Peter Weibel
Eufória Londonban




1966 júniusában levelet kaptam Otto Mühltõl, s ebben az iránt érdeklõdött, szeretnék-e a Vienna Institute for Direct Art (I.D.A., Institut für direkte Kunst) tagja lenni, amelyet éppen akkor alapítottak meg Günter Brusszal. Brus és Mühl az elõzõ hónapokban szorosan együttmûködött, és „totális akciókkal” kidolgozta a közvetlen mûvészet koncepcióját. Egy ilyen totális akcióban, a Vietnampartyn (1966. július 4., Perinetkeller, Bécs) „Raoul Padalewsky” álnéven kellett volna közremûködnöm.

Az intézetalapításra hatással volt egy Ernst Jandl által közvetített külföldi meghívás is, aki Allan Ginsberggel és másokkal felolvasott a Royal Albert Hallban, és rendkívül nagy benyomást tett, elsõként üzenve a kortárs osztrák avantgárdról. Gustav Metzger, amikor az 1966-os londoni DIAS-t (Destruction in Art Symposium) tervezte, így Ernst Jandlhoz fordult, aki bennünket ajánlott neki. Az intézet alapítótagságát az akcionizmus akkori magja: Günter Brus, Kurt Kren, Otto Mühl, Hermann Nitsch és jómagam adtuk ki. Josef Dvorak elnökölt. Rudolf Schwarzkogler csak késõbb csatlakozott, mert – ellentétben minden, az öngyilkossága után megjelent beszámolóval – fotográfiai szeánszai, amelyekhez Heinz Cibulka volt a modell, életében még barátai körében sem leltek különösebb elismerésre, Nitschet kivéve. Bennünket ötünket azonban – engem közvetve, Mühl révén – meghívtak, hogy menjünk el Londonba.

Én akkor szünidõben a Bayer vegyi konszernnél dolgoztam Köln közelében, hogy finanszírozni tudjam tanulmányaimat. Így Wolf Vostellal és Hanns Sohm stuttgarti gyûjtõvel Kölnbõl indultam el autóval. Kölnben hétvégenként összejártam az avantgárdok néhány képviselõjével Cornelius Cardewtõl Hans G. Helmsig, de fõleg és több ízben Wolf Vostellal. Londonban aztán találkoztam a bécsiekkel.

A Rombolás a mûvészetben szimpózium 1966. szeptember 9-tõl 30-ig tartott. Sûrû volt a program, megannyi nemzetközi mûvész szerepelt benne a legkülönbözõbb formában. Mi, bécsiek szeptember 10. és 16. között csináltunk akciókat, egyénieket és közöseket, elõadásokat és akcióelõadásokat tartottunk és filmeket vetítettünk. Mindjárt a megnyitó napján, szeptember 10-én miénk volt a délutáni szekció, amely 17.30-tól 19 órág tartott az King Street 38 alatti African Centre-ben, és Jean-Jaques Lebel vezette. Én „film, munkamegosztás és közvetlen mûvészet” témájáról beszéltem. Javaslatomat, hogy Brus és Mühl közben súlyos testi bántalmazásokkal akadályozzon, mindketten elvetették. Otto Mühl Juan Hidalgóval Translation-Action for Two Voices címen csinált akciót. Günter Brus a Head Destructiont mutatta be, Hermann Nitsch pedig o. m. (orgia-misztérium) színházáról beszélt. A közönségben ott volt Richard Hamilton, Wolf Vostell, Yoko Ono, akkori partnere, Anthony Cox, Al Hansen, Ralph Ortiz, Henri Chopin, Robin Page, John Latham és mások. Nekünk, bécsieknek újdonság volt, hogy nem egy rakás ellenség vagy egy szûk baráti kör, hanem egyenrangú mûvészek, szakemberek és nagyszámú szimpatizánsok elõtt léphetünk fel.

Brus és Mühl 1966. szeptember 13-án a St. Bride Institute-ban mutatta be Ten Rounds for Cassius Clay c. totális akcióját. A mohából kialakított körben egy nõi modell (Susan Kahn) feküdt. Kurt Kren filmezett, én pedig egyféle játékvezetõt alakítottam, aki be-, illetve lefújta a tíz kört. Az elõzõ nap, szeptember 12-én Brus és Mühl a Cornway Hallban – Henri Chopin Tape presentationje után – kiötölt egy spontán akciót, és Gustav Metzgertõl engedélyt kapott, hogy Yoko Ono Whisper Piece-éhez elõadja: ez volt a Breath Exercises, testek és hangok õrjöngése, akciózene.

Kurt Kren szeptember 13-án az African Centre-ben euforikus sikert aratott 13 filmjével. Utána „a bécsi csoport szimultán happeningjé”-re került sor „Al Hansen közremûködésével”, amely Brus Self-Destructionjából, Nitsch-akciók filmvetítéseibõl, Al Hansen Eventjébõl, valamint Mühl és jómagam Lecture Destructionjából állt. A „bécsi vendégjáték” befejezéséül Nitsch szeptember 16-án a St. Bride Institute-ban megrendezte az 5. lereagálás-játékot, amelyet a rendõrség félbeszakított.

A bécsi akcionizmusnak a DIAS-on való részvétel hozta meg a nemzetközi áttörést. A Time Magazine 1966. szeptember 23-i száma a „bécsi hõsökrõl” („heroes of Vienna”) írt, s fotót közölt Brus és Mühl totális akciójáról, a Life (1967.II.7.) hasábjain. Barry Farrell The other culture c. cikkében részletesen beszámolt a totális akcióról és a lereagálás-játékról, valamint egy titokzatos, a háttérben megbújó teoretikusról. Nekünk azonban nem csak az angol és nemzetközi sajtó rendkívüli figyelme volt mámorító, de fõleg a „swinging London” elismerése is. Jónéhány partira, elõkelõ házakba kaptunk meghívást. Magazinok kiadói, például Mario Mamayo (Arts and Artists) – aki késõbb jelen volt Valerie Solana és Andy Warhol találkozásánál, és lövések érték – díszvendégekként rajongtak körül. Yoko Onótól és Anthony Coxtól vacsora-meghívást kaptunk.

Ünnepelõ házak ablakaiból lányok integettek, hogy menjünk fel. Valami hihetetlenül pozitív népszerûség zúdult ránk. Úgy tetszett, vége az elutasítás idejének. Günter Brus képeslapot küldött feleségének, Anninak: „Milliomosok leszünk.” Igaza volt. De még nélkülözéssel és katasztrófákkal teli évek teltek el, amíg ez elkövetkezett.

A gondok mindjárt a hazautazással kezdõdtek, amelyet vonattal kívántunk megtenni. Nekem egy fillérem sem maradt, és Köln elõtt mint „potyautast” kidobtak a vonatból. Bécsben sajtókonferenciát tartottunk Oswald Wiener judegassei helyiségeiben, ahol Brus, Mühl és Nitsch kisebb akciókat mutatott be, a bécsi sajtó ezzel együtt sem volt hajlandó elfogadni bennünket. A gyûlölet ugyanaz maradt, a mûvészeti szférában is. Ha a Secessionban „Gschnas”-t, azaz bált rendeztek, bennünket (Anni és Günter Brust, Otto Mühlt, Ingrid és Ossi Wienert és engem) már az ajtón se engedtek be. Brus erre nekiállt, és addig verte a fejét egy plakátfalba, míg csak le nem csitítottuk.

Günter Brus az ezt követõ idõszakban mûvészi okokból eltávolodott a csoport magjának tevékenységétõl, így nem vett részt sem a Galerie nächst St. Stephan 1966-os Actions-koncertjén, sem az 1967-es ZOCK-ünnepen, amelyen pedig Christian Ludwig Attersee, Wolfgang Bauer, Günter Falk, Mühl, Nitsch, Reinhard Prießnitz, Dominik Steiger, Gerhard Rühm, Oswald Wiener és jómagam is közremûködtünk.

Csak ezután rendezte meg Mühllel a bécsi Porrhausban a direct art happeninget, amelytõl viszont a csoport többi tagja határolódott el, és nem volt jelen az akció elõadásánál. Az Al Hansennek ajánlott Actions-koncert 1966. október 29-én került megrendezésre a Galerie nächst St. Stephanban. Ezt Mühl kezdeményezte és szervezte, Attersee, Kren, Nitsch, Steiger, Schwarzkogler, Wiener és magam vettünk benne részt, s a londoni siker közvetlen eredménye volt: ez végre megnyitotta elõttünk az avantgárd galériához a kaput – ahhoz ugyan nem elég szélesre, hogy Brus, Mühl vagy Nitsch önálló kiállítást rendezhessen, de legalább egy egynapos csoportprogram erejéig.

Amikor megjött a londoni meghívó, Brus, Mühl és jómagam megkíséreltünk útiköltség formájában támogatást szerezni Bécs városától és akkori kulturális tanácsosától, Robert Waissenbergertõl, aki évtizedekkel késõbb, 1984-85-ben a Künstlerhausban olyan nagysikerû kiállítást rendezett a bécsi századfordulóról (Traum und Wirklichkeit. Wien 1870-1930, építész: Hans Hollein). Waissenberger felháborodva utasította el a kérvényünket, mondván, mi nem vagyunk mûvészek. Valamivel késõbb, 1968-ban egy zsûrihez fordultam ösztöndíjért, amelynek Kurt Moldowan, a festõ és grafikus is tagja volt, s amikor találkoztam vele az utcán, és szóba hoztam az ösztöndíjat, közölte: nem bolondult meg, hogy egy olyan tömeggyilkost támogasson, amilyen én meg a barátaim vagyunk.

Amikor Brus és Mühl megkísérelte Waissenberger elõtt mûvészként legitimálni magát, s ennek során Schiele és Kokoschka expresszionizmusára hivatkozott mint vállalt örökségre, Waissenberger azt felelte: „No igen, már azok se voltak mûvészek.”

Annak idején jóformán senki nem tartott mûvésznek bennünket, talán csak néhány barát és harcostárs, legfeljebb egy tucatnyi ember. Ha Brusszal megbeszélésre jöttünk össze a Café Hawelkában vagy a Café Savoyban, s az amúgy sem bõséges fogyasztás után nem maradt pénzünk, hogy villamossal menjünk haza, és Brus tíz schillingért (akkoriban körülbelül két villamosjegy áráért) kínálta egy-egy rajzát, senkinek nem kellettek. Ma az Albertinának köszönhetõen százezrek fogják megtudni, milyen zseniális rajzmûvész Günter Brus.