Három évvel ezelõtt, 2002 januárjában nyitotta meg újra kapuit a Trocadero közelében az inkább elhagyott üzemre, mint kiállítóhelyre emlékeztetõ Palais de Tokyo, amit jelenlegi vezetõi a kortárs kreáció központjává kívántak tenni. A 20000 négyzetméteres területtel rendelkezõ épületnek mintegy egynegyede szolgál a közönség fogadására. Állandó tárlatuk nincs, a körülbelül kéthavonta változó kiállítások alkalmával két-három mûvészt mutatnak be egyszerre.  

Cserba Júlia: Milyen szempontok döntik el, hogy kiket állítanak ki? 

Jerôme Sans: Igyekszünk a korunk képzõmûvészetét legjellegzetesebb módon képviselõ alkotókat bemutatni, függetlenül attól, hogy tevékenységüket Európában, Amerikában, Ázsiában vagy Afrikában fejtik ki, és attól is, hogy milyen eszközökkel dolgoznak, ami természetes is, hiszen napjainkban sokféle médiumot használnak. Olyanoknak kívánunk lehetõséget adni, akiket a nagyközönség még kevéssé ismert, de munkájuk mindenképpen figyelmet és szélesebb ismeretséget érdemel. 

Cs.J.: Hogyan találnak rá a mûvészekre? 

J.S.: Rengeteget utazunk a világban, ott vagyunk minden nagyobb eseményen, biennálékon, konferenciákon, de nagyon sok információ, mûvészeket ajánló dosszié érkezik hozzánk közvetlenül is a világ minden tájáról. 

Tricky Digitális portrék, Palais de Tokyo,, 2003. április 28 – május 19.

Cs.J.: Van-e valamiféle, a francia és külföldi mûvészek arányára vonatkozó kvóta? 

Cs.J.: Semmiféle ilyen megszorítás nincs, és csak olyan franciákat mutatunk be, akiknek a munkája nemzetközi viszonylatban is érdekes. Ugyanakkor igyekszünk minden földrészt bevonni a látókörünkbe, és ha megnézi a mostani kiállításunkat, akkor láthatja, hogy azon egy kínai, Wang Du, egy kameruni, Barthélémy Toguo és egy olasz, Loris Cecchini alkotásai szerepelnek. Viszont mindenképpen ellene vagyunk az úgynevezett „nacionalista” kiállításoknak, sohasem rendezünk „francia mûvészet” vagy mondjuk „magyar mûvészet” kiállítást, olyant, ami nem a mûvész, hanem az ország értékét kívánja kidomborítani.  

Cs.J.: Létezik egy bizottság, ami dönt a programokról? 

J.S.: Nincs bizottság, Nicolas Bourriaud-val, igazgatótársammal ketten határozzuk meg a programokat. 

Cs.J.: Mi az, ami megragadta például Wang Du munkájában? 

J.S.: Wand Du huszonnyolc méter hosszú alagútjában, a Le tunnel espace temps 2004-ban 64 televíziókészülék sugározza a világ különbözõ csatornáinak adásait, az alagút fala pedig újságok, színes magazinok sokezernyi lapjával van borítva. Ha áthaladunk rajta, a kép- és hangzavarban információk özöne áraszt el bennünket. Wang Du azt mutatja be, hogy a hétköznapok emberét hogyan öleli körül és hogyan manipulálja a média, és azt, hogy miközben a média megpróbálja elhitetni velünk, hogy a valóságot mutatja, egy deformált világot tár elénk.  

Tricky Digitális portrék, Palais de Tokyo,, 2003. április 28 – május 19.

Cs.J.: Az elmúlt korokra már van rálátásunk, könnyû ítéletet mondani például a huszadik század festészetérõl, de a kortárs mûvészetben nehéz megítélni, hogy mi az, ami valóban értékes, és mi az, ami csak ámítás, sõt szélhámosság. Nem félnek a kockázatvállalástól? 

J.S.: Egyáltalán nem, éppen ez az izgalmas benne. Kísérõül szegõdni a mûvész mellé a kezdettõl, segíteni õt, hogy fokról fokra magasabbra jusson, ez nagyon lelkesítõ dolog. A kortárs mûvészetben, de különben a mûvészetben általában, nélkülözhetetlen az elkötelezettség és a hit. Egyéni választás kérdése, hogy miért éppen ezt a mûvészt tartom jobbnak, miért éppen õt segítem, és miért nem a másikat, de az életben, a mindennapokban is állandóan választás elõtt állunk. Döntenünk kell, azután pedig a döntésünket vállalni. Ez persze kockázattal jár, de a mûvészet tulajdonképpen a kockázat, a veszély metaforája. Ha ez nem így lenne, akkor semmi értelme nem lenne a mûvészetnek.  

Barthélémy Toguo The Sick Opera, 2004. október 13 – 2005. január 23. © Daniel Moulinet

Cs.J.: Elkötelezettséget említett, mi a véleménye a mûvész elkötelezettségérõl? 

J.S.: A mûvésznek mindig is nélkülözhetetlen szerepe volt a társadalomban, és ez ma is így van. Ma a mûvész az egyetlen, aki azt mondja, hogy „én”, hogy „én azt gondolom, hogy…”, mert manapság a világ csoportokra épül, az egyén feloldódik a csoportban, és a mûvész az, aki ennek a beolvadásnak ellenáll.  

Cs.J.: Nem mond ennek ellent, hogy egyre több, kisebb mûvészcsoport születésének lehetünk tanúi? 

J.S.: Egyáltalán nem. Az õ esetükben ugyanis nem társadalmi csoportokról van szó. A jelenség egyébként egyáltalán nem új keletû, a mûvészettörténetben számos korábbi példával találkozunk, bár ritka az olyan, amelyik hosszú ideig mûködött. Valami közös elképzelés összehozza õket, együtt indulnak el, azután bizonyos idõ elteltével mindenki a saját útján halad tovább. 

Cs.J.: Ön tehát meg van gyõzõdve róla, hogy a mûvészetnek fontos társadalmi szerepe van.  

J.S.: De még mennyire! A mûvész az, aki bizonyos távlatból képes figyelni saját korát, és a mûvészet az a világítóablak, melyen keresztül kitekint a világra. Nélkülük szörnyû lenne az életünk. A mûvész egyszerre képes nyersen látni és láttatni a valóságot, és lírai módon azt, ami a valóságban egyáltalán nem létezik. Ha a mûvészet meghalna, az a társadalom halála is lenne.  

Barthélémy Toguo The Sick Opera, 2004. október 13 – 2005. január 23. © Daniel Moulinet

Cs.J.: Mi a véleménye a politikailag elkötelezett mûvészetrõl? 

J.S.: A kérdés valóban aktuális, mert napjainkban az elkötelezett mûvészet visszatérésével találkozunk. De ez logikus, hiszen a társadalmi ellentmondások, igazságtalanságok, a politikai események, az erõszak és a terrorizmus nem hagyják érintetlenül a mûvészt, és megnyilatkozásra késztetik. Sajnos egyre inkább hajlamosak vagyunk aláásni azt a fontos pozíciót, amit betöltenek, és egyre kevésbé figyelünk azoknak a szavára, akik a világ õrei, a filozófusokra, szociológusokra és a mûvészekre, pedig õk azok, akik éles szemmel, kritikával nézik a világot, és lerántják a leplet a politikai manõverekrõl, a média játékairól. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy visszaadjuk a szót nekik, hogy valóban betölthessék a társadalom számára nélkülözhetetlen szerepüket. Éppen ezért azzal a koncepcióval dolgoztunk, hogy a Palais de Tokyo-t az aktuális problémákra koncentráló, elkötelezett hellyé tegyük. Egy kiállítás létrehozása már önmagában is világos képet formál rendezõje hovatartozásáról. Nicolas Bourriaud-val úgy határoztunk, hogy olyan kiállításokat mutatunk be, amelyek a mi saját személyes látásmódunkat tükrözik.  

Loris Cecchini Salon, 2004. október 13 – 2005. január 23. © Daniel Moulinet

Cs.J.: Van-e az államnak beleszólása a Palais de Tokyo mûködésébe? 

J.S.: A Palais de Tokyo az államtól bérelt épületben, állami támogatással, de az 1901-es társasági törvény szerinti magántársaságként mûködik, és programválasztásunkban, szervezeti kérdésekben teljes önállóságot élvezünk. Amennyi összeget biztosít évente az állam, ami idén 1 700 000 euró volt, ugyanannyit kell nekünk megszereznünk magántámogatóktól. Az összeg talán soknak tûnik, de valójában elég szûkös. Több mint húsz állandó munkatárssal dolgozunk, évente körülbelül húsz kiállítást és számos kollokviumot, felolvasó- és vitaestet, koncertet rendezünk.  

Cs.J.: Könnyû támogatókat találni? 

J.S.: Francia partnereket nagyon nehéz, mert Franciaországban nincsenek meg a kortárs mûvészet támogatásának hagyományai. A francia vállalatok leginkább a filmet, a klasszikus zenét és a nemzeti értékek, mûemlékek ápolását támogatják, míg mi inkább a japán, olasz és angol-szász cégektõl kapunk segítséget. 

Cs.J.: Körülbelül hányan látogatják évente az intézményt, és milyen a közönség összetétele? 

J.S.: Az indulásnál úgy ítéltük meg, hogy évente nyolcvanezer látogatóval lehet majd számolni, ehelyett évi ötszázezret fogadunk. A megnyitókon 3-4 ezren vesznek részt. Õszintén szólva, ez bennünket is meglep. A kiállítások éppoly látogatottak, mint a koncertek és más rendezvények, a programok iránti érdeklõdésben nincs számottevõ különbség. A közönség zöme a húsz és negyvenöt év közötti korosztályból, és – a szegénynegyedek lakóit kivéve – a legkülönbözõbb társadalmi rétegekbõl kerül ki. Többnyire olyanokból tevõdik össze, akik más kiállítási intézményeket, múzeumokat nem látogatnak. Itt sokkal közvetlenebb, szabadabb légkört találnak, mint például egy múzeumban, kedvezõ a déltõl éjfélig tartó nyitvatartási idõ is, és azt is szívesen veszik, hogy hozzáértõ személyzet áll a rendelkezésükre. Magyarázatot kaphatnak kérdéseikre, és segítséget a megértéshez. Az is vonzó lehet számukra, hogy nálunk közvetlen kapcsolatba léphetnek a mûvészekkel is.  

Wang Du 17 Enter, 2004 Parade # 4, 2004. szeptember 17 – 2005. január 2. © Daniel Moulinet

Cs.J.: Olyan hírek keringenek, hogy a kulturális minisztériumnak új tervei vannak a Palais de Tokyo-val. Nem zavarja ez önöket a programtervezésben?  

J.S.: A megnyitástól kezdve, egész máig számtalan mende-monda keringett az intézmény körül. Mindez bennünket sohasem érdekelt, dolgoztunk és megpróbáltuk megvalósítani az elképzeléseinket. Egyébként most már csak rövid távra tervezünk, mivel 2006-ban elbúcsúzunk a Palais de Tokyo-tól. Lejár a szerzõdésünk. 

Cs.J.: És ha mód lenne rá, meghosszabbítanák? 

J.S.: Nem, mert létrehoztunk valamit, és ha az nem folytatható tovább úgy, ahogy elgondoltunk, akkor nincs értelme. Átadjuk a helyet másoknak, akik más elképzelésekkel érkeznek, hadd próbálják ki õk is magukat.  

Cs.J.: Nem fogja sajnálni, hogy amit néhány év alatt felépített, az egyik napról a másikra eltûnik?