|
Kókai Károly |
Érdemes-e manapság szobrokat kiállítani? A kérdés nem annyira provokatív, mint inkább téves – ezt kívánja bebizonyítani egy nemrég nyílt bécsi kiállítás. Hiszen az az állítás, hogy a szobor mint mûvészeti mûfaj az objekt, az installáció és a virtualitás különféle médiumainak korszakában már nem aktuális, ugyanúgy tarthatatlan és ilymód értelmetlen, mint ahogy például a festészetet illetõen is az lenne. A kortárs múzeumlátogató a huszadik század szobrainak többségét mégis mélységes kétellyel szemléli: néhány kimagasló mûvész (Brancusi, Giacometti, Beuys), illetve a minimalizmus néhány képviselõjének kivételével a huszadik századi szobrászatra a provincializmus hangulata és a megérdemelt feledés homálya telepszik. Az új média – a hetvenes évektõl számítható – gyõzelmi menete ugyan ma is tart (vajon mikor jelenik meg az elsõ,
a mobiltelefont mint médiumot használó mûalkotás?), hiszen újabb és újabb mûfajok bukkannak fel, miközben tovább élnek a régi-új technikák is, mint a videó vagy az installáció. A szobrászat azonban manapság is eleven, izgalmas és sokszínû – és ezt láthatjuk a bécsi Kunsthalle Szobor címû kiállításán is.
| ||
A szobrászat az õt – elsõsorban az új médiumok oldaláról – érõ kihívásokra több síkon reagált. Egyrészt kitágult a szobor fogalma: az objekt és az installáció ma magától értetõdõen ebbe a körbe tartozik. Anyagát tekintve pedig a hagyományos bronz, márvány stb. mellett immár minden maradandó és múlékony anyag (mûanyag, beton, élelmiszer, levegõ) is lehet a szobrászati alkotás hordozója. Markus Kippenberger hétköznapi tárgyakat használ mûveihez. Itt egy laterna látható, mely funkciójától megfosztva, félbehajlítva, bronzba öntve áll Franz West mûgyûjteményének egyik darabjaként. Kippenberger szerint alkotása Giacometti szobraira emlékeztet. Urs Fischer fejszobrai viszont Medardo Rosso száz évvel korábban keletkezett mûveit idézik a kiállítás katalógusa szerint, Asztal címû mûve pedig Hans Bellmer fotóit. Anyaghasználatában (különféle mûanyagok, rózsaszín és hússzín pigmentek), formai radikalitásában (szétfolyó testek) és az ábrázoltakkal ellentétben álló könnyedségében és játékosságában azonban Fischer elszakad mûvészettörténeti inspirációitól, és valódi kortárs mûvészetet mutat be. A megcsonkolt, vastag, dermedt rózsaszín folyadékkal borított fejszobrok, a fejek szájából, orrából patakzó mûanyag festék elfedi az arc individuális vonásait, horrort, líraiságot és egyfajta humort vegyítve egymással. Peter Fischli és David Weiss munkáira ugyancsak a tudatos anyaghasználat, valamint az anyagban és a formában megnyilvánuló játékosság jellemzõ, mely azonban nélkülözi a Fischer által erõltetett brutalitást. Fischli és Weiss hétköznapi tárgyakból eszkábál átmenetileg kiegyensúlyozott mobilokat, amelyek jószerével csak a fényképezés idejére tartják meg formájukat. Egymásba dugott tûsarkú cipõk, cukkini-répa-sajtreszelõ, borosüveg-fûrész-deszka-csõdarab, szék-létra-seprû kombinációk: formai ötletek, improvizációk, tanulmányok –hétköznapiságuk és szokatlan ötletességük révén frissen ható mûvek. Erwin Wurm Egyperces szobrai – filmeken, fotókon, egy performansz során vagy újra megjelenítve – pedig nem mások, mint valamilyen szokatlan, lehetõleg abszurd helyzetben megmerevedett emberi testek. Itt Franz West Passstückjeihez hasonlóan az interakció maga a szobor. Hogy a mûélvezethez hozzátartozik-e a dolog átélése, nem derül ki Wurm mûvébõl. Mindenesetre nem túl megerõltetõ az utasításokat követni: „Dugd be a fejed egy lábosba és guggolj az asztal alá.” A kiállításon a szobrok témák köré csoportosítva, például mint „ikrek”, „angyalok” vagy „hermafroditák” jelennek meg – derül ki ugyancsak a katalógusból. Sabine Folie tárgyalja a kiállítás címét és alcímét, a kiállított mûvek csoportjait, az egyes mûvészeket – de a kiállításon mintha valami egészen mást látnánk. Ezek lennének azok a mûvek, amelyek Folie látásmódját, felfogását, elméletét (minek kellene ezt nevezni) illusztrálják? Az egyes mûvészek ugyanúgy felcserélhetõnek tûnnek, mint az egyes mûvek: Franz West és Martin Kippenberger, Fischli & Weiss és Urs Fischer helyett vagy mellett ugyanígy szerepelhetne Paul Thek, Charles Ray, Judy Fox, Bruce Naumann, Paul McCarthy, vagy éppen Mike Kelly (hogy csak a szomszédos Museum Moderner Kunst a közelmúltban bezárt, Das Unheimliche címû kiállításának néhány mûvészét említsem). Vagy talán a mûvek maguk kínálták az elméletet? A kiállításszervezés gyakorlata többnyire e kettõ összejátszása, melynek eredménye egyfelõl a kiállítás és a katalógus, másfelõl a látogató fejében összeálló élmény. Ez a kiállítás esetlegesnek, a Szobor - Kényes realizmus melankólia és komikum között cím pedig erõltetettnek tûnik. De ez nem jelenti azt, hogy a kiállítás érdektelen lenne. Folie megközelítése tulajdonképpen egyszerûvé teszi a dolgot: konstrukcióját nem érezzük átgondolt, következetes rendszernek, hanem esetlegesnek, játékosnak, a véletlenek egybejátszásának, ami felszabadít az értelmezés munkájától, és arra enged koncentrálni, amiért idejöttünk: az egyes mûvekre. A kiállítás nem jelent mérföldkövet a képzõmûvészet történetében, de kétségkívül rámutat néhány figyelemreméltó kortárs jelenségre. *
Egy emelettel lejjebb, egy hónappal a Szobor kiállítás után nyílt meg a Kunsthalléban az Afrika kiált címû bemutató, egy sorozat újabb darabja, melynek keretein belül már eddig is több „egzotikus” – pl. indiai és kubai – kiállítás volt látható. A bécsi Filmmúzeumban párhuzamosan futó rendezvény, Ousmane Sembene szenegáli rendezõ életmûvének bemutatója véletlenül esik egybe a kiállítással, a néhány éve felerõsödõ érdeklõdés az afrikai kultúra iránt azonban természetesen nem véletlen. A legutóbbi dokumenta vezetõje Okwui Enwezor volt, akinek személye révén egy idõre az afrikai képzõmûvészet került elõtérbe, de a népmûvészetre irányuló, a 19. század végétõl, majd a 20. század húszas évei óta felerõsödõ Afrika iránti érdeklõdés lényegében töretlen. Ami az emeleti kiállításon kulturált, kifinomodott és intellektuális, az lent durva, artikulálatlan és közvetlen. Egy afrikai kiállításon – ahol nemcsak képzõmûvészetet, de horror-videókat, ezek trailerjeit, valamint maszkokat is láthatunk – természetesen minden eleve reflektált. A posztkolonialista diszkusszió ellenére ismét egy kolonialista kiállítást látunk – de hogyan is lehetne ez másképp a dolog kulturális, politikai, gazdasági, társadalmi hátterét ismerve?
| ||
Sabine Folie és munkatársai a szobrászatban a törékenyt, a komikusat, a kellemetlent, a melankolikust keresték. Amire rátaláltak, annak „mélyén” ugyanazok a szörnyetegek, monstrumok, mitológiai lények rejlenek, mint amelyeket Afrikában látunk. Urs Fischer horrorfilm-kelléknek is beillõ fejszobrai, Franz West amorf formájukat is nehezen megtaláló alakzatai, az angyalok és a hermafroditák egytõl egyig ide tartoznak. Ugyanarról van szó mindkét kiállításon: a gonosz, az ijesztõ, az idegen, a visszataszító, a rút és groteszk határvidékeirõl. A két anyagot a dolog közvetlensége és közvetettsége, durva, illetve kifinomult ábrázolása különbözteti meg. A kifinomultnak természetesen magasabb a kulturális értéke (ez magából a kultúra fogalmából következik), ennek megfelelõen ismertek a nevek fent, míg ismeretlenek lent, kipróbált és befutott mûvek között járunk fent, és ismeretlen területen lent. A „gonosz Afrika” téma elébe megy a közhelyeknek. AIDS, menekültek, káosz, polgárháborúk, népirtás, nyomor, éhínség, társadalmi katasztrófák, korrupció – ez jut egy átlagember eszébe a kontinenssel kapcsolatban. Ennek megfelelõen Bécsben a jobboldali politika, az uszítóbb napilapok valamint a rendõrség szemében a városban élõ feketék egytõl egyig kábítószer-kereskedõk. Ez a kiállítás szerencsére jobban differenciál. Természetesen van különbség az „afrikai” és „európai” gonosz-fogalom között. Ami Európában a jó ellentéte, az Afrikában egyetlen, ambivalens egység. A jót és a rosszat nem különíti el éles határvonal; az egyik bármikor átcsaphat a másikba. A rossz, a gonosz, a démoni hétköznapibb, az emberek jobban és többet foglalkoznak vele nyilvánosan, jelenléte tudatosabb és érzékelhetõbb. Ezt érzékelhetjük mi is a kiállításon – valami felfoghatatlan tör elõ a képekbõl, tárgyakból, installációkból, filmekbõl, és ez a kifejezés nem túlzó. Miközben a brutalitás elemi erõvel jelenik meg újra és újra, a ráció azt súgja, hogy mindezt nem kellene ilyen durva és közvetlen formában ábrázolni. A kiállítás egésze azonban nyilvánvalóvá teszi ennek ellentétét: ami itt erõszakosan megjelenik, az az észérvek ellenére, a fogalmak hatáskörén kívül létezik a szemünk elõtt. Nem is valami felfoghatatlanról kellene itt beszélni, hanem magáról a felfoghatatlanságról.
| ||
Az igézet és az elutasítás a pszichológiából ismert ellentétpárjáról van szó – egy, a fekete kontinens mûvészeinek alkotásait összegyûjtõ kiállításon egyben az európai kultúra kliséinek igazolásairól. De a kiállítás egészét tekintve természetesen ennél többrõl is: egy kontinens lakóit terhelõ, a politikai, gazdasági, kulturális helyzetet meghatározó elõítéletekrõl, mely a globális valóságot tekintve végzetes szituációt jelenthet. Az európai, illetve az észak-atlanti nagyhatalmak meghatározta világrendben Afrika szerepe egyrészt alárendelt, másrészt kitüntetett. Alárendelt, ha a politikai, gazdasági, kulturális súlyt tekintjük, kitüntetett, amennyiben a kizsákmányolásról, az áldozat-szereprõl, a visszaélésrõl, a meggyalázásról és a megbecstelenítésrõl van szó. Az Afrika kiált – A gonosz a moziban, a képzõmûvészetben és a kultuszban kiállítás számos, a kereszténységre és az európai háborúkra vonatkozó képzelettársítást is kelt. A pokol, a sátán, a bûn és annak megtestesülései, a háborúk szörnyûségei a középkori freskókon és Francisco Goya festményein egyedülálló erõvel jelentek meg, az európai mûvészet csúcspontjain. A kiállításon látható alkotások ikonográfiája ugyancsak ide mutat, amikor az emberi testre tekeredõ kígyót, torzfejeket, állati és emberi testrészekbõl összeálló monstrumokat látunk. Az Afrika kiált nem lelkesíti sem a bécsi közönséget, sem az osztrák kritikusokat. Egy közhelyet látnak, a fekete kontinens sötétségét, a rítusok és maszkok izgalmára épített kommercialitást. Kétségkívül igazuk van, a dolog azonban egy fokkal több figyelmet is megérdemel. A kiállítás kiindulópontja az afrikai horror-videó. A helyi félelmek, a vallás és a hagyományok szörnyei, a bevált, szintén helyi módszer, a hulladék-kollázs technika határozzák meg a mûfajt. Ezekben a filmekben boszorkányok, ördögök és varázslók a szereplõk. Megjelenik a kannibalizmus, a motiváció a pénzéhség és a nõgyûlölet. A mûfaj nemcsak továbbfejleszti az addigi mitológiát, hanem új fogalmakat és koncepciókat is kifejleszt. Az egyik itt bevezetett fogalom az „okkult gazdagság”. A gonosz okkult technikával javakat, gazdagságot, általában pénzt teremt, ami több videofilmen gyerekáldozattal történik. A történetek gyakran a politikai hatalmasokhoz fûzõdnek. Ettõl nem állnak távol a Bokassa- és Idi Amin-szerû diktátorokhoz kapcsolódó hiedelmek. A dolog alapja bizonyára a kizsákmányolás hétköznapi és ugyanakkor szélsõséges formáinak démonizálása. A gazdaság, a vallás és a politika itt egy sajátos rendszerben fonódik össze, ami mint metafora, nem is lehet túl messze a valóságtól – véli a kiállításlátogató. A kizsákmányolók gyakran európaiak, és itt nincs lényeges különbség a rabszolgakereskedõ, a turista és az ENSZ katona között. A voodoo (helyesebben, ha helyben szeretnénk maradni, akkor inkább a juju) közegébe helyezett filmjelenetek azt a valóságot tükrözik, amelyet közvetlenül nehéz elviselni. Kínvallatás, szörnyetegek, háború és orvosi beavatkozás vegyülnek itt egy reális horror irreális képévé. A képzõmûvészet ugyanazt a világot tükrözi, amit a videókon, a filmplakátokon és képregényekben látunk – ezt állítja ez a kiállítás, és ez a tézis felületességével és elnagyoltságával jól illik a kiállítás egészébe. Az Afrika kiált annyiban is heterogén, hogy nem csupán mûtárgyak, hanem a folklór körébe tartozó tárgyak, videók és filmplakátok is láthatók. Minden esetben a montázs a leggyakoribb technika. Az egyes kiállító mûvészek életrajzai gyakran ugyanilyen kollázsszerûek: a sierra leonei Abu Bockari Mansaray autodidakta módon tanult kémiát, fizikát, elektronikát és matematikát; a portugál származású angolai Fernando Alvim Brüsszelben alapította meg Camouflage nevû szervezetét, amelynek a dél-afrikai Johannesburgban van kirendeltsége. A kollázstechnika a huszadik század elején már egyszer forradalmasította az európai képzõmûvészetet. A kollázsszerû életrajzok, a képeken és installációkon megjelenõ elidegenített montázs, a stilisztikailag és ikonográfiáját tekintve egyaránt hibrid komplexumok elég energiát hordoznak ahhoz, hogy újra inspirálják az immár folyamatosan és intézményesen útkeresõ és permanensen megújuló európai mûvészetet.
| ||
Fernando Alvim itt három vízzel teli akváriumot állított ki. Babák darabjaiból és más formákból összeállított szörnyalakok lógnak drótra akasztva, az akvárium talapzatába süllyesztett fényszórókkal megvilágítva. Amit a tengerek és tavak mélyén iszapba süllyedve sejtünk, az jelenik meg itt: egy enyészetnek indult világ látomása egy akvárium racionálisan szerkesztett és tiszta üveglapokkal behatárolt terében. Jane Alexander digitális fotómontázsait és nyomatait emberi és állati testrészekbõl összeállított figurák népesítik be. A pusztuló tájba vagy a háborús jelenetet idézõ városi közegbe állított alakok kihangsúlyozott individualitása és érzelmi állapotának meghatározhatatlansága együtt nõ, az elviselhetetlenségig. Egy-egy tyúklábú és hosszúcsõrû amorf testû és majomfejû emberi figura az európai ikonográfiából ismerõs alakja – lásd Boscht és a Majmok bolygóját – jelenik meg a természeti és háborús katasztrófa közepette, amit egyfajta apokaliptikus realizmusként írhatnánk le. Abu Bockari Mansaray az art brut-ra jellemzõ részletességgel tölti meg nagyméretû rajzlapjainak felületét. Grafitceruza és a központi szörnyûséget kiemelõ vörös tintafolt, a terror ornamentikáját részletezõ rajz, és hosszadalmas, a kép grafikai elemeként kezelt magyarázó szövegek az eszközök (A kripta, A halál erdeje, a Bombagyáros).
| ||
Alvim, Alexander és Mansaray a polgárháborúk között szocializálódott fiatalabb nemzedék tagjai, akik – ezt sugallja a kiállítás – az afrikai horror videók kortársaként azt mutatják belülrõl, amit az európai fantázia az egész huszadik század folyamán (például ide vonatkozó horrorfilmjeiben) mindig is itt látott. E klisével az az egyetlen probléma, hogy közhely volta ellenére is mûködni látszik. Ez egy politikailag nehezen kezelhetõ, viszont tényszerû megállapítás, amit az Európában politikai menedékjogot keresõ afrikaiak nap mint nap sokszorosan bizonyíthatnak. |
