkor az általa alapított Orkest de Volharding zenekar prezentálta jónéhány művét más szerzőkkel egyetemben. Érezhető volt, hogy Hollandiában a modernitás egyszerű köznapi nyelvnek számít, a formabontó megoldások alkalmazása csak belépő az elismertség felé vezető útra. Ennek tükrében a most bemutatott Zilver című darab közhelyesnek is mondható, bár repetitív imitációi finom arányérzékről tanúskodtak, de ennél semmi több. Ráhangolódásnak talán ennyi elegendő volt Michel van der Aa-hoz, akinek nagy bemutatkozása nem ez a koncert volt, hanem két nappal előtte a Trafóban bemutatott One című kamaraopera, szopránra, videóra és magnófelvételre. Innen csak a videó hiányzott, a zseniális Barbara Hannigan csodás duót énekelt a kézben tartott MK-27-szerűséggel. A zenekar egyik tagja adott időben be, majd kikapcsolt egy hangrögzítőt, amellyel a zenekar egyes frázisait később vissza-vissza játszotta. Így tett Hannigan is saját hangjával, amit a kis kézi magnetofonról ismételt meg, amire ő már egy másik hangot énekelt, a zenekari massza részévé válva, hogy azzal együtt kerüljön mintavételezésre, majd visszajátszásra. „Here (in circles)”, vagyis a megragadott pillanat körforgása és sok más asszociáció. Aa lebegtet, a mű valós invencióira nem derül fény, de fejtegetnünk természetesen szabad. Egyfajta történelmi modell a spirálisan haladó idő, az önmagát ismétlő események sora, de utalhat a skizoid létre, a boldogulás útvesztőire és magunk megtalálására. Mind mai szimptóma, és a darab ezért nagyszerű: nemcsak formájában, hanem szellemiségében is jellemző momentumokat ragadtat meg a befogadóval anélkül, hogy didaktikus jelentés-magyarázatba kezdene. Az UMZE rátermettsége pedig épp ennek közvetítésében mutatkozott meg igazán.
| ||
Az előre meghirdetett programban még nem szerepelt Galina Usztvolszkaja 5. zongoraszonátája, amelyet az est karmestere, Reinbert de Leeuw adott elő. A 85 éves, egykori Sosztakovics-tanítvány Usztvolszkaja jelenleg a szentpétervári Rimszkij-Korszakov konzervatórium zeneszerzés tanára nálunk aligha örvend közismertségnek. A befogadó holland zenekultúra találta meg magának, de Leeuw személyes kedvence, a zenetudós Elmer Schönberger jellemzése és a bemutatott darab szerint találó a „kalapácsos asszonyság” megfogalmazás. Ha a zenetudományban még nem létezik a neobrutalizmus fogalma, Usztvolszkaja művei nyomán mindenképpen szükséges lesz bevezetni. Nincs dallam, nincsen ritmus, helyette a dinamikában tripla sforzato van és tömbökben értelmezhető elefántlépegetések a billentyűkön. A masszív hangzás idegőrlő és mindig az érzelmekkel operál: Usztvolszkaja minden műve elé espressivo-t ír – ami felettébb groteszk gesztus az ólomnehéz 5. szonátát hallgatva. A második részben jöttek a Ligeti György művek. Végre, valahogy sikerült a nemzetközi trendhez csatlakoznunk, persze ez is olyan magyarosra sikeredett. Nemrég jelent meg a Teldec-nél az öt darabos Ligeti-sorozat utolsó korongja, amelynek zenekari műveit Reinbert de Leeuw vezényli. A lemezeken végig a létező legjobb Ligeti-interpretációk hallhatók – maga a szerző válogatta a közreműködőket. És most egy kis izelítő élőben is. Igaz, most az UMZE, és nem de Leeuw zenekarai, az Asko, vagy a Schönberg voltak a kisérők. Ugyanakkor Ligeti egy interjújában Rácz Zoltánt dícsérte, ahogyan a Síppal, dobbal, nádihegedűvel ciklust játszotta ütőhangszereken, így mondhatjuk, hogy közel a legjobb társulat kísérte először Marie Luise Neunecker és másik három, az imitációs részeket bemutató kürtös játékát, majd Barbara Hannigant a kiragadott operarészlet-átiratban. Ligeti a fesztivál ideje alatt megért volna egy, netán több teljes koncertet is, hiszen a mester tavaly múlt 80 éves, különféle jelentős díjakat adományoz neki az értő nyugati közvélemény, csak mi szerencsétlenkedünk a tisztes elismerés mikéntjével.
| ||
A Hamburgisches Konzert 1998 és 2002 között íródott, kiemelten Neunecker számára. Ligeti még ma is hangzásképeket fejleszt, a tonalitást már rég félretette, ezzel a darabbal a temperáltságot terelte vissza a természetesen képződött hangok irányába. Ehhez remek eszköz a vadász (vagy természetes) kürt, amely az 1800-as évekig volt általánosan használatban, de aztán a tölcsérfúvókás rézfúvós hangszerek körében elterjedt a ventilszerkezet, amelynek segítségével már nem csak a 2-16. felhangok szólaltathatók meg, hanem a teljes kromatikus skála. A vadászkürt nem alkalmazkodik a kiegyenlített skálák összhangzásához, így a 12 hangúság könnyedén túlléphető használatával, ahogyan azt Ligeti meg is teszi. A darab virtuozitása nem a briliáns szólamokban rejlik, hanem abban, hogy a szólista képes-e eljátszani és megérteni a monumentális hangköltészetet, az eddig még soha nem volt rendszert miképpen tudja alkalmazni. Nehéz tehát viszonyulni hozzá, de tágabb aspektusból vizsgálva és figyelembe véve Ligeti törekvéseit nyugodtan mondhatjuk, hogy elérkezett az abszolútum ideje, a Hamburgsches Konzert az egyik csúcspontja a Bartók utáni korszaknak. A Mysteries of the Macabre a Le Grand Macabre opera néhány kiragadott részletének átirata. Az említett CD sorozaton például trombitára alkalmazott részletekkel találkozhatunk, a koncerten pedig szolidan dramatizált, szoprán részeket énekelt Barbara Hannigan. Az énekesnő kvalitásai a van der Aa darabhoz képest itt még markánsabban mutatkoztak meg, színészként is nyilvánvalóan egyedülálló. A koncertszerűség és a színpadszerűség között egyensúlyozó sutaság a tiszta viszonyok hiányából adódott. Hannigan mindvégig erőteljes beleéléssel próbálta „belakni” a színpadon, megjeleníteni a cselekményt, csakhogy az egy szereplőre alkalmazva, porrá zúzva szinte értelmetlenné vált. Így maradt a bravúros intonáció csodálata, ami egy teljes operában minden bizonnyal a döbbenet erejével hat.
| ||
|
|
||
|
|
