|
Helmeczi Hedvig |
|
Ritka együttállás: Térey János drámatetralógiájának egy darabját a megjelenéssel egy idõpontban látjuk színházban. A rendezõ Mundruczó Kornél neve számomra elõször akkor kapcsolódott össze a szerzõ nevével, amikor Térey válogatott költeményei és Paulus címû verses regénye kapcsán a Magyar Narancsban Báthori Csaba a mûvekben elõforduló szélsõséges hangokra kérdezett rá*, s ezt követõen a filmrendezõ dühös olvasói levélben kérte számon a kritikuson a versek morális szûrõn keresztül való megítélését. Ekkoriban épp Zsótér Sándor spártai fegyelmû Brecht-példázatai nyûgöztek le: neonszínekben vibrált a Vígszínházban a Kaukázusi krétakör, a frontálisan velünk szemben szavaló színészek mozdulatlansága visszacsavarta a testükbe a feszültséget; fegyelemrõl, felelõsségrõl és a morál szépségérõl szóltak az elõadások. Hogyan tudtam mégis közös nevezõre jutni a Nibelung-lakópark címû elõadással, ha a drámatetralógiából és a belõle született elõadásból valóban hiányzik a morál szépsége? Zsótér Brechtet használva felmutat legalább egy igaz embert, a nézõt koncentrált intellektuális erõfeszítésre kényszeríti, és ezzel áttételesen önmagunk csiszolására szólít fel. Térey emberiségdrámájában egy igaz ember sincs, és Mundruczó nem elsõsorban az értelemre akar hatni: fel akarja szítani az indulataimat, a zsigereimbe akarja égetni az elégedetlenség szenvedélyét, borzongó undort (a tetralógia elõadott utolsó darabjának alcíme: gyûlöletbeszéd), de a vak pusztítástól való rettegést is.
A közös nevezõ tehát talán a kiindulópont: a létezés közegében érzékelt romboló, züllesztõ és mocskoló szennyre való érzékenység. Mindannyian morális állásfoglalást fogalmaznak a színpadra. Térey és Mundruczó prófétikus dühvel figyelmeztet érdek- és ösztönvezérelt életünkre, és egyetemes felelõsségünket hirdeti, azt tehát, hogy senki sem bûntelen, és épp ezért nem foglalhatja el az ítélkezõ istenek helyét, még akkor sem, ha iszonyodva tekint a világra.
| ||
A Nibelung-lakóparkban – Térey Worms városában helyezi el úgy, hogy egyszerre idézze New Yorkot, Pestet vagy Berlint – mindenki megérett a pusztulásra. Nincsenek jók, szelídek és alázatosak, a szereplõk aszerint bomlanak két pólusra a szigorú hierarchiában, hogy ki az, aki képes sikerrel elérni és megtartani a gyõztes pozíciót – vesztesnek nyilvánít és aztán kirekeszt – és élvezettel használni a javakat; és ki az, aki kinnreked a javakból. A szerzõ Wagner Nibelung-gyûrûjét dolgozta fel, Siegfried és Gunther itt elnök-vezérigazgató, dõzsölnek a 21. századi high-tech miliõben, de Hagent, Gunther féltestvérét – aki azért tapos, hogy õ is bekerülhessen a jóba – félrerúgják, mondván: „nyirkos nibelung”. Õ viszi véghez bosszúból az ezt követõ, végzetdrámákat idézõ pusztítást úgy, hogy eközben nincs miért részvétet éreznünk az élveteg félistenekkel szemben, de a Walhallában lakozó istenek szerepét átvevõ Hagentõl is iszonyodunk, aki végül rosszakarói hatalmas székházát robbantja fel. Az apokaliptikus drámát a WTC tornyainak összeomlását idézõ jelenet fejeli meg. (Térey 21. századi dekadenciája vagy inkább dark wave-je nem a pusztuláshoz, hanem a pusztításhoz vonzódik.) A társadalom széles spektruma felvonul még a versenyszférán kívül: modellek, dj-k, hajléktalanok, paparazzók, éjszakai portások, de senki sem nemesedik a másik fölé, ugyanabban az emberi minõségben gázolunk térdig, az istenek pedig: hallgatnak, egy szavuk sincs a drámában. Hogy ne helyezkedhessünk kívül vagy felül a színészek „játékán”, minket, nézõket is bevonnak az akciókba, együtt járjuk végig a színészekkel szertartásszerû útjukat az apokalipszisig, és eközben ezerféleképpen sugallják: nem vagyunk kívülállók. Ezért a legfontosabb döntést a rendezõ akkor hozta, amikor az elõadás helyszínét kiválasztotta. Ez sok mindent determinált, de az összes következmény õt igazolja. A Vár alatti Sziklakórház használaton kívüli óvóhely és kórház, nem téved, aki a II. világháborút és ’56-ot érzi rajta, sõt még a mára már málló emlékû 80-as évek is nehezíti a levegõjét ennek a hegy belsejébe vájt sötét lidércnyomásnak. A bejárat, a legelsõ stáció már felvázolja az alapokat, amire az elõadás épít: fázós szorongás. Beton virágágyás, alacsony mennyezet, dohos levegõ, plafonig feltornyozott farönkök, azon összetekert heveder székpárnák és visítóan szûk tér. Tilo Werner, aki a kísérõnk, a pokol eme elsõ körétõl kezdve német tisztnek van öltöztetve, tehát az egyetlen kapaszkodónk, a biztonságunk záloga ebben a labirintusban nem meleg tenyerû óvó néni, hanem felemelt hangon parancsolgató katona. Ha egy-két cinkos mondatot megereszt, olvadunk. Nem ernyeszt el puha bársony és büfé késõbb se – van egy pisiszünet, de onnan is gyorsan továbbhajszolnak –, a további stációk: kórházi bögrés konyha, csempézett szûk folyosó erodálódott csöpögõ csapokkal, lepattant mûtõszoba, vaságyas kórterem, legvégül pedig egy minden eddiginél keskenyebb folyosó. Kb. ötvenen áramlunk elõre a szûk keresztmetszetben, állunk meg a falhoz tapadva, vagy a mettlachi-kockákra guggolva: ki van zárva még a lehetõség is a távolság képzésére a szituációktól, fel van srófolva ezerrel az érintettség, élõ premier plánok sorozata ez a négy óra, nem ússzuk meg elemi indulatok nélkül. Hagen (Rába Roland) belekapaszkodik a nadrágszárunkba haldoklása közben, a vaságyunkat zörögve odébbrántják a tornyok összeomlásakor, a színészek közénk ékelõdnek, és ki- kifordulva a dialógusokból közvetlen közelbõl néznek szembe velünk. Mindent kiirtottak, ami eltávolíthatna: hagyományos jelmez sincs, mindenki hétköznapi cuccokban van, a díszlet a katonai kórház ottmaradt hevederjeibõl, kulacsaiból, kacsáiból, mûtõasztalaiból áll. Emellé Térey szövege – bár a tragédiák fenséges hangját is beleszövi a megszólalásokba – érdekektõl, indulatoktól, önzéstõl hemzseg, éles, arrogáns és olykor alpári; ritkán szentimentális és sokszor obszcén. Viszonthallhatjuk a kétezres évek közbeszédének, szlengjének fordulatait egy emelkedettebb, emeltebb stílussal összekapcsolva, de az eredmény úgy süvít, mint a gránátszilánk.
| ||
Jelenetrõl jelenetre haladunk egyre beljebb a kórház labirintusában, nézzük tehát ezeket a figurákat, és egyre kevesebb bennünk a szeretet. Bennük sincs. Ezek a férfiak egytõl egyig kicsinálják egymást. A bosszún kívül a „Rajnai Ipar Nyereség Garantált” feliratú nagyhatalmú gyûrû is szerepel, de ez itt nem mese. Siegfried és Gunther diadalt arat Hagenen, erre õ apjával, és egy Dankwart nevû dj-vel a fent nevezettekkel együtt letarol mindent és mindenkit. Anthraxszal a talpnyalót, láncfûrésszel a lakópark õskõrisét, hackerrel a vállalati rendszert, benzinnel a hajléktalant, bombával a sörkertet, és végül öngyilkos merénylõvel a Notung-tornyot. Csak a lányok: Rajnai nõvérek, Gutrune, Brünnhilde állnak kívül ezen az õrjöngésen. Még szép párjelenetek sincsenek a két nem között, a harc tönkrevágja az idillt. Gunther videóról nézi vissza coitusát Brünnel és arról beszél, hogy milyen gépies és hideg vele a nõ, és tudjuk, hogy Brünnt pont cinikus pasija, Siegfried játszotta haverja kezére. Az egyetlen érdekektõl tiszta szerelem Gutrune és Brünnhilde közt van, nekik jut az egyetlen virágos rét: a darabban, az elõadásban õk is vaságyon fekszenek velünk együtt. Közel a vég, már az elején érezzük, de a színészek is egyre torzabb torokhangon szólalnak meg. Frei, a talán legszimpatikusabb megfigyelõ-kívülálló, akit Csákányi Eszter játszik, már a legelején meghal, még a konyhában hozzávágta Hagen a fotóshoz, aztán mélyen belenyomta a fejét az ipari méretû mosogatóba. Õ volt az utolsó igazi kívülálló, a többiek mind mélyen érintettek. Hagen kissé görnyedt, nagyon frusztrált, de semmi mást nem jelez abból, hogy törpe kisebbség, ezzel – sok buktatót kikerülve – egy ritka intenzív jelenlétû intellektuális bûnözõt formál, akit sok, ismerõs eredetû energia fût, valódi fanatikus.
| ||
Az utolsó jelenetig füstöl belõle düh, és közben delejesen izgalmas férfi, ahogy Gerda (Láng Annamária) mondja róla. Az õ elvakult rajongása a fõnöke iránt egy percre sem lanyhult már az elõadás eleje óta, a Depeche Mode Personal Jesus-át énekelve már olyan, mint egy füstölgõ végû petárda. Az elõadás egyik nehéz fajsúlyú tetõpontja ez a süvöltõ szóló. Nagy Zsolt impulzívabb, tehát gyengébb Hagen lett volna, Siegfriedként viszont betonkemény és pökhendi, rendíthetetlen és megingathatatlan, még golyóval a testében sem lúzer. A legutolsó jelenet a legszûkebb folyosóba préseli Hagennel, ahol lejátsszák a párbajukat. Egyre gyorsuló keringõben forognak a nézõk szoros kettõs sorfala között, pattognak a nyers replikák („csók, mocsok”), és a két színész iker-tekintetében ugyanaz izzik: õrjöngõ pupillákkal merednek egymásra, pörögnek egymás körül. Gunther (Gyabronka József) semleges az elõbbi duettben. Nem tudom követni, honnan kerül olyan lelki sokszínûség ebbe az – azt hinnénk – szelíd karakterbe, de a színész mégis interiorizálja: a hideg közönyt, brutalitást, keserû sóvárgást, élvetegséget, kiüresedést. Az eredmény több mint meggyõzõ. Mindenki jó az elõadásban, úgy tûnik, most mindenki tévedhetetlen: a kásás hangú Somody Kálmán, Katona László és Bánki Gergely. Gutrune (Sárosdi Lilla) csak ijedt baba kellett volna, hogy legyen, de hogy támadt benne ekkora sóvárgás… Brünhildével (Péterfy Borbála) kell zárnom a sort, nekem õ az új Básti Juli. Hideg közönnyel méregeti a férfiak által kötött gordiuszi csomót: „Nem érted, senkiházi: leszarom. Vastagon leszarom a mûsorod” – mondja a színen egyedülmaradt Hagennek. Péterfy Brünje erõs nõ, de ereje nem a szelídségben van, olykor alpári és közönséges mondatai ütnek. Wagnert követve Térey is a nõk kezébe adja vissza a gyûrût, ami Woglindéhez (Tóth Orsolya) kerül vissza Hagen kezérõl. Láttam Téreyt és Mundruczót nyilatkozni, õk azt mondják erre, hogy ez a vég tulajdonképpen optimista. Ennél meggyõzõbben is biztattak már. |
||
|
|
||
|
* Báthori Csaba: A tétova konkvisztádor. Magyar Narancs, 2003. szeptember 11. |
