|
Günter Brus |
|
Miért és hogyan, ezt alighanem nehéz megválaszolni: az akciómûvészet leglényegesebb eseményeire az USA-ban, Németországban és Ausztriában került sor.
Brus, Mühl, Nitsch és Schwarzkogler számos nemzetközi lexikonban külön szócikként szerepel. Ausztriában még mindig hordaként kezelnek bennünket – mint csordában élõ állatokat. A bécsi akcionisták közül Ausztria senkit nem küldött ki a Velencei Biennáléra. Túl híresek voltak ahhoz, hogy felfedezzék õket. Ma persze büszkék lehetünk rá, hogy egykor a „Megszökött egy hullámos papagáj” meg a „Kéjgyilkosság a mosókonyhában” között szerepeltünk. Mivel mûtermünk igazában nem volt, rendõrörsökön voltunk kénytelenek kidolgozni az elképzeléseinket. A bökkenõ az volt, hogy tevékenységünket a „közvetlen mûvészet” fogalmával foglaltuk össze, ám mégis partitúrákra épült.
| ||||
Az akcionizmus kétségbeesett mutatványoskodás. Az egyetlen akció, amelyben kifejezetten mint stiláris eszközt vetettük be a botrányt, a Mûvészet & forradalom volt. Oswald Wiener politikát kevert a játékba, de soha nem tendenciózusan. Nekem pl. Mao bibliája olyan volt, mint egy hajszárító, jobban mondva: egy sarlós fecske. Bécsi sétám közben mondta egy kritikus, miután megszólított: „Brus úr, Ön olyan tehetséges festõ, mi szüksége van erre az önreklámozásra?” Paik hangszereket tört össze, én a sajátomat: a testemet. Bruce Naumannak az akciómûvészetbeli jelentéktelenségével kapcsolatosan, ha tehetném, örömest kikiáltatnám: „Bruce Nauman?” „Now Brusman!” New Yorkban a hetvenes években megjelent egy kötet Actions/Aktionen címmel. A happening-tábornok Wolf Vostell kirekesztette a bécsieket. Egy „Guerilla Art”-nak nevezett idénycsoport viszont bebocsáttatást nyert a tábornoki panteonba. A bécsi akcionizmus egyebek közt betegséget: eltévelyedéseket, perverziókat, tabusításokat stb. is feltárt. A fluxus ehhez képest szénanáthával foglalkozott.
| ||||
A fluxus jobbára varrógépeket konstruált modernizált nagymamáknak. A bécsi akciók ajzószerek voltak – a performance-ok pedig altatószerek. Én operát csináltam a sámánizmusból, Joseph Beuys operettet.
| ||||
Pontosan mondva: Pollock és a bécsi akcionizmus között ott van a töréspont, ahol fotográfia és a közönség között. Az a gyakran kissé eltúlzott közvetlenség, amellyel nekiláttunk, természetesen a tévedéseket sem zárta ki. Errõl a leginkább én tudnék mesélni. Kísérletet tettem a „valóság” megzabolázására, és belebuktam – talán éppen csak hogy. Milyen ostoba tévedés volt a tanácstalan kritikusok részérõl, amikor azt állították, hogy mi a „mûvészetnek” akartunk véget vetni. Én csak a nyelvet akartam kiírni magamból. Soha nem voltam a rajz, az írás ellen. Testem megkísérelte hieroglifaként kifejezni magát.
| ||||
A bécsi akcionizmus után semmi nem vehetett kezdetet. Annak idején azonban senki nem vette észre, hogy én már rég feloldottam ezt a blokádot. Egyesek máig sem veszik észre. Egy közkedvelt, hagyományos bécsi étel neve máglyarakás. Bécs annak idején csak egy zsákutca volt, mi pedig úgy haladtunk a semmibe, mint egy szekér. Bárhová léptünk, véres és szaros lelépésekért tettek felelõssé bennünket. Berlinben késõbb nem volt kedvem utazni. Bécsben csak egy szegénységi bizonyítványom volt. Ausztriában annak idején normális hõmérséklet uralkodott. Büszkék voltunk rá, hogy átmenetileg felforrósítottuk. Mégsem mi voltunk a fontosabbak, hanem – miként a mûvészethez képest mindig – az idõjárás jelentések. Egyfolytában erõsáramú zenét komponáltunk. Nem engedhettünk meg magunknak gyengeségi rohamot. Túlontúl kockára volt téve a hírünk, hogy valami felfoghatatlant valósítunk meg.
| ||||
Amikor Mühlt megismertem, messzemenõen kispolgári allûröknek szentelte magát. Késõbb akcióbarokkra váltott át. „Vájkálnia kell annak, aki zavarni akar” – mondhatta volna. Mühl tehát úgy vájkált a sárban, mint Maulbertsch a palettán. Nitsch, Schwarzkogler és én Mühl számára kapóra jött zavarodottak, elmebetegek, neurotikusok stb. voltunk. Nem csoda, az õ „betegségei” régebbiek, érettebbek voltak, mint a mieink. Otto Mühl, ez a figyelemreméltó újító sajnálatos módon elveszett a szexuális materializmus labirintusában. Mannesmann-természete lírafóbiában szenvedett. Kategorikusan elutasított minden feminin iránti hajlamot. Ha aktot rajzolt, az is csak az erõfitogtatás aktusa volt. Ha Mühl zenélt, a zongorabillentyûk úgy kalimpáltak, mint kitömött bakszarvak. Születésekor anyja elfelejtette Otto fia fülét is világra hozni.
| ||||
Nitsch megismertetett Gustav Mahlerrel. Noha én akkor Webernt becsültem, képtelen voltam Bruckneren túljutni. Nitsch zenéje nem ismer irgalmat a végletes hangerõ és abszolút csend közti szeánszok tekintetében. Seregei vijjognak gyõzelem, és elnémulnak vereség idején – mindezt egy alaphang Möbius-szalagja kíséri. A kéjgyilkos Nitschben paradox módon fatalista-humánus csökönyösségét kell csodálnunk. Nitsch akciómûvészetének kevés köze volt a szokványos színjátszáshoz. Ez utóbbi késõbb annál inkább plagizálta. Nitsch korai képein felcsillan az ajakrúzsok bujasága. Valaki odasúgta nekem: „Állatölés nélkül Nitsch pontosan olyan, mint 1964-ben.” Abban a bizonyosságban idézem ezt, hogy Nitsch tiltakozni fog. Hermann Nitsch és szertartás-asztalai: a felboncolt úrvacsora. Ha az akcionizmus a képmásoktól való megszabadulás, Schwarzkogler nem akcionista. Jobb agyféltekéjében talán nem jutott hely közönségnek, a balban pedig egyfajta amnézia állt be – vagy fordítva. Schwarzkogler munkásságának félig-meddig gyors elismerése egyfajta misztifikált alkalmazott grafikán alapszik. Schwarzkogler minimumára redukálta a reklámgrafikát. Értelmezõi a titokzatosak. Schwarzkogler mindig is a különös receptek mestere volt. Egyszer valamilyen „speciális borral” mérgezett meg, egy más alkalommal panírozott konzervszardíniát rántott ki nekem. Egyetlen alsónadrágomat, amit birtokoltam, utána kidobtam a szemétbe. A bécsi akcionizmus idején festhetett az ember, amit akart, mégsem lett festészet belõle. Az akciómûvészet kritikája: ki akartunk lépni a konvencionális terekbõl, s közben éppen ezek öleltek körül minket: a sajtó és a börtönök. Az akciómûvészet nem a zseni tulajdona, hanem a társadalom kifejezõeszköze: vérnarancs a sajtóban. A korai évek látványos küzdelme: meztelenül ringbe szállni, és kiállni a (hajnalcsillaggal és alabárddal) felvértezett társadalom és kritikusai ellen. Két személy lakozik bennem. A személyiség és a támadás ellene. Amit még nem láttak meg a bécsi akcionizmusban: hogy már akkor felismerte a szépség veszélyét, mielõtt a szépség veszélybe került. Akcionizmusom: levetkõztem és aktmodellként a mûkereskedelem rendelkezésére bocsátottam magamat. Annak idején bármikor befaltam volna a kutyaszart, csak hogy bizonyítsam: ember vagyok. Az akció reakció. Az akcionista egy üres palettára szarik. Az igazi akcionizmus az volna, ha szüntelenül egy vízesésben laknánk. Ausztria Nem tudom, ki írta a Csüggedés-etûdöt, de osztrák lehetett. Ausztria ajándékozta a világnak a Duna-keringõt meg a Csöndes éjt. Kösz. A leghíresebb osztrák mûvész Hundertwasser volt. Mit számít Mozart vagy Schubert egy szépen színezett Duna-keringõhöz képest! Hundertwasser: megkopasztanak egy paradicsommadarat, és hátrahagyja a tollait. Van egy vidék Alsó-Ausztriában, „Púpos világ” a neve: Rodin formálhatta volna, miután Isten, a teremtõ nyugdíjba ment. Az osztrák irodalom trükkje: hibásan ír németül. A nyelv hatalma, amikor a kis Walser-völgy két lakója vitába keveredik, és egyikük azt mondja: „Minket világok választanak el!” Ha Goethe volnék, attól félnék, hogy Grillparzerré leszek. Ha Grillparzer volnék, attól félnék, hogy Kafkává leszek. Goethe, a humanista Traklt valószínûleg befizette volna egy tartós szanatóriumi kezelésre. Georg Trakl: sárgás-fehér pestis lila bélhomályban. Adalbert Stifter séta közben csinált irodalmat. Mi a közös Alban Bergben és Mozartban? A ragasztó a bélyegegyletnek. H C. Artmann, a kalandor, aki valahol volt, és mindenhol ott akart lenni. Konrad Bayer: Tristram Dandy. Konrad Bayerben a Sigmund Freud betegeitõl való én-jellegtelen távolság a lenyûgözõ. Oswald Wiener ceruzával írt le egy ceruzát. Most már egy radírgumit kell radírgumival leírni. Maria Lassnig fantomfájdalomtól szenvedõ testeket fest. Egy férfi hímvesszeje Elfriede Jelineknek: harapnivaló. Thomas Bernhard muzikalitása: bécsiszelet jól temperált panírral. Rühm rajzai: zenévé vált tapintásérzék. Valie Export: nõ, amint felfelé halad egy lépcsõn. Ha Peter Weibel kiállítja Tizianót, Tizianó kiállítja Peter Weibelt. Manfred Deix: cartoon-akcionista. Barbara Frischmuth az Ausseer-vidék méhlepénye. „A szerbek szerencsét hoznak”, írta Peter Handke. Peter Handke egy tévéinterjúban úgy beszélt, mintha belélegzett nyelvlevegõje kilélegzett beszédlevegõjével a saját torkában harcolna egymással. Ahol Jonke téved, helyesen téved. Ha Gerhard Roth átnéz a mikroszkópján, szemüvege egy homokszembe menekül. Gerhard Roth: ha létezne „Mikroszkóp” csillagjegy, Roth ebben született volna. Ami Werner Schwabból maradandó: mély, jól fogalmazott kétségbeesés.
| ||||
Bécs Nem gondolok gyakran a napokra, amikor Bécs teljesen feltáratlan parkjait jártam, és lehajtott fejjel akartam fejest ugrani egy kalandba, noha voltaképp soha nem voltam kalandor. Gyakran gondolok viszont az érzésekre, amelyek szinte a mellembe csimpaszkodtak, mintha sajtolt almatermésbõl készültek volna, és gyakran gondolok a magamság szívszorító szentté avatásaira – a késztetésre, mintha valóban egy gólya tett volna ki a világba. Fönt a szõlõ- vagy hársleveleken keresztül szemlélt kékség – lent pedig egy ujjongó borzongás, amely a „mûvészet” és „messzeség” bûvészkedése iránt érzett, izzó ámulatommal mire nem volt képes! Avart kavart. Elpirultam, amikor három lány, akik bizonyára ugyanúgy elpirultak, szembejött velem a kimerült falak peremén. Ott volt velem a mély elhatározás, hogy magasabbra törjek, s így törtem a kapuk felé – és lásd: mint a legkisebbeket, engem is elvakított a legkisebb. Ám ha a napokra gondolok, tovább tágulnak – és tágulnak, és így tovább. Aki soha nem írt le egy disznót, ne is zabálja meg! Aki soha életében nem volt Isten, soha ne is haljon meg. Mától csak lélegzetvisszafojtva eszem tüdõt! Ahol a hatvanas években véget ért Bécs, kezdetét vette a külföldre menekülés. Bécs akkor lassan javult. Szép lassan elérte az utolsó elõtti helyet. Bécs, 1968. Az egyetemen elvégeztem a szükségemet. Akadtak köztünk szófosók is. Vannak Bécsben zeneszerzõk, akik bécsi dalok százait írták. De amint lejárt az idejük, egy sem maradt meg a fülben. Bécs. Rendezvények a Duna-szigeten vagy a Városház-téren: majomcirkusz ketrec nélkül. Ahány bécsi taxisofõr, annyi belügyminiszter. A bécsi tûzoltóság akkor vált világhírûvé, amikor nem tudta megmenteni az Emberiség csillagóráit, mert üzemi kirándulást tett Alt-Heidelbergbe. Bécsban valahogy még ma is az az ember érzése, mintha népszavazást kellene tartani a számítógép ellen. Ha Bécsben kõolajat keresve fúrnak, egy borozó tör elõ. „A bécsi kávéház”, kiállítás autográfokból! Bécs egy történelmi festõ öregkori mûve. Különös: Schubert festõ kortársai egyetlen képpel sem emlékeztek meg a „kintornás ember” könyörtelen tragikumáról. Schönberg illusztrált látomásokat festett. Gustav Klimt tisztíttatni vitte a köpenyét. A hölgy a pult mögött szemrevételezte a szennyfoltokat, majd közölte: „Az olajfoltokat el tudjuk távolítani, de ezeket az izéket itt, na, tudja… no igen!” Egon Schielének tört-ornamentális viszonya volt a tárgy nélküli festészethez. Schiele szeméremszõrzet nélkül olyan, mint egy vasaló áramellátás nélkül. Richard Gerstl olajfestékkel lakkozta a körmeit. Chaim Soutine-ról vagy Jean Eggerrõl is fel lehet ilyesmit tételezni. Richard Gerstl természetesen ott a legmerészebb, ahol tettlegessé vált. Romako, habár csak ritka pillanatokban, villámokat produkált – Kokoschka pedig mennydörgést gerjesztett. Kokoschka kései mûvei: az idegösszeomlás virágai. A bonckésfestõ Kokoschka miért nem festette meg soha Sigmund Freudot? Nem Arnold Schönberg festette meg a dodekafón technikát, hanem Kandinszkij. Böckl különös eset. Ingadozott az avantgárd és a Krisztusszobor-faragás között. Peter Altenberg szappanbuborékokat akart költeni, de többnyire idõ elõtt kipukkantak. Rilke plasztikai sebészként foglalkozott a lírával. Robert Musil marha volt, Heimito von Doderer húsleveskocka. Joyce „belsõ monológjaihoz” képest Schnitzleréiben van valami kínos. Joyce meztelenül beszélt, Schnitzler alkalmi viseletet hordott. Joseph Roth: fõúr, kérek 12 pohár mûvészetet!
| ||||
Eredetiség Az ember akkor eredeti, ha valamennyi, a pluralista társadalomból érkezõ szignált fogadja – és egyet közülük a maga javára hasznosít. Gyakran kell választanunk lehet, tud és szabad között. Az akart választjuk, és jól tévedünk. Mûvészetem már csak az eddig illusztrálatlan illusztrálásából áll. Az eszközöket raboltam, a tartalmak azonban súlyosabbak, mint amilyenek valaha is lenni tudtak. Lehetetlen megfestenünk, amit eddig senki nem látott. De ezen fáradozunk. Tegnap írtam egy drámát, ma lírába kezdtem. Minõ prózai élet. A dilettáns csak egy ötlettel érkezik késõn. Tartósan eredeti úgy lesz az ember, ha nem törõdik a kinézetével. Bár Nitsch és Nietzsche az ellenkezõjét bizonyítja. Mûvészetben a legnagyobb megújhodás: hogy nem kell ellesnünk egy tárgyat, hanem ki tudjuk gondolni. Zseniális. A régi rómaiak idejében egy öreg római gótikus stílusban épített villát. Dieter Rothnak tulajdonítják a gondolatot: egy könyvet meg lehet írni anélkül is, hogy akár egyetlen papírlaphoz hozzáértünk volna. John Cage-nek alighanem tetszett volna az ötlet. A kelet-ázsiak egykor szalvétákat festettek, amelyek felröppentek, és soha többé nem értek földet. Hokusai késõbb hullámokkal kísérelte meg ugyanezt. Az európai festészet a földmag, a tömegvonzás rabszolgája. A tévéképernyõ annyira fölerõsíti a színeket, hogy a fiatalok már csak unottan tudnak elslattyogni a múzeumok eredeti képei elõtt. Némelyik festõ olajjal, késõbb akrillal festett borosüvegekkel kezdte – és címkék elõállításával végezte. Nem csak a márványt vagy a gránitot kell összezúzni, a szellemes ötletek sorozata, szelíd papírra lejegyezve, szintén erõszakos aktushoz hasonlít. Szörnyû az aukciós katalógusok kortárs mûvészeti kínálata. Árulnak egy papírkosarat, mert valaki nem gyújtotta fel.
| ||||
Festészet „Utánunk a festözön!” Festészetnek azért kell lennie, mert mindmáig létezett. Festészet, ex libris az olajbálványok vakkötet-könyvtárához. S a festészet végérõl szóló monda még egyszer beíródik a hipercivilizált térbe. Már csak a dekorációs módszerek variációi állnak rendelkezésünkre. Mindent szabad, elvárás viszont semmi! Az összvilág-esztétika újra mázolót csinál a festõbõl. A mûvészetstilisztikai materializmus immár odáig jutott, hogy ha egymás fölé rakunk egy szamarat, egy kutyát, egy macskát és egy kakast, például egy kubus jön létre. Ugyanis teljesen mindegy, miféle lények bábáskodnak egy mûalkotás születésénél, mindig egy kép, egy szobor, egy vers, egy próza, egy installáció stb. jön ki. A végsõ kifejezõeszköz neve valahogyan mindig „Cím nélkül”. A négyzethálós festészet ma egy ismeretelméleti területrendezési tervnek engedelmeskedik. A festészet egy bizonyos korszakig „megfigyelés” volt. Egy bizonyos korszaktól mindinkább a megfigyelõ megfigyelésévé vált. (A köztes stádiumban a valóság a tévé-pointillizmusig vibrált…) A legtisztább, abszolút legtisztább szín a laparany, szép, mint egy húsleveskocka. A vászon is csak egy hasznos terület. Egy festõ kávéval festett kávét. Egy másik festõ irónnal festett ónt. A pék liszttel fest egy kenyeret. Egy testnyi ember, ez a kubizmus. Ha a tél sír, jegeces könnyek potyognak a szemébõl. Festészet. Az akvarell vízjegy a festészet bankjegyén. Egyik-másik akvarell ellen túzoltókkal kellene kivonulni. Színvakká kell válnunk, hogy eredeti festészetet csinálhassunk. Dideregnünk kell, hogy jéghegyet festhessünk. Semmit festeni, a „semmit” festeni, az autogén tréning következménye. Naivan talán úgy is lehet festeni, hogy közben kvízjáték megy a televízióban. A barlangfestészet utáni mûvészet már csak a pazarlásvágy értelmében létezett. A történelmi festészet abból indul ki, hogy egy csata a képfelületen dõl el. Alighanem a legnehezebb feladat: szemmel szemet festeni. Vannak festõk, akik egy négyzetcentimétert sem tudnak tévedni. Ez gyakran hátrányuk. Megenged-e a hagyomány rossz festészetet? Informel-festészet: a modern pletykafészke. Informel-festészet: a tûnõdés szétrombolása. Flamand festészet: ami az asztalon hever, megzabálják, palettával és ecsettel is. Akadt azonban flamand, aki egyféle böjti leplet festett. Barokk: nagyon nehéz az összes szentet lentrõl felfelé festeni. Ahogy most kinéz: a festészet halott. Életben a paródia marad.
| ||||
Szép ez a dal: „Feljött a hold”. De ki festi meg még? Egyszer, múlt napok idején elfogott a vágy, hogy festõmûvészbõl közönséges mázoló legyek. Az összes szín együtt egy fekete költészet eredménye. Ha zseniálisan sírunk, akvarell csöpög egy lapra. A festészet mindig felület, amit a strukturálások olykor megemelnek egy kicsit. A nézõ tekintete azonban mégis elkalandozhat egy bizonyos messzeségbe, legalább a „Kijárat” tábláig. A festészet szentjánosbogár, amelyet laposra hengereltek. A festõ tubusai a mûvészvilág mazochistái. El Liszickij elkészítette területrendezési tervét. Aztán a fehér parcellákon fehér, a sárgákon sárga lakk pihent. A matematika azonban a mûvészetben is a szentté avatás várományosa. Mondrian = területrendezési terv. Chaim Soutine állattesteket hasznosított. Feininger szeme elõtt ez lebeghetett: nem rálátni a dolgokra, hanem keresztüllátni, üvegtisztán. Nekem úgy tetszik, hogy Mark Rothko levegõt vásárolt festéküzletekben. Mondrian a világ legjobb alaprajz-építészévé fejlõdött. De Kooning: emberszakítópróba. Andy Warhol nagy mûvész volt, de rendkívül unalmas. Egy mûterem-akcionista: Francis Bacon térdig állt festékeinek sarában. A halál a mûvészet mestere. Matisse papírkivágásokkal díszítette ki a kriptákat. Lucian Freud homloküreggennyedzést fest visszérbõrökre. Viszonyuljunk Dalihoz bármint, neki valahogyan sikerült háromszögeket kerekre festenie. Ahol Frida Kahlo lakott, a hajszálak korpa módjára hullottak a fejrõl.
| ||||
Gazdaság Mostanában, ha olyan embereknek magyarázom a mûvészetet, akiket tudatlannak ítélek meg, ezzel a bûvös mondattal kezdem: „Nemdebár a mûvészet is gazdasági tényezõ.” A mûvészet ma kikutatott eredmény: adható-vehetõ portéka. Voltaképp mindig is ilyen volt, mindössze felduzzadtak a szupermarketek. Zseniális mûvészetre nagyon sok pénzt költenek az emberek. A bankjegyeket viszont hajszálpontos pancserek festik. Nagyon sok pénzt kell keresnünk ahhoz, hogy megvehessük a mûvészetet, amely egykor egy fillérbe sem került. A mûvész százlábú lett. Támogatója az ember, aki százasokkal kereskedik. A gondolkodás öreg, ezért jogosan fizetik rosszul. Azok az ötvenéves mûvészek például, akik nem tudnak megélni a mûvészetükbõl, kevesebbet érnek, mint egy atombunkerban a házilegyek. Ha a gazdaságnak valami útját állja, feloldják a mûemlékvédelmet. Nestroy után szabadon: a fõníciaiak feltalálták a pénzt, sajnos túl keveset; az emberszabásúak feltalálták az embert, sajnos túl sokat. A pénzt a gólya hozza, amikor – ugyanúgy, de másként, mint a költõ – kinyitja a csõrét. Minden vonás 2 euróba kerül. Soha nem fogok labirintust rajzolni. A jó munkáért sok pénzzel fizetünk. Egy remekmûért mindennel. A mûvészet világa, a profil- és profitvágy kombinációja. A hatodik érzék: a haszon. A mûvész elhagyja a hajót, ha süllyednek az árai. A rosszul megfizetett mûvészet semmire se jó. Leonardo da Vinci asztal köré ültette tanítványait, s kenyeret és bort osztott szét napszámos munkájukért. Egyikük nem érte be ennyivel, és készpénzt követelt. A mester elõvette teli erszényét, és a lázongó fejére sújtott vele. Tíz ember életét vesztette. Egyet közülük lefestettek. A mûvészet kereskedelem nélkül soha meg nem írható mese. Nemcsak a hazai össztermék lakozik a remény palotájában, a mûvészet is. A mûvészet sajnos mindig túl sok pénzbe kerül. A pénzt kellene mûalkotásként kiállítani, és mûalkotásokkal kellene bevásárolni. Egy igazi mûvésznek negyvenéves koráig elég pénzt kellett keresnie ahhoz, hogy meg tudjon venni egy mûvészt, aki pontosan úgy fest, költ vagy komponál, ahogy a mûvésztulajdonos kívánja. A mûvészet alapjában véve mindig csak a gazdagok örök visszatérését bizonyítja. A háború mûvészeti és emberi alkotásokat darabol szét. Utána aukciós kalapáccsal csépelik agyon a hullák cafatait. Sokszor az aranykeret mérete határozza meg egy mûalkotás értékét. Minden mûalkotás alatt, nevezzék bárhogyan is, ott a cím: „Megvehetõ vagyok.” A mûvészet nyersanyaga soha nem az úgynevezett lélek, hanem a halott anyag kizsákmányolása. A mûvészet birtokba vétel, egyszersmind birtok okozta kétségbeesés.
| ||||
Írás Az írás sajátos ügylet. Elõször is van a fejteher, másodszor a kéz – harmadszor pedig a tudás, hogy a fej meg az ujjak között mindenféle izom- és ideglebernyegek tanyáznak. Ám, ha egész pontosan belegondolunk a hagyományos írásba, a fej és a kéz között egy senkiföldje van. Az agy és a kéz között valószínûleg van egy tekintély, amely cenzúrát gyakorol – ez pedig abból állhat, hogy a kéz nem érti az agyat, vagy hogy az agy nem fogja fel a kezet. Csak egy bizonyos múzsacsók-apparátus közvetít olykor-olykor. (Önérzékenységem néhány, szavakat felszabadító szakaszában bizsergést éreztem a fejbõrömtõl az ujjhegyek deltájáig, a szótorkolatig.) Az agy, amelyik költ, fent van, a kéz, amelyik ír, lent. Ha keresztbe fekszünk, egy papírlapot kell a koponyánkra fektetnünk, írókarunkat pedig igen körülményesen kificamítanunk. De aztán, ha ezt az artisztikus bizonyításfelvételt elvégeztük, észrevesszük, hogy agyunk külsõ körzetében inkább érzelemtompa területek találhatók, inkább csak hajszálak lakta sivatagok. Noha közvetlenül ez alatt a dzsungel alatt gondolkozunk, a finomérzék bizonyítéka nem ott rejlik. Lehet az agymassza maga bármilyen selymesen puha-lágy, legkedvesebb viselkedését a végtagok idegenébe, a hónaljak szerény öbleibe, a combok árnyaiba, sõt a megértés begyeibe, az ujjhegyekbe telepíti ki. Mi? Nem uraként érzékeimnek, magatehetetlenül írok tovább – uralom híján.
| ||||
Ha az agy ennyire lágy és puha, mint amilyen, akkor, masszaként, miért nem vált a testi szerelem jelképévé? Hiszen a szív sokkal keményebb. Ezt tudjuk, ha szétrágjuk egy tyúkét vagy egy õzét. Az egyik válasz így hangoznék: félünk az agytól, mert félünk, hogy élvezzük a gondolkodást. Félünk az agytól, mert koponyákat kell széthasítanunk. Félünk az agytól, mert ragacsos az íze, mint a nemi váladékoké. Félünk az agytól, mert a makkus diója. Félünk az agytól, mert nyálasan eltûnünk benne. Félünk az agytól, mert ereket szül. Félünk az agytól, mert a szem és a fül mögött fekszik. Félünk az agytól, mert nem ismerünk tõle szabad történetet. Félünk az agytól és tömegétõl, teltségétõl, mert visszariadunk attól, hogy párosodjunk vele. Inkább az agy leányait ûzzük a messzi terekbe, semmint hogy õt magát küldenénk oda. Be vagyunk ragadva a héjba – és hagyjuk, hogy kiszürcsöljenek, mint egy osztrigát. Olyan érzésünk van, mintha az agy megemésztetlen szar volna. Nem választunk ki semmit, hanem a rosszul megemésztettet a hátgerinc csõpostáján felküldjük a tarkóig, a születés gólyaposztjáig, fel a nyálkába. Aszpikot zabálunk, benne fogoly heringekkel, és agyat zabálunk tojással.
| ||||
De amikor agyat zabálunk, soha nincs az az érzésünk, hogy gondolatokat gyilkolunk meg. Persze, amikor szíveket falunk be, akkor sem, hogy érzelmeket végzünk ki. Az agyhoz mégis inkább kötõdik egyfajta ízléstabu, mint a májhoz, léphez, veséhez, szívhez vagy a hentesféle izomkötegekhez. Az agy, ha koponyástól adjuk el, csak akkor elgondolható, ha kannibálok újévkor agyra-fõre kongatják takonyharangjaikat: a disznófej, íme, megszületett, eldobható pörcével és élvezhetõ fülével együtt, elfelezett agyával egyetemben. Agyzatunk évente egyszer csillagzattá válik. Azután újra visszasüllyed csúfságos csúzzá, patkánymenyegzõ-lakomává, herével töltött komatállá. Aztán újra belegabalyodik a mellkasba, a duzzadó bimbóktól dudorodó fûzõ alá. Az agysikoly újra tejföllé vagy felhõvé emeli sajátosságát. Õ, a reszketõ dió örökösen elvetélt élvezetté hámozza enmagát. E szerv elé van telepítve a szem, a fül, a nyelv és a bizsergés a fejbõrön, amely aztán a lábujjakig tapogatózik, ahol a gondolatok környezetének körzetei elkezdenek valóság lenni. Aki áll, repül! Az agy rég elhunyt istenek fölfedezetlen szentélye. Az agy egy végtelenpetéjû magból született massza. Az agy puha és megerõltetett, mint egy bolygómassza masszája egy messzi csillag felfoghatatlanul adakozó csészéjében. Az agyra jól rímel a zagy. Az agy puha és magányos, migrénüstökösök cikáznak át rajta. Az agy levesbetét a hullócsillagperclevesben. Az agy, ha kihagy, ember.
| ||||
Keserédes analízis Mûvészetem mindannyiszor provokáció is, habár nem mértékre szabottan szemrevaló. Provokáció volt már akkor, amikor határozottan hadat üzentem a neo-dadaizmusnak, amely egyféle idejét múlt provokálásként vésette be magát a lándzsába. A szellemet ugyanis nem lehet formális eszközökkel megijeszteni, hanem csakis szellemiekkel, azaz: szellemdúsakkal. A szellemet ma nem hétszögletû képek provokálják, amelyekbõl nyakkendõk vagy kerékpártömlõk lógnak. Nem érdekel az a kérdés sem, hogy szabad-e a giccset akarni, annál inkább érdekel viszont, hogy lehet-e a giccshez érteni. Ez egy egyszerû válasz körülményes, meglehetõsen pontatlan körülírása: míg mások giccselemek alkalmazásával akarnak provokálni, én azt mondom: giccses vagyok! És mert nem mindig vagyok giccses, talányt adok fel azoknak, akik egyvágányú eljárásnak tekintik a mûvészetet, azoknak, akiket egyszer régebben „szignalistáknak” neveztem. Itt mindenesetre kevesekkel vág egybe a szándékom. Noha nyilvánvalóan más fából faragtak, Picasso vagy Dali partnerének is számíthatok, bár utóbbi sajnos egy szektás gúnyáját húzta dicséretes elméleteire. Elõbbi viszont minden elképzelhetõ eszközzel kitapasztalta a szellem új világát. Egy szép vagy csúnya nõ mellét ugyanúgy kitapintotta, mint ahogyan dühében kiirtotta az ecset szõrszálait. Mûveiben ecsetelte Ovidiust és Einsteint, megidézte a barlanglakó embert, s könnyedén és lelkiismeretesen váltott át Fragonard-ra vagy Flaxmanre, hogy mindjárt utána egyféle õsírást tulajdonítson a tachizmusnak. Én azonban a mediterrán északi határának gyermekeként a szláv mélabút hordom tegezemben, s nyilaimról kétségkívül más vér csöpög.
| ||||
Nitsch írta egyszer, hogy „az Alpoktól északra más bor terem”, én azonban délszakibb szõlõk között ébredtem. Ezzel szemben fel lehetne persze hozni, hogy effajta gondolatoknak a sugárhajtású információk világában már nem kellene nagy szerepet játszaniuk. Én azonban itt nem a nagy szereprõl beszéltem, habár a kicsirõl sem. Minden önmegértés élethossziglan töredék marad – késõbb pedig ugyanannyi igazság tétetik hozzá, mint amennyi elvétetik belõle, ezért egy mû mindig az egész töredéke marad. Az egész pedig az, amiért a mûvész fáradozik. Egy méhkaptár építése nem méznyalogatás.
| ||||
Nem könnyû szembeszállni a sokat emlegetett árujelleggel, amelyet a mûvészet egyre inkább magára ölteni látszik. A galád reklámgrafikus, a pszichomenedzser ügyes és ravasz reklámhadjáratával utolérte az egykor másmilyen, egykor komolyabb mûvészetet. A dadaisták akarták ezt így. Serner Tigrisnõje egy Vicky Baum szívfájás-sikolyával vicsorít ránk. Szó se róla, ez önmagában dicséretes volna, és munkámban rendíthetetlenül elõkelõ helyet kapott, a kontárok azonban csak a puszta cinizmust vették át ebbõl az eljárásból. Pusztán cinizmussal pedig nem lehet provokációt megformálni. S ha ma még egy egykori alap is felszínné válik, ha tehát ez a cinizmus mintegy állami támogatásra lel, akkor a musicalmesterek operettmûvészete bármikor összehasonlítható El Greco éjjeli viharaival, akkor az új Kerti lak, a jet-set-kertecske mestere nyugodtan fölveheti a versenyt egy Cervantes szárnyaló gondolataival. Hamilton „pop”-ja óta már nem csépelik a búzát, hanem elcsépelik. Ahogyan kihajítják a vetés gyümölcseit, mert már nem hoznak mérhetõ ellenértéket, akként ápolják a szellemtelenség gyümölcseit is, mert figyelemreméltó ellenértéket hoznak. Az igazi képzõmûvész, ha még létezne igazságkeresés, a pénzhamisító, az ál-bankó-szent volna.
| ||||
Bennünket azonban még mindig a képek és regények körülményes – egy rozsdás, egykor a KULTÚRA feliratot viselõ fazékból elõszedegetett – eszközeivel etetnek. S mert e fazékban nem kevés iszap és festékszar is lerakódott, szûretlenül kikanalazzák ezeket is, hogy „újra fessenek” velük. „Újra festenek”, micsoda cinizmus! A reklámügynök bensõségesen kezet nyújt a megélhetési zsurnalisztának. És mert újra festenek, újra csinálnak szobrokat is. S akinek ez túl egyszerûnek tetszik, az installálni kezd. Az installálás, az opportunisták és Las-Vegas-szimfonikusok alaptechnikája ismét virágkorát éli. Az úgynevezett „csinálnok” mûvésszé válik, miként az úgynevezett „mûvész” is csinálnokká lészen. Már semmi nem születik, minden csinálódik. A titok közügy. Azokat a mûvészeket pedig, akik meg akarták õrizni a titkot, ezért elárulták – ellentmondás, szó se róla –, exhumálják, analizálják és porrá zúzzák a szaksajtó mozsarában. A kultúrával szembeni elégedetlenség az elégtelenség elégedettségévé válik. Ördögi vigyorral glóriát varrnak a plagiátumhoz.
| ||||
A Szûzanya a tûzoltóval megy sétálni, aki felgyújtja a bibliát, mielõtt odaszól bájos kísérõjének: „Holnap robbantsd fel nekem a chartres-i katedrálist, kérlek, mert két és fél hét múlva születésnapom lesz.” Én pedig szolgálok ennek az eljárásnak, mivel egy ketrecben ülök, amelybõl itt-ott, páraköreimtõl kísérve, kiszüremlik párám, amelyet a párakörzeti vezetõknek itt-ott távolságtartó udvariassággal fogadniuk is kell, igen, kell! Mert mindent fogadni kell. Hogy a plasztika köpõcsésze-e vagy az arany nap ábrázolása, mindegy, ha egyszer elküldték, a fogadónak fogadnia kell, mert mindent fogadni kell. A demokrácia, ha el akar jutni eszményképéig, ugyanannyi császárt kíván magának, mint amennyi polgárnak otthont ad – és ugyanannyi koldust. Már csak annyi mondandóm maradt, hogy igazában nem a példaképek felbomlásáról van szó, hanem csupán a példaképek válogatás nélküli elpazarlásáról és keményszívû felhasználásáról. A mûvészetbõl kivonulni a világba és tovább – egykor ez volt a törekvés lényege. Ma az a menõ, hogy mûvészettel elutazzunk a mûvészetbe, ott berendezkedjünk, mindegy, hogy az disznóól-e vagy kispolgári szalon. Akvarelleket festünk mosogatószerrel, a vevõ pedig, akit csábít a citromillat, ugyanolyan szakavatott, mint a kritikus, a csinálnok, a kereskedõ vagy a gyártó.
| ||||
Nem a világot írjuk le (ezt elintézi a szakkönyv), hanem a mûvilágot. A dadaistának, ha ki tudna kelni a sírjából, rá kellene jönnie, hogy ez a mûvi világ érvénytelenítette az õ egykori kilépését a mûvészetbõl. A szürrealistának rá kellene jönnie, hogy könyvei már ott hevernek a díványon, mert az amatõr pszichiáternek kollázsokhoz van kedve. A világ, amelyben tengõdünk, végre olyan lexikonkésszé vált, hogy fölöslegessé váltak az ábécébe rendezett fogalmak. Még elõvesszük Arp technikáját, hogy egy állólétráról papírcsíkokat eregessünk egy enyvezett felületre, s ekképp mutassunk fricskát a számítás esetlegességének. Ám aki mûvelõdni akar, igazában már csak egy vakkötetben olvas. Ami reményt kelt bennem: azért legalább még bekötik az üres oldalakat. Képek A képek olyanok, mint a lidérclemúrok. Tüzet köpnek, és szajhákhoz járnak. Milyen arcátlan egy kifejezés volt ez: „tárgy nélküli”! „Ne csinálj magadnak képet Istenrõl”, áll egy írásban, legalábbis így hallottam. Ma ez azt jelentené: „Ne csinálj magadnak képet a képekrõl.” Ha mûtolvajok ellopták az átvilágított lelket, a bírónak le kell vágnia a saját kezét. Némely képekhez csak sugárvédelmi készülékkel lehet közeledni. Némely képalkotások eredetibbé válnak, ha egy savmerénylõ is közremûködött bennük. Ma már a bolhapiacon is megkapni Paul Klee függönyeit. A képek úgy tapadnak a falhoz, mint a kihaltságok látszatárnyai.
| ||||
Ha két kép hasonlít, mind a kettõt ki kell dobni. Csak akkor esünk ki a képbõl, ha már egyetlen képrõl sem tudunk képet alkotni. Mindig mosolyogtam, amikor ezt a hirdetést olvastam: „Elrepült egy hullámos papagáj. Hansi névre hallgat.” Ennél elmegy a kedvem a nevetéstõl: „Elloptak egy képet. Úgy néz ki, mint az összes többi.” „Képeim láthatóvá tett gondolatok” – mondta a mester. – „Fúj, maga disznó!” – kiáltotta egy látogató, és sietve távozott a mûcsarnokból. Egy kép, amely csak csúcsfényekbõl áll, káprázat. Javaslat egy festészeti kiállításhoz: a portré mint csalimadár. Az az érzésem, hogy az „Új Osztrák Vadak” a Boecklhöz, Kolighoz és Faistauerhoz való igazodást mûvelik. Ha szabad ehhez hozzátennem: én ezt módfelett veszélyes eseménynek tartom! Ezek az alkonyfényverejtékezõk mindig is egy Göbbels-expresszionizmus elõfutárai voltak – és eztán is azok lesznek.
| ||||
Igen tisztelt uram! Mivel pillanatnyilag úgy gondolom, hogy fölösleges az Ön szükségletére képeket elõállítani, kérem, hogy forduljon egy mûvészhez. Ma az összes tollamat és krétámat tûzbe dobni. Csak fehéreket és szürkéket és feketéket vásárolni. Színbõl is megárt a sok. Kép-költészet Kép-költeményeim nyelvperemek a jel-atollokon. Az írás- meg a rajzközpont egészen közel van egymáshoz az agyban. Miért nem festem a kép-költeményeket? Túl sokáig tartana gondolataim áttétele nyelvre. Úgymond le kellene festenem a kézírásomat, ahelyett hogy spontánul visszaadnám. Visszatetszõ az a tipikus „festõpoézis”, amellyel idióta kritikusok szellemi restségbõl gyakran akartak és akarnak megrágalmazni. Az én költészetemben nem úszkál kék pisztráng egy sárga folyóban, és a parton sem áll zöld vadász hosszú, néma lesben. Elvégre Kubin Másik oldala sem egy rajzoló regénye, hanem csak egy kitûnõ könyv. A formát, tehát a „kép-költemény” fogalmát nem én találtam fel. De a tartalmat igen. A legintenzívebb kép-költeményeket alighanem az egyiptomiak hozták világra, illetve a kriptákba. A kép-költemény kísérlet arra, hogy egy kettõs tehetséget olvasztási folyamatnak vessünk alá. Az eredmény: egyféle emulzió.
| ||||
Kép-költeményeim esetében nem illusztrált szövegekrõl vagy leírt képekrõl van szó. Az illusztráció hagyományos formáját csak esetenként érintem. Ha egyáltalán, akkor egy szöveg auráját „illusztrálom”. Összességében egyfajta „összilluminációnak” kell létrejönnie. Az írás olykor olvashatatlanná válik. Ilyenkor kézi rajz és kézírás folyamatos átmenetét állítom. Kép-költemény: a szó a ceruzához tapad, s a gondolatok érverése mozgósítja. Kép-költemény, a szkizofrénia különleges fajtája. Mû Egy sikerült mû egyszerre árasztja hó és lóhere, oltalmazás és megújulás illatát. Egy félresikerült mû a mûvésznek katasztrófa. A kereskedelemben még mindig boldogságérzetet vált ki. Jobb szemembe bögöly csimpaszkodott. Most már csak a ballal festek. Tessék, egy kullancs! Semmi baj, soha nem a szememmel festettem. A szememet csak arra használom, hogy kezem megtalálja a fényhez vezetõ utat. Igazában szárított belsõségekkel festek, amiket felpuhított az erõfeszítés verejtéke, hogy egy felületet a volumen utolsó maradékától is megfosszak. Az anyagokat egy heverõre rakom, és a pszichiáterük vagyok. Nem tudok semmit, de ezt tudással kell bebizonyítanom.
| ||||
Köztem és mûvem között valószínûleg létezik egy titkosszolgálat, amelyik olymód gondoskodik állapotom biztonságáról és mûvemérõl, hogy engem és mûvemet is megfigyel. Magam és a mûvem egyre szigorúbb rendelkezéseknek engedelmeskedünk. Úgy kívánják megteremteni a minõség garanciáját, hogy a kereskedelmi pénz bárányfelhõivel messzemenõen megakadályozzák egyik fekete bárány közeledését a másikhoz. Ritkaság: egy életen át egyetlen mûvön dolgozni – és ezt aztán opus 1-nek nevezni. Provokáció A mûvészet mámorban keletkezik. Minden egyéb mûemlékgondozás. Ahol a mámor véget ér, kezdetét veszi a nézés aszálya. A mûvészet zöme csak úgy tárul fel a nézõnek, ha emez drogok hatása alatt van. Az olyan mûvészet, amely egy ideig nem közmegbotránkozás, nem mûvészet. Egyszerûen kifejezve: a mûvészet egy ideje már nem közmegbotránkozás. Vagy a nép vált idõközben jól neveltté, vagy a megbotránkozások okozói fáradtak el. Az utca emberének ma eszméletlenül sok botrányt lehet kínálni. Úgy unatkozik, mint egy áramellátás nélküli vasaló.
| ||||
A provokáció valamiképpen mindig a megszokott rend megzavarása. Sokszor azért provokál az ember, mert a szakértelem szakszervezetének véleménye szerint túl kevéssé provokál. Elõször hadba szállnak a botrányforrás ellen, aztán szemére vetik, hogy már nem az. A szándékosan elõidézett mûvészeti botrányok mindig csak idényslágerek. Egy botrány igazában nem azért jön létre, mert egy mûvész botrányosan akar viselkedni, hanem mert szerepelni akar az újságban. Sportmûvészet A mûvészet és a sport összetestvériesültek. A festõ ecsetével rúdugróként ténykedik. Ha túllicitálják a rekordot, az olaj-Nurmi vézna lábain ér földet. Le Mans-nak vagy Indianapolisnak nagyon is van köze a mai méretû mûvészeti száguldozáshoz, ha nem is feltétlenül a futuristák értelmében. A fax-regényt megírták. Tessék most már hozzálátni a lézersugaras freskóhoz!
| ||||
A mûvészetben a rekordorgazmusban rejlik a veszély, a szüntelenül a valóság terei fölött körözõ rajzásban. Az idegcsiklandozás permanenciája alighanem kiöli az ibolyavirágpotenciát. Mûvészet és világrekord: egy perc alatt megfesteni egy képet, és mégis olyan híressé válni, mint Dürer vagy Seurat. Bármennyire is igyekeznek egyesek, sport és mûvészet összeegyeztethetetlennek látszik. Szexuálmûvészet Valódi szexuálmûvészet nem létezik. Az orgazmus ellenáll minden leírásnak. A szexualitás okozta megfilmesített öröm soha nem pótolja a bõr-a-bõrhöz minõséget. Az erotikus mûvészetre halomszám vannak példák. A valódi szexuálmûvészetet még fel kell találni. Továbbra is Esther Williams-féle fürdõruhákkal és Sophia Loren-féle melltartókkal van dolgunk. Mikor érjük el végre a magasmûvészeti pornográfia stádiumát?
| ||||
A szexualitás idõskori munkásságra készteti a mûvészetet. Az édeskés virágárusnõ széttárja lábait a pornografikusnak. Írisze úgy ragyog, mintha egyenesen az ég kékje merült volna le a szemeibe. A pornografikus nézi, amint ikebana-mûalkotássá formálja combjai között a bozontot – egy kaméliás hölgy pedig mézet nyal a tulipánkehelybõl. Szépség Valahány általunk ismert mûvészi megnyilatkozás megfelel annak, amely a közeljövõben lehetségessé válik. Valamennyi kép hasonlít a létezõkhöz. „A szépség szélhámosság.” Alig hogy a szépség kinyitja a száját, mérget és szart hánynak a torkába. Alig hogy a méreg és a szar nyögni kezdi a szépség terhét, semleges álláspontot foglalnak el. A mûvész tisztán lát, kritikusa homályosan. Mire a kritikus tisztán lát, a mûvész rég eltûnt a szeme elõl. A mûvész szépséget akar bármi áron, a társadalom azonban korlátot szab neki. A szépmûvészet szabad mûvészet. Minden színnek és formának joga van az öngyilkosságra.
| ||||
Önmagában szép mûvészet nem létezik. Csak konstruált szépség van. Ha szépségrõl beszélek, önkéntelenül is Giorgionéhoz térek vissza. A szépség szem, amelyet környezete kellemesnek érez. A szépmûvészet az ellenkezés esztétikájából fejlõdik ki. A haragnak haszonbérleti szerzõdése van a nemes jóval. A legbódítóbb illatanyagok az undorból kelnek ki. Romantikus mûvészet: a szív cipzárja.
| ||||
Valóság A valóság megfigyelése alkalmatlanná vált a mûvészet számára. Én már csak az emlékek idegenségét figyelem meg. Sokszor dolgozom megsokszorozott ellentmondásokkal. Nyugodtan nevezhetik stílusnak. Én mélyen megragadott valóságnak hívom. Gyakran megállok a járdán, és feljegyzek egy gondolatmenetet, sokszor a szabad természetben, a távírópóznák dzsungelében is. De mindig rajtakapom magam, hogy körbenézek, nincsenek-e ténykedésemnek esetleges megfigyelõi. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha a költészet valamiképpen bûn volna. Kiegészítés ez elõbbi beszámolóhoz: a járókelõknek az az érzésük, hogy valaki a lelkiismeretük vétségeit jegyzi fel. További kiegészítés: ez a vész elmúlna, ha a járókelõk zöme az utcán ötletei feljegyzésével, elõrehaladásával csak a legkevesebbje volna elfoglalva. A valóság olyan készülék, amelyet nem lehet alkotórészeire szétszedni. A tárgy egy dolog, egy valami. Az eszményi tárgy olyan dolog, olyan valami, ami nem vet árnyékot. Minden homlokzat. A mûvészet is. |
||||
|
Fordította: Adamik Lajos |
||||
|
|
